Azonnal indulnánk, gondolkodás nélkül visszamennénk – a Hunor tagjai a Mandinernek

Hajnalban történt a földrengés, este pedig már úton is voltak Törökországba. Hogy kell elképzelni, mennyi idő felkészülni egy ekkora katasztrófa utáni munkára? 

Baráth: A Hunor tagjai folyamatos készültségben vannak, bármilyen nagyobb ipari baleset vagy természeti katasztrófa történik, készen állunk arra, hogy útnak induljunk. Mikor láttuk a hírekben, mi történt Törökországban, már sejtettük, hogy mennünk kell majd. A helyszín közelsége miatt is nagy volt az esély arra, hogy bevetik a Hunort.

Patai: Voltunk már kisebb mentési munkálaton külföldön, azonban a mostani volt az eddigi legnagyobb, legkomolyabb bevetésünk.

Létezik egyáltalán olyan, ami ennél is komolyabb?

Baráth: Nem hiszem, olyanokat láttunk és olyanok történtek, amelyekre felkészülni lehet, de átélni egészen más. 

Patai: Adanában szállt le a honvédség gépe, az még 200 kilométerre van Antakyától, ahová minket vezényeltek ki, ez volt a földrengés által leginkább sújtott települések egyike. A két város között kétszáz kilométer van, ahogy közeledtünk a leszállás után, egyre drámaibb volt a helyzet. 

Baráth: Szinte az összes épület összedőlt vagy megsérült a földrengés során. Fokozatosan, ahogy közeledtünk, azt vettük észre, hogy egyre nagyobbak, egyre súlyosabbak a károk. Az első intő jel volt, hogy láttunk egy kigyulladt kikötőt, hatalmas lángokkal égett. Aztán láttuk, hogy néhány háznak az oldala vagy a teteje sérült. Majd, mikor már nagyon közel voltunk, akkor már csak az összeomlott épületek többsége volt előttünk.

Hogy nézett ki a mentési munka, honnan tudták egyáltalán, hova kell menni?

Baráth: A török hatóságokkal egyeztetve kijelöltek számunkra egy kármentési területet, a várost szektorokra bontották, ahová az egyes nemzetközi mentőalakulatokat irányították. Mi egy 15 emeletes, viszonylag újonnan épült ház és környezetének romjaihoz kerültünk. A ház teljesen összedőlt, gyorsan neki kellett állni. Az épület az oldalára borult és azt az információt kaptuk, hogy a házban 1200-an éltek, az összedőlés pillanatában ezer ember lehetett az épületben.

Patai: A város nagy része megsemmisült, a Hunor az egyik legsúlyosabb állapotban lévő negyedbe került, itt láttunk neki először kiépíteni a saját táborunkat, ahonnan aztán elkezdhettük és koordinálhattuk a munkát. 

Az ezer ember közül hányat sikerült élve kimenteni?

Baráth: 17-et élve hoztunk ki, valamint 28 elhunytra találtunk rá, míg mi ott voltunk.

Patai: A munkánkat segítették a helyi hatóságok is, a helyzet súlyosságához mérten szervezetten és jól dolgoztak. 

Milyenek voltak az önök körülményei? 

Patai: Az egyik első dolgunk volt, miután megérkeztünk a kijelölt mentési területre, hogy felállítottuk a sátrunkat, innen koordináltuk a munkát. Itt tároltuk a felszerelés egy részét, mely szükséges a beavatkozáshoz.

Baráth: Innen üzemeltettük az aggregátorainkat, amelyek termelték az áramot, hiszen az utcában a földrengés után nem volt áram és közvilágítás, nekünk pedig muszáj volt tölteni a mentéshez szükséges eszközöket. Az utcákon az érkezésünk utáni negyedik napon tért vissza a fény. 

Patai: Ezen kívül még biztosítottuk a civil lakosságnak is, hogy tudják tölteni az okostelefonokat. Hozzátenném, a magyar egység egyedüliként biztosította a régióban ezt a helyieknek. Mindenki telefonált, próbálta elérni a rokonait, értelemszerűen gyorsan lemerültek ezek a készülékek és hosszú sorokban próbálták nálunk feltölteni az eszközöket. 

Hogy nézett ki a táboruk?

Baráth: Itt szeretném megköszönni a logisztikai részlegnek, hogy a lehető legjobb feltételeket tudták nekünk biztosítani, amit csak egy természeti katasztrófa sújtotta területen lehetséges. 

Patai: Limitálva volt, hogy mennyi felszerelést tudunk Törökországba vinni. Adott volt a katonai gépnek maga a szállítási kapacitása súlyra és köbméterre is. Nem volt senkinek sem saját ágya vagy sátra, azért volt pontos váltás mindig, mert egymás helyét foglalták el a kollégák. Nagyban megkönnyítette a munkát, hogy a tábor a káreset helyszínétől nagyjából 200 méterre volt. Egy korábbi étterem zárt udvarát foglaltuk el, ott vertünk tábort. Éjjel a hőmérséklet -10 fok környékére zuhant, annyit tudtunk csak csinálni, hogy kis hősugárzókat dugtunk az aggregátorba, úgy fűtöttünk. 

Baráth: Hogy érzékeltessem, milyen állapotok voltak Antakyában: ép épületet nem láttunk. Bármerre néztünk, csak a romok voltak. Ez egy szellemváros jelenleg, az épületekbe az emberek nem mernek bemenni, nem tudni, mikor jön egy utórengés, mely további károkat okoz. Éreztünk mi is egy utórengést, most egy statikailag gyengébb, sérült épületnek nem kell sok, hogy tovább omoljon. 

Régi mondás, hogy a tűzoltó bármikor el tud aludni, ugyanakkor két perc alatt el is tud készülni. Ekkora fizikai és lelki megterhelés mellett tudtak pihenni a táborban?

Baráth: Nyolc óra pihenőidőt jelöltek ki nyolc óra munka után, de egyből azért nem tudtunk elaludni, ilyenkor volt idő tisztálkodni és egy viszonylag nagyobbat enni. Öt-hat órát mindig sikerült pihenni, ez kellett is. 

Patai: Nem jelentett nekem problémát. Elhelyeztem a fülembe a füldugót és egyből el is aludtam. Annyi inger ért ott olyan rövid időn belül minket, amibe nagyon el tud fáradni az ember. Örültél, ha vízszintes állapotba kerültél. 

Baráth: Rá is voltunk kényszerülve a pihenésre, ugyanis nyolc órával a munka befejezte után újra neki kellett állni a mentésnek, ami embert próbáló. Ezt másképp nem lehet csinálni, ezt fejben helyre kell rakni ott, mert az alvás végtelenül fontos, az emberi szervezet is véges. Egy-két óra alvás után nem lehet nyolc óra kőkemény fizikai munkát végezni. 

Hogy állnak neki egy 1200 fős, 15 emeletes, összedőlt épület átkutatásának? 

Baráth: A két alegység közül az “Alfa” egyből nekiállt a nyolc órán át tartó műszakjának, ugye a legfontosabb a kutatás, merre érdemes túlélők után kutatni. Első körben a keresőkutyákat ráküldték a területre, megkérdezte a csapat a helyieket, merre lehetnek még az emberek. Ők ugye lehet, hogy már előttünk felmérték a területet és a birtokukban van olyan információ, merre is érdemes keresni. A kutyák képesek arra, hogy megkülönböztessék az élőket és az elhunytakat, három-négy nap munka után azonban már ők is elfáradtak. Az a mennyiségű inger, az a leírhatatlan és egyre erősebb szag, amit ők is folyamatosan kaptak, nekik is megterhelő. Ne felejtsük el, ez a kutyáknak is munka. 

Azt lehetett hallani, hogy a túlélők utáni kutatás olyan, mintha egy labirintusban keresnének a sérültek után.  

Baráth: Pontosan olyan volt,

Negyven centis résen is volt, hogy emeltünk ki embert vagy mi másztunk be oda. Előfordult olyan is, hogy puszta kézzel kapartuk a földet, mire végül ki tudtunk valakit szabadítani. Voltunk olyan tömbháznál menteni, ahol az első emelet padlószintje és az első emelet tetőszintje körülbelül öt centire volt egymástól. 

Patai: Nagy nehézséget okozott az is, hogy rendszerint súlyos sérült áldozatokkal volt dolgunk. Bármikor elértünk valakihez, az első dolog volt, hogy vizet adtunk neki, az volt a legfontosabb, mert a kiszáradás mindenkit érintett. 

Baráth: Arról nem is beszélve, hogy azonnal nem is lehet kimenteni a sérülteket, mire ki lehet szabadítani valakit a romok alól, beletelhet 8-10 órába is. Emlékszem arra is, mennyire küzdöttünk egy családért, minden erőnket bevetve fúrtunk, ástunk. Nyolc óra után azonban kötelezően pihennünk kellett és jött az “Alfa” csapat, akik szó szerint a kezemből vették ki az fúrót és már folytatták is a mentést. Jött velünk egészségügyis csapat is, akik ha tudtak, bemásztak a sérülthöz. Többször is volt, hogy egy kis résen adtak infúziót a túlélőknek. A csapat tagjai között voltak katonasebészek is, egyszer konzultálni is kellett, hogy amputáció után tudnánk csak kimenteni egy személyt, ám a szűk hely miatt ezt nem tudták volna kivitelezni. Szerencsére nem kellett amputálni és élve hoztuk ki a mentett személyt. 

Tíz napot terveztek kint lenni, azonban szűk egy hétig maradtak, mi volt ennek az oka?

Baráth: Péntek reggel járt le a kritikus száz óra, amennyi idő után már drasztikusan csökken az esélye annak, hogy túlélőket találjunk. Péntek reggel a török hatóságok emberei már megjelentek a markolókkal. Vasárnapig voltunk a helyszínen és minden tőlünk telhetőt megtettünk. Volt olyan eset, hogy már kezdték volna a bontást, de nekünk kellett szólni, hogy mi még bemegyünk, ugyanis a helyiek életjelet találtak. 

Patai: Egy markoló, ha bemegy a nagy kanalával, nem tud finoman manőverezni. Ha azt leengedik, akkor az is lehet, hogy túlélőket vesztünk el. Meg kell jegyezni: minden tőlük telhetőt megtettek a bontást végzők, hogy minél finomabban takarítsák a romokat. 

Baráth: Nem egyszer volt, hogy markolóval tártak fel egy üreget, szóltak is egyből nekünk, mi pedig rögtön bemásztunk, az akusztikussal pedig jeleket kerestünk. Sajnos a legtöbb esetben az ilyen újabb üregeknél nem találtunk túlélőt. Hozzá kell tennem, senkinek nem mondta a magyar egység, hogy nem megyek ki megnézni, van-e túlélő. 

Egy hét után rendelték haza önöket, sajnálják, hogy nem maradtak még?

Baráth: Amit lehetett, megtettünk. Tíz napra terveztünk eredetileg, nem bántam volna, ha végigcsináljuk.

Patai: Természetesen a család örült annak, hogy hamarabb hazajöttünk. 

Hagytak hátra felszerelést?

Patai: Természetesen, ami nem a mi precíziós, mentési műszerünk, azt otthagytuk. Aggregátort, sátrat, hálózsákot, amire a továbbiakban ott szükség lehet. 

A dolog emberi oldalát nézve, mit tapasztaltak, a helyiek hogyan viszonyultak a magyar mentőalakulatokhoz?

Baráth: Az idő haladtával egyre többen érkeztek, kérleltek minket, hogy menjünk el a legkülönbözőbb helyekre, mert ott élt egy rokonuk. Ezek az emberek elvesztették az otthonukat, nem volt hova menniük. Többségük a nap 24 órájában a táborunk közelében volt és arra várt, hogy megtudja, a szerette életben van-e, sikerült-e kimenteni. Rengeteg tragédiával is találkoztunk, odajött egy túlélő, hogy hallotta a testvérét az egyik romnál. Veszélyes terep volt, nagy munka árán tudtunk feljutni a helyszínre. Sajnos már nem élt.

Pozitív élmény is jutott?

Baráth: Persze, amikor élve hozunk ki valakit, akkor mindenki megölelt minket, ismerős-ismeretlen, mindenki tapsolt nekünk, rengeteg szeretetet kaptunk a helyiektől. Nyilván nem ezért csináljuk a mentési munkákat, de a sok rosszban ez az, ami egy kicsit jól eső érzés, hogy volt értelme a munkánknak. Meg eleve a magyarokkal nagyon jó kapcsolatot ápoltak a törökök. 

Patai: Ne felejtsük el, hogy abban a szektorban mi voltunk az első minősített nemzetközi mentőcsapat. Helyi lakos és török katona között volt konfliktus és atrocitás, de a magyarokkal mindig, mindenki tisztelettel bánt. 

Baráth: A törökök nagyon hálásak, hogy jöttünk és segítünk nekik ezekben a nehéz időkben. Idővel aztán etettek-itattak minket, az utcán főztek, azzal kínáltak, ilyen szempontból ez egy üde foltja a tragédiának. 

Patai: Az egyik kolléga elfelejtett a nagy kapkodásban otthon fogkefét pakolni, a helyiek pár percen belül már hozták is neki. Mindent meg tudtak szerezni rövid időn belül, hogy nekünk könnyebb legyen. Nagyon sok olyan török is jött, aki Magyarországon tanult egykor, de meghallotta, hogy jönnek a magyar mentőcsapatok, beült az autójába és célirányosan jött Antakyába, hogy nekünk segítsen tolmácsolással.  

Testközelből látva a földrengés pusztítását, mit gondolnak, mi lesz a régióval a jövőben? 

Patai: Antakyát a földdel egyenlővé tette a földmozgás, az épületek egy százaléka, ha épen maradt. 

Baráth: Egy új várost kell csinálni oda, az a negyed, ahol mi voltunk, abból semmi nem maradt. De az épületek és az autók még hagyján, az emberi életek, azt nem lehet pótolni. 

Ha ne adj’ Isten most történne…

Baráth: Azonnal indulnánk, gondolkodás nélkül visszamennénk. Rögtön. Ezt mondhatom Sanyi, de az összes kollégám nevében is. 

Nyitókép: Ficsor Márton/Mandiner