Belátható időn belül javul az ápolók helyzete – Velkey György kórházvezető a Mandinernek

Konopás Noémi írása a Mandiner hetilapban.

Lassan harminc éve vezeti a Bethesda Gyermekkórházat, elnökli a Magyar Kórházszövetséget, ott van a gyermek­gyógyász-társaságban, szerepet vállal az egyházi kórházak sorsának alakításában, és ha ez még nem volna elég, tanít a Károli Gáspár Református Egyetemen. A gyógyítás nem hiányzik?
Dehogynem. Még úgy is, hogy a mostani feladataim teljesen lekötnek, és értelmet adnak a mindennapjaimnak. Eleinte „nagyon” orvos voltam, a Debreceni Orvostudományi Egyetem Gyermekklinikáján és itt, a Bethesdában is vezettem aneszteziológiai és intenzív osztályt. Nem titkolom, a váltás elvonási tünetekkel járt, a mai napig hiányzik az orvoslás szenvedélye és szépsége, de pragmatikus vagyok, s egyrészt fontosnak tartom, amit most végzek, másrészt szeretem is.

Gyermekintenzív. Kevesebb rázós területet tudok elképzelni egy orvosi pályán. Miben találta meg e nehéz hivatás szépségét?
Aneszteziológus-intenzívesként dolgoztam, nemcsak osztályokat vezettem, hanem szakmai társaságokat is, és Európában is vezetőségekben volt szerepem. Mélyre merültem ezen a területen, szerintem ez a legszebb dolog, amit az ember végezhet. A legsúlyosabb állapotú gyerekek gyógyítása – azzal a tudattal, hogy rajtunk, a felkészültségünkön, a döntés- és cselekvőkészségünkön és persze a csapat munkáján múlik, hogy életben marad-e és milyen állapotban egy gyermek – kiveszi az embert térből és időből. Folyamatos készenléti állapotra van szükség, főleg itt, a gyermekintenzív-gyógyászat egyik nagy országos központjában. Bármikor bármi megtörténhet, amit el kell tudni látni, márpedig ezt csak szenvedéllyel és odaadással lehet csinálni. Személyiség kérdése is: tudni kell lépni, nem szabad, hogy a kritikus helyzetek megbénítsák az embert; képesnek kell lenni pszichés és szellemi ráhangolódásra és a vezetésre, lelkesítésre is. Gyönyörű munka.

Van olyan gyógyulástörténete, amire szívesen visszaemlékszik?
Évtizedeken át csináltam, és ma is ott vagyok a háttérben, tele vagyok történetekkel. Sokszor eszembe jut az az egyszerű sorból való kőbányai fiú, aki graffitit rajzolni mászott fel egy villanypóznára. Megrázta az áram, lezuhant, súlyosan megégett, kritikus állapotban került hozzánk. Többször újra kellett éleszteni, jó néhányszor operáltuk, sokáig volt élet-halál közt. Hosszú hónapok kellettek, de végül jó állapotban tudtuk útjára engedni.

Amikor gyerekeket gyógyított, nem jutott eszébe óhatatlanul is, hogy a sajátjai is lehetnének?
Éppen fordítva: más beteghez is eleve úgy nyúltam, mint hozzájuk. Öt gyermekünk és most már nyolc unokánk van, mi pedig hatan vagyunk testvérek, édesanyám is gyermekorvos. Megéltem a mintát: ő gyógyított minket, én a gyerekeimet, ötből négy gyer­mekemet altattam is különféle beavatkozásokhoz.

Ilyenkor nem izgult jobban?
Az az igazság, hogy nem, de azért ilyenkor mindig megkértem az egyik kollégámat, hogy legyen ott a háttérben, ha bármi adódna, egyfajta szuperbiztosításként. De úgy voltam vele, hogy megtanultam a szakmám, és azzal is tisztában vagyok, kitől kell segítséget kérni szükség esetén. Egyébként egyik gyermekem sem volt súlyos beteg, hála Istennek. Persze ez is nézőpont kérdése: mostanában már azzal viccelődnek, hogy milyen sanyarú sorsuk volt gyerekként, hiszen én csak azt tartottam igazán betegnek, aki lélegeztetőgépen volt. (Nevet) De persze ez is egy kihívás.

Ha már kihívások: mik a legnagyobbak jelenleg az egészségügyben és a kórházakban?
Rengeteg dolgot helyre kell tenni. Az egészségügy nem élvez akkora prioritást, mint amekkorát kellene: kevés a ráfordított pénz a terület jelentőségéhez és ahhoz képest is, hogy mennyire beteg a magyar társadalom. Mindezen túl is számtalan tennivaló lenne, az egyik legfontosabb a társadalom egészség­kultúrájának javítása. E tekintetben az utóbbi években történt előrelépés, többet mozgunk, jobban odafigyelünk a táplálkozásunkra, de azért még rengeteg a feladat. Komplex társadalmi kérdésről van szó, és nem is csak az egészségügy feladata, a legtöbbet talán a közösségi médián keresztül tudunk tenni ebben.

Hónapok óta terítéken van az ágazat átalakítása, decemberben a képviselők elfogadták az erről szóló törvényt. Hogyan értékeli a jogszabályt?
Alapvetően jónak tartom az irányt, elsősorban azt, hogy erős kormányzati törekvés van a gyökeres megújításra. Jó elgondolás, hogy az alapellátás csoportpraxisokban, praxisközösségekben működjék, úgy, hogy közben a rendszerben dolgozók életpályája biztosítva legyen. Hasonlóképpen pozitív, hogy a lakosság közelében az orvosokon kívül mozgásterapeuták, pszichológusok és prevenciós munkatársak is megjelenjenek. A változások között lényeges elem az arányos terhelésre törekvés az alapellátók között. A szakellátás elsődleges problémája viszont az ápolóhiány, ezért nem csúszhat sem az életpályamodell kialakítása, sem az ápolók bérének megemelése: kevesen választják ezt a hivatást, ha választják is, nem igazán maradnak meg a pályán. Az idősek cipelik a vállukon a terheket, és sokszor megfáradnak.

A bérfejlesztés egyelőre várat magára. Hogyan fogadták a szakdolgozók, hogy január helyett júliusban kezdik rendezni valamelyest – első lépcsőben – a bérüket?
Mindenkit rosszul érintett. 2010-től volt egy elég módszeres ápolói béremelés, ami valamelyest kiemelte korábbi nehéz állapotukból az ápolókat. A kompenzáció azonban az utóbbi években sajnos megrekedt, miközben volt intenzív orvosi béremelés, amelynek a harmadik ütemét most kapták meg az orvosok. Rossz ennek a két hullámnak az egymáshoz viszonyított dinamikája. Az ápolók most keveset keresnek, holott épp az ápolóhiány a leginkább felelős a kórházi teljesítmény romlásáért. Különösen a speciálisan képzett aneszteziológusasszisztensek, műtősnők, intenzív terápiás szakápolók hiányoznak a rendszerből – vagyis azok, akiktől a legsúlyosabb betegek sorsa függ. Optimális esetben az ápolók az orvosbérek több mint 30, akár 40 százalékát is kereshetnék; a januári orvosbéremeléssel ez az arány jelen pillanatban 25 százalék alatt van, ami tarthatatlan, mindenkit rosszul érint, és belső feszültségeket teremt.

A Bethesdában hogyan kezelik a helyzetet?
Mi sajátos kultúrában dolgozunk, nálunk az orvosok és a vezetők meghatározó része anonim módon lemond a bére egy részéről, amelyet aztán meg­felelő keretek között az ápolóknak adunk. Gyönyörű történet a miénk, de nem ez a megfelelő út, és nem is elvárható rendszerszinten.

Visszatérve az ápolói béremelés csúszására: az egyik szakszervezet vezetője szerint sokan nem fognak várni, és valószínűleg elhagyják a pályát. Ön tart ettől?
Bízom benne, hogy nem most fog elszakadni a cérna. Azért másfél év távlatában az ígéretek világosak: nyáron jön az első lépcsős emelés, jövő márciusban pedig a következő.

Mondhatják erre, hogy ígéretekkel már teli a padlás.
Tény, hogy egyre kevesebb dologban bíznak az emberek, de a béremelési ígéretek az orvosoknál is megvalósultak. Akiben van még türelem és józanság, kell hogy reálisan lássa: a helyzet belátható időn belül javulni fog. Az ápolók emberfeletti munkát végeznek az egyre bonyolultabb technológiájú egészségügyben, akár éjszakákon át tizenkét órában, háttérbe szorítva a családjukat. Tarthatatlan, hogy mindezek mellett másodállásban takarítást és más munkát is el kell vállaljanak a megélhetésükhöz. Az ápolónők életformáját sok férj nem bírja: rengeteg a szétszakadt család, sokan nevelik egyedül a gyermekeiket. A jelenleginél jóval erősebb támogatásra van szükségük.

Másodszor tölti be a kórházszövetség elnöki pozícióját, egy cikluson át elnök­helyettes is volt. Hogyan értékeli a kórházak helyzetét, és hogyan változtat rajta az új törvény?
Szerteágazó, sokrétű a kórházak világa. Az előző években megerősödtek az országos intézetek, amelyek népegészségügyi programot is visznek. Mindezek mellett a klinikai központoknak megvan a regionális szerepük, ami jó térségi szervezőerő. Viszont ellentmondásos folyamatnak gondolom, hogy erős gazdasági és adminisztratív integráció indult meg megyei szinten, ami egyelőre kevés szakmai elemmel bír. A most kijövő jogszabályok tovább erősítik ezt a folyamatot. Nagyon várjuk, hogy végre a betegutakra, a kapacitások elosztására helyeződjék a hangsúly. Arra, hogy lakosságközelbe vigyük, ami oda való, és központosítsuk, ami úgy eredményes és biztonságos. Az Országos Kórházi Főigazgatóság professzionálisan felépült, ütőképes irányítórendszer, mégis azt gondolom, hogy szükség van arra, hogy a kórházigazgatóknak valódi döntési jogköreik legyenek: ők látják tisztán a helyi viszonyokat.

Az Inforádiónak azt nyilatkozta, a kórházi adósságokat úgy rendezi a kormány, hogy aki többet dolgozott, most sokkal rosszabbul jár, ami igazságtalan és demotiváló. Mire gondolt pontosan?
Most csak az adósság mértéke volt a mérvadó a konszolidációnál, függetlenül az elvégzett gyógyítóteljesítménytől. Ez nincs rendjén, és a korábbi évek gyakorlatától is különbözik. Még egy baklövés is történt. Váratlan jó hírként jött, hogy az év utolsó napjaiban volt egy kiegészítő konszolidáció, ami szépen rendezte az állami kórházak adósságát, ráadásul a korábban ígértekhez képest így több pénzt is kaptak ezek az intézmények. Sajnos közben megfeledkeztek az egyházi kórházakról és az egyetemi klinikai központokról. Hozzájuk nem jutott semmi ebből a pénzből. Valószínűleg tévedés történt, aminek következtében a mi adósságaink megmaradtak, miközben a többi intézmény közel tiszta lappal indíthatja az évet. Kár, hogy ilyen hibák előfordulhatnak.

Ön kórházigazgatóként mit tud tenni, hogy a Bethesda is megkapja a pénzt?
Keressük a hatóságokat, hogy jogorvoslatot találjunk. Az ezt szabályozó kormányhatározat egyébként a teljes közellátásnak juttatta ezt a 25 milliárd forintot. Kell hogy legyen rá megoldás. Főleg azért, mert a Bethesda betegellátó teljesítménye jelentősen meghaladja a többi intézményét. A legtöbb helyütt inkább a 20 százalékos teljesítménycsökkenés volt a jellemző.

Visszatérve a kórházak rendszerére: lesznek városi és megyei intézmények, az előbbi néhány szakmában, utóbbi többen nyújt majd ellátást. A betegek tartanak attól, hogy még messzebb kell utazniuk.
Erre való a jó mentőszolgálat, ami itthon remekül működik, bízzunk benne. Azzal egyetértek, hogy vannak olyan ellátások, amik nagyon jó, ha közelebb kerülnek a lakossághoz, vagyis elérhetők a városi kórházban vagy a járóbeteg-ellátó központokban. 
A Bethesdából például rendszeresen járnak orvosok rendelni Nógrád és Komárom-Esztergom megyébe, ahol ennek köszönhetően van többek között gyermekpulmonológiai, -neurológiai és -endo­krinológiai rendelés is. Nem kell jönni a betegeknek, megkapják helyben. Szerintem ezt a modellt rendszerszintűvé kellene tenni megyei szinten. Azzal viszont nem értek egyet, hogy a kisvárosi kórházakban is tartsunk fenn például szülészetet. Sok helyen átlagosan egyetlen szülés történik naponta, amiért évi 365 napon át 24 órában jelen van egy szülészorvos, szülésznő, aneszteziológus, annak az asszisztense, valamint újszülöttgyógyász és ápoló­személyzet, holott e szakemberek mindegyike hiánycikk. Ez fenntarthatatlan, a világtrend is ezt mutatja. Ne felejtsük el, hogy az ilyen kórházakban a rutin is hiányzik. A beteg ezzel a szemponttal sokszor tisztában sincs, ő csak azon bánkódik, hogy messzebb kell mennie.

Gondolja, hogy rendszerszintűvé lehetne tenni az önöknél működő rendelési modellt? Éppen az átvezényelhetőség verte ki a biztosítékot az orvosoknál.
Észszerű megyei szakmai központú integrációval, az utazási költségek fedezésével és a pluszterhek kompenzálásával, 
a családos munkatársakra való odafigyeléssel, azt gondolom, igen. Megyén belül nincsenek nagy távolságok. Az utóbbi időben sokan kettős munkaviszonyban dolgoztak.

A törvény másik sokat vitatott pontja a teljesítménybér bevezetése. Azt mondják, elfogadhatatlan, hogy a béremelés után bejelentik, akár 20 százalékkal is megnyeshetik a fizetést. A döntéshozók szerint meg az tarthatatlan, hogy a hálapénz kivezetése óta az orvosok az energiaminimum elvére törekszenek.
Jó iránynak tartom, hogy legyen teljesítmény­elem a bérezésben. Nálunk minimális mértékben volt paraszolvencia, az orvosi béremelést mindenki nagy örömmel vette, mint már mondtam, a teljesítményünk sem esett vissza. Kétségtelen viszont, hogy rendszerszinten csökkent a műtétszám, ám azt gondolom, ez nem azt jelenti, hogy lógnak az orvosok. Csupán emberibb tempóban dolgoznak. Ne feledkezzünk meg róla, hogy a szolgálati jogviszony bevezetése előtt a legtöbben megfeszített ütemben, több részállásban is dolgoztak az elvárt szintű megélhetésért. Mindezek mellett szerintem is szükség van arra, hogy a bérezésben a teljesítmény is látszódjék. Azonban nem életszerű a bér 20 százalékos csökkentése, szerintem nem fognak vele élni a munkáltatók, nincs is értelme. Ebben a szakmában ugyanis segíteni akaró emberek dolgoznak, akik között vannak, akik kiégtek, de szeretik a szakmájukat. Ráadásul nagy a kereslet irántuk. Ellenben lehetne a kiemelkedő teljesítményt jutalmazni. Valósulhasson meg az orvosválasztás, amire nem ad legális lehetőséget a szakellátó rendszer, és az ezért adott pluszfinanszírozás kerüljön a választott szakemberhez. A teljesítmény mérésével is óvatosan kell bánni, hiszen az orvoslást nehéz mérni, ez valahol művészi tevékenység is, és más szférákkal ellentétben nem elsősorban mennyiségi mutatókkal jellemezhető világ.

Ahogy a Bethesda is különleges világ. Hogyan segítette önt a hite a hivatás gyakorlásában?
Bár a tudománynak és a technológiának köszönhetően egyre több a lehetőségünk a gyógyításban, aki ennek a szakmának a mélyén dolgozik, az hamar észreveszi: az ember szerepe mégiscsak epizódszerep, itt erősen jelen van Isten. Sokszor kerülünk olyan helyzetbe, hogy kellő alázattal, odafigyeléssel tesszük a dolgunkat, miközben látjuk, hogy más dimenzióban rengeteg minden történhet a betegünkkel. A gyógyulását jelentősen befolyásolhatja nemcsak a mi, hanem az ő szellemi állapota, lelki odafordulása, hite és belső erőforrásai is. A gyógyítás nemcsak tudományos alapú gyakorlati munka, hanem misztérium, amit ráadásul kizárólag közösségben lehet igazán jól végezni. Hiszen ha az ember jól akarja csinálni, állandó együttműködésre és megerősítésre van szüksége. Ezt a közösséget mélyen és valóságosan megélem a Bethesdában.

Akkor sem inog meg a hite, amikor elveszíti egy páciensét?
Ez sokszor nem könnyű, az ember perben is tud lenni olyankor Istennel. Mindig le kell játszani magunkban, csendesen, belülről megélve közösségi szinten is. A mi hivatásunkban az is jó, hogy ami megvolt, megvolt, jön a következő lehetőség. Sok a feladat, muszáj továbblépni, a történetek tapasztalatot, a feladatok pedig motivációt adnak.

Mit vár 2023-tól?
Nehéz év elején vagyunk: rengeteg józanságot és finom figyelmet kíván. A gazdasági krízis és a háború árnyékában vannak kényszerdöntések, emberi sorsok kiszolgáltatott helyzetben. Úgy tudjuk a legjobban átvészelni ezt az időszakot, sőt akár még nyerni is a helyzetből, ha minden apró emberi momentumra érzékenyen figyelünk. Nem drabális döntésekre, hanem sok finom, pontos beavatkozásra van most szükség. Krízisben vagyunk, amiből pozitívan is ki lehet jönni az elodázott döntések meghozatalával.

Nyitókép: Mandiner / Ficsor Márton