Nincs vész, a Nyugat mindig így száll le a bicikliről

Hehe, a hanyatló Nyugat! – kuncog a polgár, megosztván a Facebookon, hogy Bajorországban bezzeg olcsóbb a szalámi (német sávszélesség-kimutatásokkal pózolni kevésbé lenne szexi). „Hanyatló nyugat: Magyarország az egyik legszegényebb ország az EU-ban” – cikkeznek az úgynevezett független lapok, valahányszor érkezik egy újabb statisztika a magyarok uniós viszonylatban alacsony szintű fogyasztásáról (mert miközben egyre több nő pánikol, hogy klímakatasztrófába nem szül gyereket, muszáj azt tekinteni az életminőség fokmérőjének, hogy ki mennyi árut vásárol össze, ki milyen gyakran cseréli újabbra és újabbra az ázsiai gyártmányú készülékeit és ki hányszor keresi fel a műkörmöst).

Hölgyeim és uraim: ez a hanyatló Nyugat – prezentálja képeit a blogger valamely csinos germán faluról (jó, hát amikor például Duisburg-Marxloh környékén, Seine-Saint-Denis kies Allende negyedében vagy esetleg a Lisszabon melletti Jamaica telepen járt, biztos pont le volt merülve az akksija).

Ugyanazok, akik idehaza kérlelhetetlen tényellenőrként igyekeznek leleplezni a túlzott kincstári optimizmust és az egyoldalú propagandát,

a Nyugat márpedig nem hanyatlik, hiszen összességében még mindig igen jól él, továbbra is megelőz minket egy sor statisztikában. És hát valóban: az infláció alacsonyabb, az egzotikus tájakon áttelelni képes nyugdíjasok aránya magasabb, nem kérdés.

Csakhogy definíció szerint a „hanyatlik” nagyon nem azt jelenti, hogy „hozzánk képest leszakadt, kész, végleg le van körözve”, hanem hogy „ereje, szorgalma, képessége stb. csökkenést, visszaesést, visszafejlődést mutat”, illetve „színvonalában, értékében esik, süllyed; visszafejlődik”.

Ennek fényében vizsgáljuk meg, mennyiben meríti ki vagy nem meríti ki a „hanyatlik” fogalmát az, amit Németország prezentált nekünk az elmúlt napokban.

Van ugye ez a Lützerath, ahol a zöld gazdasági miniszter és a szintén zöld vezetésű környezetvédelmi tárca politikája nyomán

A zöld gazdasági miniszterről egyébként annyit kell tudni (mármint azon kívül, hogy szakdolgozatát Casimir Ulrich Boehlendorff költészetéből írta), hogy megválasztása után a köztévének kifejtette: „Nem tudom, mit csinálok holnap. (…) Tíz napja nem mosogattam. A tej elfogyott. Ma reggel vízzel ettem a müzlimet, nem viccelek. Nem volt már otthon tejem, se zabitalom” – ami persze nem feltétlenül utal szellemi, illetve képességbeli hanyatlásra Adenauerékhez képest; simán lehet a fejlődés egy általunk még nem ismert felsőbb foka is az, amikor az ember nem bírja öt perccel korábbra beállítani a vekkert, hogy a sok ezer eurós fizetésével munka előtt beugorhasson a pékhez, ha már az okoshűtő nem küldött emlékeztetőt a zabitalkészletek aktuális állásáról.

Szóval van ez a jó képességű miniszterek által irányított ország és benne Lützerath, ahol a minap klímaaktivisták felvették a harcot a Zöldekkel, méghozzá úgy, hogy

Igen ám, de egy idő után leszállt az éjszaka és – meglepetés! – fagypont közelébe süllyedt a hőmérséklet, az addigra kellően megkötött klímaaktivistáinknak pedig kezdtek „egészségügyi problémáik” adódni. (Itt jegyezném meg, hogy a német klímatüntetők vezére, Luisa Neubauer a neves Göttingeni Egyetemen még BSc-diplomát is szerzett földrajz szakon, de biztos mindig klímát kellett mentenie a meteorológia-szemináriumok idején.)

Mindenesetre az aktivisták kérlelni kezdték a rendfenntartókat, akik – szolgálunk és védünk – hozták is a légkalapácsot és a flexet, és gondosan kioperálták a tiltakozókat a maguk készítette kelepcéjükből. Hogy azután aktivistáink másnap újult erővel folytassák a tiltakozást, cserébe pedig a rendőrök kerüljenek slamasztikába: a heves esőzések miatt kialakult dagonya ugyanis úgy szippantotta be őket, mint egyszeri Királytigrist a sárréti ingovány.

Vitatkozhatunk arról, hogy

mint egy rakás szerencsétlenség, majd pedig kidobják a területről Greta Thunberget, a belga Monsi Egyetem nyolc általánossal rendelkező díszdoktorát, aki a fenntarthatóság és a szénlábnyomcsökkentés papnőjeként egy minden valószínűség szerint Indonéziában gyártott, amerikai márkájú övtáskában menetel a tiltakozók élén, mintha Skandinávia már egy egyszerű hasitasi legyártására se lenne alkalmas.

Mindenesetre azt azért leszögezhetjük, hogy nem az efféle felvételektől fog rémülten kapitulálni Oroszország.

Különösen, mivel egyidejűleg két tartománnyal arrébb, az Európa egyik vezető régiójának számító Baden-Württembergben ismét felkérték a polgárokat: vasárnap délután öt és hat között ne használják a mosógépeket és ne töltsenek akkumulátorokat, mert Észak-Németországban épp túlságosan sok szélenergia termelődik, ezért déli irányban egyfajta dugó alakul ki. Tehát vagy visszafogják magukat a svábok, vagy külföldről kell drága pénzért áramot venni, amíg az északi-tengeri szél nem lesz szíves egy kicsit moderálni magát, hogy épp csak annyi energia termelődjék, amitől nem kollabál az infrastruktúra.

Természetesen ezt is lehet egy magasabb szintű zöld világ gyermekbetegségeként elkönyvelni, de képzeljük el,

havonta kétszer, hogy elővigyázatosságból egy-két órára kapcsolják ki gépeiket. „Tipikus NER!”, „Ez a rezsicsökkentés eredménye!”, „Előre megyünk, nem hátra, höhö” – valami ilyesmi reakciókra tippelnék, és akár jogos is lehetne az efféle kritika; viszont akkor a fejlettebb Nyugat rendszerszintű szerencsétlenkedéseit se kellene azzal elintézni, hogy rossz napjuk volt szegényeknek, de az irány jó, sőt követendő, a szalámi még mindig olcsó, tehát nem süllyednek.

Negyven év fórral, kellő magasságból ugyanis elég sokáig lehet fájdalommentesen hanyatlani, csak sajnos nem mindenkinek adatott meg ez a 40 év fór. Ezért lassan talán érdemes lenne valamiféle nemzeti minimumként rögzítenünk: ez az a zöld-progresszív irány, amibe köszönjük, a mi kis szintünkről inkább nem ugranánk fejest.

Fotó: Aurelien Goubau / Hans Lucas / Hans Lucas via AFP