Írta: Kovács Gergő
Idegenek gyenge kezű bábja, saját hatalmát felszámoló, kudarcos király? Vagy világpolitikában gondolkodó, nagy tétekre játszó uralkodó, aki a Magyar Királyságtól Franciahonon és Konstantinápolyon át a Szentföldig építette mozgásterét, miközben az Aranybullával megalapozta a magyar alkotmányosságot is?
II. András máig megosztja a kutatókat és a történelem iránt érdeklődő magyarokat.
Egy korábbi cikkünkben szakértő történészt kérdeztünk az 1205 és 1235 között regnáló király életének és tetteinek mérlegéről – a mostani Aranybulla sorozat kapcsán újra előtérbe került királyunk miatt újra közöljük írásunkat.
A középkori és koraújkori emlékezet számára II. András a legkedvesebb magyar uralkodók közé tartozott – mondja lapunknak Bácsatyai Dániel történész, az ELKH BTK Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa.
Emlékeztet: Werbőczy István a nemesi szabadságok alapdokumentuma, az Aranybulla kiadása miatt méltatta, miközben nem feledkezett meg az uralkodó keresztes erényeiről sem – ő nevezte először II. Andrást „Jeruzsáleminek”. Ez az egyoldalúan pozitív kép valamikor a 18. század második felében, a professzionális történetírás létrejöttével kezdett el megváltozni.
Bácsatyai szerint
II. András alakja csak a 19. század elején nyert szélsőségesen negatív megvilágítást,
amelyben vélhetően a modern nemzeteszme térnyerése játszotta a főszerepet.
Hol szenvedélyes elutasítással (Horváth Mihály, Marczali Henrik), hol némileg megértőbben (Pray György, Hóman Bálint) sok történész ostorozhatta II. András vélt vagy valós hibáit,Katona József Bánk Bánja azonban minden történeti munkánál sikeresebb volt az idegeneket pártoló, tehetetlen uralkodó imázsának meghonosításában.
Az elmúlt két évszázad ítélete szerint II. András gyengekezű, jobb esetben következetlenül csapongó uralkodó volt, aki az országot bizonytalan kimenetelű külföldi kalandokba sodorta és szétosztogatta a királyi hatalom alapját képező birtokvagyon jelentős részét.
Ez a vélekedés Bácsatyai szerint ma jelentősen változik:
András király középkori mércével nézve kifejezetten sikeres uralkodónak tűnik,
aki jó érzékkel egyensúlyozott a bárói érdekcsoportok között, anélkül, hogy komolyan le kellett volna mondania saját akarata érvényesítéséről.
Zsoldos Attila kutatásainak köszönhetően ma már világos, hogy II. András adománypolitikájának egyik legfőbb célja egy csak tőle függő katonáskodó réteg, a királyi szerviensek felemelése volt. Ennek fényében a nevezetes Aranybulla is más színben tűnik fel: a szabadságlevél vélhetően a rövid időre kormányzati szerephez jutó ellenzék lecsendesítését szolgálta, amelybe II. András mintegy mellékesen bebetonozta a királyi szerviensek jogait és így saját politikájának fő eredményeit is.