Idegenek bábja vagy hős lovagkirály – ki volt az Aranybullát kiadó II. András valójában?

Írta: Kovács Gergő

Idegenek gyenge kezű bábja, saját hatalmát felszámoló, kudarcos király? Vagy világpolitikában gondolkodó, nagy tétekre játszó uralkodó, aki a Magyar Királyságtól Franciahonon és Konstantinápolyon át a Szentföldig építette mozgásterét, miközben az Aranybullával megalapozta a magyar alkotmányosságot is?

Egy korábbi cikkünkben szakértő történészt kérdeztünk az 1205 és 1235 között regnáló király életének és tetteinek mérlegéről – a mostani Aranybulla sorozat kapcsán újra előtérbe került királyunk miatt újra közöljük írásunkat.

A középkori és koraújkori emlékezet számára II. András a legkedvesebb magyar uralkodók közé tartozott – mondja lapunknak Bácsatyai Dániel történész, az ELKH BTK Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa. 

Emlékeztet: Werbőczy István a nemesi szabadságok alapdokumentuma, az Aranybulla kiadása miatt méltatta, miközben nem feledkezett meg az uralkodó keresztes erényeiről sem – ő nevezte először II. Andrást „Jeruzsáleminek”. Ez az egyoldalúan pozitív kép valamikor a 18. század második felében, a professzionális történetírás létrejöttével kezdett el megváltozni.

Bácsatyai szerint

amelyben vélhetően a modern nemzeteszme térnyerése játszotta a főszerepet.

Hol szenvedélyes elutasítással (Horváth Mihály, Marczali Henrik), hol némileg megértőbben (Pray György, Hóman Bálint) sok történész ostorozhatta II. András vélt vagy valós hibáit,Katona József Bánk Bánja azonban minden történeti munkánál sikeresebb volt az idegeneket pártoló, tehetetlen uralkodó imázsának meghonosításában.

Az elmúlt két évszázad ítélete szerint II. András gyengekezű, jobb esetben következetlenül csapongó uralkodó volt, aki az országot bizonytalan kimenetelű külföldi kalandokba sodorta és szétosztogatta a királyi hatalom alapját képező birtokvagyon jelentős részét. 

Ez a vélekedés Bácsatyai szerint ma jelentősen változik:

aki jó érzékkel egyensúlyozott a bárói érdekcsoportok között, anélkül, hogy komolyan le kellett volna mondania saját akarata érvényesítéséről.

Zsoldos Attila kutatásainak köszönhetően ma már világos, hogy II. András adománypolitikájának egyik legfőbb célja egy csak tőle függő katonáskodó réteg, a királyi szerviensek felemelése volt. Ennek fényében a nevezetes Aranybulla is más színben tűnik fel: a szabadságlevél vélhetően a rövid időre kormányzati szerephez jutó ellenzék lecsendesítését szolgálta, amelybe II. András mintegy mellékesen bebetonozta a királyi szerviensek jogait és így saját politikájának fő eredményeit is. 

Bácsatyai Dániel arra is felhívja a figyelmet: kevéssé ismert, hogy II. András nevéhez egy olyan magas szintű pénzreform fűződik, amely a hazai pénzverést megteremtő I. (Szent) István, az aranyforintot bevezető I. Károly és az ezüstpénz értékét stabilizáló I. (Hunyadi) Mátyás intézkedéseihez mérhető.

amely egy középkori uralkodó esetében elvárás volt, másrészt pedig olyan ütközőállamok ellenőrzését szolgálták, amelyek jelentősége csak a tatárjárás után lett fájdalmasan nyilvánvaló.  

A halicsi hadjáratok eredménytelensége nem jelenti azt, hogy más szomszédos területeken a király hadai kudarcot vallottak volna: II. András kifejezetten sikeresnek bizonyult a Balkánon, ahol kiterjesztette uralmát a Szávától délre fekvő Macsóra, majd francia főpapjai révén sikerrel térítette a Kárpátok keleti lábánál élő kunokat.

Nem éppen tehetetlen uralkodóra vall a királyi tekintélyt nem tisztelő Német Lovagrend ellentmondást nem tűrő fegyveres elüldözése sem.

Végezetül az elődeitől örökölt és általa továbbfejlesztett nyugati kapcsolatrendszernek köszönhetően

amely elsősorban a francia gótika igen korai átvételében érhető tetten – emlékeztet Bácsatyai Dániel.