Feltűnik a sziget jövőbelátó vén banyája, valamint Inisherin félnótása, az erőszakos helyi rendőr együgyű, mégis lényeglátó fia (Barry Keoghan félelmetes alakítása), és ahogy tágul a horizont, látjuk meg a festői tájban élő ember hétköznapi kínját, a bezártságból fakadó őrületét és elvágyódását.
A felfoghatatlan tágasságban élő beszűkült kisközösség nem új téma, de A sziget szellemei továbbmegy az alapszituációnál, McDonagh a legnagyobb drámaírókhoz méltó módon,
szimbolikusan – szócséplés és üresjáratok nélkül – beszél az emberi viszonyok, vonzalmak és konfliktusok kegyetlen szépségéről.
Az elismertség iránti vágyról, a művészlétről és általánosságban az emberi létezésről.
McDonagh Londonban született ír szülőktől, és mindig is az ír néplélek dúvadságai érdekelték. Már korai színházi darabjai is ebből a megrendítő tájból indultak, és most egyértelműnek tűnik, hogy A sziget szellemei lett a nagy mestermű. A csúcs, ahová az alkotó végül felért, és ahol megpihenhet, mint Colin Farrel az inishmore-i Dún Aonghasa szirtjein.