Szép ajándékot kapott Sopron, épp a Hűség Napján (VIDEÓ)
A mai útátadást úgy is tekinthetjük, hogy összekötöttük a burgenlandi magyarokat az erdélyi magyarokkal.
Akinek a magyar infláció egy része „orbáni”, az legyen már kedves hozzátenni, hogy a többi meg kőkeményen „szankciós”!
Nagyinterjút adott a minap a Partizánnak a magyar politikai elemzés aranytartaléka, Tölgyessy Péter, akinek megszólalásait tisztelői – nem alaptalanul – egy kitűnő tulajdonsága miatt várják mennyei mannaként: Tölgyessy nemhogy nincs bekötve egyikhez sem a magyar közélet úgynevezett „oldalai” közül, de még csak az évek óta megképzés alatt álló politikai centrum „jobbra köpök-balra köpök” alapú, teljesen művi és őszintétlen egyensúlyozását sem gyakorolja. Egyszerűen politikai teljesítményt értékel politikai kontextusban, és – ellentétben a műfaj mondénabb képviselőivel –
Nem véletlen, hogy elemzései nemcsak sematikusan állják meg a helyüket, de ritka kivételektől eltekintve részleteikben is: Tölgyessy klasszikus politis, aki olvas jogot, filozófiát, külföldi irodalmat és közgazdaságtant is, mielőtt a politika komplex összefüggésekben gazdag világa kapcsán száját szólásra nyitná, az ilyet pedig önnön belterjes dágványában sárfürdőző közéletünkben kifejezett felüdülés hallgatni.
És Tölgyessy tegnapelőtt bizony kimondta a varázsszót: „orbáni infláció”. Komoly ember így korábban nem fogalmazott – nem csoda, hogy mint a mennyei mannát, úgy várták Tölgyessy szavait baloldali kollégáink. Persze a DK-szekta középvezető papjai szajkózzák ezt a lózungot már mióta, de ők alapvetően
ahol az infláció úgy áll elő, hogy Orbán Viktor fedezet nélküli pénzt szór a választók közé, majd Mészáros Lőrinc megemeli az élelmiszerárakat, aztán Vlagyimir Putyin csavar egyet a gázcsapon, végül a miniszterelnök visszatér szándékosan lerontani a forintot. Az egész képből csak a lényeget, az orosz-európai gazdasági háborút, ezen belül Európa sorozatos energiapolitikai önsorsrontását hagyják ki, s így állítják elő az „orbáni inflációt”, amelynek természetesen a teljes körű megoldását is Orbán leváltása jelentené. Komoly embereknek tehát a szektáriánus hölgyek-urak nyilvánvalóan nem tekintendők.
Tölgyessy Péter viszont nagyon is az. Nem véletlen, hogy cizellált módon ment neki az ügynek: ahelyett, hogy a tekintélyes, sajnálatosan EU-rekorder 23,1 százalékos magyar inflációt egy az egyben Orbán Viktor nyakába lőcsölte volna, először is levonta belőle a cseh (17,2%) és a lengyel (16,1%) inflációt. Ezek azok az országok, amelyek hozzánk hasonlóan súlyosan energiaimport-igényesek, emellett saját valutájuk van, amely tud az euróhoz képest gyengülni – márpedig az infláció azon részét, amely a hozzánk hasonló helyzetben lévő közép-európai országokat is érinti,
A fennmaradó 6-7 százalékot, amelyet magyarországi belső okok magyaráznak, pedig elnevezte – hangjába ötvenöt idézőjelet csempészve – „orbáni inflációnak”, szerinte ennyit indokolhat a forint euróval és környékbeli valutákkal szembeni gyengülése, illetve az élelmiszerárstop és az extraprofitadók inflációs hatása.
Aki idáig eljut a gondolkodásban, az felőlem már nyugodtan nevezheti a cseh és a magyar infláció közötti különbséget „orbáni inflációnak” – azt pedig már hadd tegyem hozzá én, halkan és zárójelben, hogy
bármikor elcserélnék 16-17 százalék „nem orbáni” inflációt 6-7 százalék „orbáni” inflációra.
Ha csak a forintgyengülés, illetve az élelmiszerárstop mellékhatásai sújtanának minket, Európa legkisebb inflációja lenne a miénk, és röhögve néznénk a jövő elébe.
Csakhogy ott van a 16-17 százaléknyi „nem orbáni” infláció, amelyet azért mégiscsak meg kellene magyarázni valahogy – mert ez bizony olyan országokban áll elő, amelyek nincsenek megáldva Európa leggyengébb pénzével, és nem alkalmaznak unortodox módszereket a válság leküzdésére. És akinek a magyar inflációból 6-7 százalék „orbáni”, az legyen szíves a következő mondatában hozzátenni, hogy a maradék meg „szankciós” – a cseh és a lengyel infláció egésze, ezáltal a magyar háromnegyede ugyanis egy az egyben az Európa és Oroszország között dúló, egyébként teljesen szükségtelen és a harctéri eseményekre semmiféle hatással nem bíró gazdasági háború következménye. Igaz ugyan – ezt ma már egyértelműen látjuk –, hogy Oroszország a háborúra való anyagi felkészülés gyanánt már tavaly nyáron manipulálni kezdte az európai gáztőzsdét, csökkentette az oda beszállított mennyiséget, ezáltal az irányadó gázár emelkedését okozta, amely húzta magával a hosszútávú szerződések gázárait is. De ez az infláció a tavalyi volt, nem az idei, s az orosz machinációk eredményeképpen megawattóránként 20 euróról 40-80 euró közé emelkedett, tehát jobb napokon duplázódott, rosszabbakon négyszereződött a gáz ára.
Azt a helyzetet, hogy a gázár idén jobb napokon volt a normális ötszöröse, rosszabbakon pedig a tizenhétszerese, nem Vlagyimir Putyin tavalyi machinációi állították elő, hanem az idei gazdasági háború – amelynek az Európai Unió bizony tevékeny részese volt. Versailles-ban országgá-világgá kürtöltette, hogy az energetikát nem vonja majd szankciók alá – hogy ezt az ígéretét már márciusban megszegje az oroszországi energetikai beruházásokba való befektetés tiltásával, majd áprilisban a szénembargóval még messzebb lépjen tőle, végül pedig a júniusban eldöntött, most életbe lépett, szakmailag tökéletesen megalapozatlan olajembargóval még bele is tiporja a sárba tavaszelői ígéretének zsenge kis fejét. A valós szankciók és az össze-vissza lebegtetés spekulációt és pánikvásárlást okozott az összes energiahordozó piacán, kiváltképp a gázén, és orosz ellenlépéseket is szült – betéve ezzel az inflációs kiskaput Európa összes energiaintenzív iparának, mindenekelőtt az élelmiszeriparnak, amely gázból készült műtrágyával gyárt alapanyagot, majd gigászi mennyiségű áramot használ fel, hogy a megfelelő hőmérsékleten süsse-hűtse-érlelje azt ehetővé.
És akkor nem beszéltünk a pénzügyi, valamint a logisztikát érintő szankciókról, amelyek ellehetetlenítették a jól bejáratott ellátási láncokat, melyeknek orosz cégek is szemei voltak – azt ugyan ne higgye senki, hogy egy orosz beszállítót a szankciók után inflációs hatás nélkül képes lenne kiváltani bárki is.
A „szankciós infláció” – a világ összes politikai kommunikációs paneljével együtt – leegyszerűsítés.
Nyilvánvalóan az, hiszen a célja fél óra magyarázatot igénylő, komplex dolgokat két másodperc alatt továbbítani a választó felé. Leegyszerűsítés – de semmiképpen nem hazugság. Ha nem csinálunk Oroszországgal gazdasági háborút, infláció vagy nincs, vagy elhanyagolható. Ez vitathatatlan. A „szankciós infláció” politikai lózungja a magyar infláció háromnegyedét, más európai országokénak száz százalékát lefedi – 75 százalék igazságtartalom után pedig bármelyik politikai lózung megnyalná mind a tíz ujját.
Az pedig már csak széljegyzet, hogy brutális, a külkereskedelmi mérleg teljes felborulását okozó energiaár-emelkedés nélkül a forint sem gyengült volna ennyit, sőt, az energiaigényes élelmiszeripar sem kényszerült volna durva áremelésre, ami a más termékeken drágulást okozó élelmiszerársapkát ab ovo indokolta – tehát ahhoz sem kell nagy fantázia, hogy az infláció „orbáni”, más EU-s tagállamokból hiányzó elemeit is „szankciósnak” tekintsük. Az „orbáni infláció” a magyar infláció egynegyedére alkalmazva rosszmájú, politikailag motivált, de nem légbőlkapott jelző. A lényegére, a háromnegyedére azonban – szabadjon ezt e helyütt leszögezni –
És igaz persze az állami szervek teljesítményét illető kritika: ha a magyar jegybanknak is olyan devizatartaléka lenne, mint a csehnek, a forint is állhatna úgy, mint a korona, s ha az élelmiszerárstop eszközéhez nem nyúlt volna anno a kormány, ma nem szenvednénk el az élelmiszer-inflációhoz való káros hozzájárulását. De a nagy kérdés így is a levegőben marad: ha a szankciók energiaár-emelkedést okoznak, az pedig forintgyengülést, akkor ki a bűnös? Az, aki nem épített fel elegendő devizatartalékot, s ezáltal a máshol működő megoldást ellehetetlenítette – vagy talán mégis az, aki a szankciókkal magát a problémát okozta?
Nyitókép: MTI/Koszticsák Szilárd