Mindig visszajönnek – Lövöldözésig fajult a migrációs helyzet Horgoson

Veczán Zoltán írása a Mandiner hetilapban

Tavaly ottjártunkkor Horgos egy volt a határ menti álmos települések közül, de a migránsok tömeges jelenléte akkor is beárnyékolta a mindennapjait. Láttuk a boltba tartó közel-keleti és afrikai férfiakat, beszéltünk helyiekkel és migránsokkal, s az a kép alakult ki, hogy az ideérkezők egy része bizony nem feltétlenül viselkedik úgy, ahogy vendégségben elvárható lenne.

Akkor szíriai, iraki, afgán, pakisztáni és jemeni férfiak alkották a migránstáborok zömét, továbbá marokkóiak és algé­riaiak is voltak közöttük. A legfőbb panasz az volt rájuk, hogy beköltöznek a víkendházakba, és letarolják a termést. A kelletlenül nyilatkozó szerszámárus említette, hogy a létra, a drótvágó és az erős munkáskesztyű slágertermék, vagyis egyértelmű volt, miért boldogítják a határ menti települések lakóit a szabadkai befogadóállomás személyzete helyett:

A feszültség folyamatos volt, de erőszakra nem igazán került sor.

Az utóbbi hetekben azonban megváltozott a helyzet. Lövések dördültek, géppisztoly kelepelt a négyezer lelkes falu főterén is, majd a rendőrség tett pontot az ügy végére: több ezer migránst zsuppolt be buszokba, és vitte őket messze délre.

„Hihetetlen tempóban jött a rendőrség, nem voltunk hozzászokva ehhez, de abszolút indokolt volt: a lövések után háromnegyed órával már itt voltak – mondja a helybéli Vass Zoltán. – Átfésülték az egész területet, másnap délben begyűjtötték és elvitték a migránsokat.”

Vass szerint leginkább az érthetetlen az egészben, hogy a most többséget alkotó marokkóiak miként kerültek ide, három-négyezer kilométerre a hazájuktól, amikor ott csak egy tíz kilométeres tengeri szakasz választja el őket az EU-tól. „Be vagyunk rajzolva a térképükön” – jelenti ki.

„Ugyanabban a pékségben, ruhaboltban vásárolnak, mint mi, mindenkinek volt már találkozása velük” – mondja sokat sejtetően. Ilyen bandaháborúra viszont – mert feltehetőleg embercsempészbandák közötti csatáról lehetett szó a területért – eddig nem volt példa, szórványos lövöldözések is csak az utóbbi néhány hónapban voltak, erdős, elhagyott területeken. „Azt hiszem, hogy ez egy olyan jel volt, amely a huszonnegyedik órában érkezett, hogy az államnak most már muszáj beavatkoznia.”

Most viszonylagos nyugalom uralkodik a településen. „Sok emberben megvan a felszabadultság érzése, hogy végre kiléphet az utcára anélkül, hogy görcsbe szorulna a gyomra. Láttunk mi már olyat 2018 óta, hogy tömegesen elvitték a migránsokat, aztán vissza­szivárogtak, de most tényleg jó a köz­biztonság” – hangsúlyozza riport­alanyunk.

2015-ben volt az első nagy hullám, a határzár után inkább csak lézengtek az illegális bevándorlók. „2018-tól ismét rajta vagyunk az útvonalukon, háromszáz-ötszáz fős táborok alakulnak ki a falu szélén, egymás mellett élünk. De nem ez a baj, hanem hogy közben olyan károkat okoztak az itteniek megélhetését adó mezőgazdaságban a termény letaposásával, a gyümölcsfák eltüzelésével, hogy sokan már nem is művelik a földjeiket. Azt csináltak, amit akartak, hiszen ott tartózkodtak napi huszonnégy órán át, a rendőri jelenlét pedig minimális volt” – emlékezik vissza a férfi.

ezt sikerült időben erélyes fellépéssel megakadályozni, ellenben a hétvégi házak és a boltok nem voltak biztonságban tőlük. Egy szerencse volt, hogy tettlegességig sosem fajult a helyzet – jegyzi meg a horgosi lakó –, de az a bizonytalanság, amit egy négyezres falu mellett megjelenő több mint ezer tettre kész, jó kondiban lévő, ismeretlen fiatal férfi okozott, konstans módon fennállt.

Hogy a migránsokat a helyiek is sajnálják, az egy percig sem kétséges; ám sokan azt is mondják: gondoskodjanak azok róluk, akik meghívták őket – kimondatlanul is utalva Németországra. „Ők is emberek, nekik is járna, hogy tudjanak hol lakni, enni, fürdeni” – fogalmaz Zoltán. Kérdésünkre elárulja: soha senkinél nem látta, hogy akár csak egy órára, kísérleti jelleggel dolgozni jelentkezett volna bármelyikük.

Az is kiderül: a lövöldözés nélkül is folyamatos volt a nyomás a település vezetésén, hogy oldja meg a helyzetet. A horgosiak polgári kezdeményezést indítottak, éppen ennek a tárgyalása folyt települési szinten,

és ezzel az instant megoldás is meglett.

A határszéli, nagy áruforgalmat lebonyolító, tehát gazdaságilag fejlődőképes Horgoson – ahogy Zoltán fogalmaz, a Nyugat-Balkán kapuján – eret vágtak a migránsok: a fiatalok egy része már félelemben nőtt fel, sokan nem itt alapítanak családot. „Félő, hogy ez hosszú távon befolyásolni fogja a településünk sorsát.”

Annak sem örülnek, hogy a magyar rendőrség kénytelen a magyarlakta vajdasági falvak irányába visszaterelni a migránsokat, akiket elfog a kerítésnél – emiatt keserű a szájízük a másképp kedvükre való magyar állam kapcsán. Azt remélik, hogy a szerbek is lépnek, és délebbre tolódik majd a védelmi vonal a magyar falvaktól.

„Szabadkai, zombori taxisok” – említi Zoltán. Nagy biznisz ez: a határon átjutás két-háromezer euró a csempészbandáknak. Mármint egy kísérlet, amely vagy sikerül, vagy nem. „Csinálnak valami műbalhét az egyik szakaszon, a másikon meg nekiállnak átmászni” – meséli forrásunk.

Nincs mit csodálkozni azon, hogy ekkora üzletre mások is rá akartak csapni. Vesztükre: a lövöldözés után a rendőrség, legalábbis egy időre, felszámolta az üzelmeiket. „A rendőrfőnök szűk körben kijelentette: soha többé nem engedi, hogy Horgos ennyire magára maradjon. Remélem, hihetünk neki” – jelenti ki Vass Zoltán.

Nyitóképen: Migránsok a Horgos és Mórahalom közötti határszakaszon. Fotó: REUTERS / Balogh László