Minden szerepemhez odatöröm magam, nem keresek kibúvót, nem akarok semmit megúszni – mondja Vecsei H. Miklós. A fiatal színész az utóbbi hónapokban Koltai Lajossal forgatott, erről, a Semmelweis című nagyszabású történelmi filmben játszott alakításáról is mesélt, de szóba került a szétszakadt színházi szakma is. Interjúnk.
Farkas Anita interjúja a Mandiner hetilapban.
Nemrég bejelentette, hogy karácsonyig felhagy az okostelefon és a közösségi média használatával. Miért?
Nagyjából félévente tartok egy ehhez hasonló digitális detoxikációt. Ha csak várok a buszra, vagy fáradtan hazaérek egy hosszú nap után, és nálam van az okostelefonom, szinte tudattalanul elkezdem nyomkodni ahelyett, hogy hagynék időt magamnak megszokni a csendet, hogy továbbgondoljam az életem állását és kérdéseit. Számomra nem kérdés, hogy ez súlyos társadalmi addikció, amiről nagyon keveset beszélünk még mindig. Ez abból is látszik, hogy ha az ember leteszi, akkor az első pár nap nehéz. Látsz valami szépet, és rögtön nyúlsz a zsebedhez – jó ezt megugrani. Nagyszerű érzés este egyben elmesélni a párodnak a napot, és nem mindig csepegtetve átküldeni képekben. Mindehhez még hozzátartozik a megosztásokért és sztorikért való önsimogatás, a dömpinghírek abszurditása és minősége, amivel már tényleg teljesen el tudunk rugaszkodni attól, kik vagyunk, mi a valódi környezetünk, miben élünk.
Ráadásul most újra lett egy kis pulim, Sári, akinek szeretnék figyelmes gazdája lenni, hogy akárcsak Bogyó kutyám, ő is az életem egyik legfontosabb barátsága legyen.
Talán azért is eshet még jól ez a csend, mert óriási munkán van túl: október végén befejeződött a Semmelweis forgatása. A mozit rendező Koltai Lajos ragaszkodott a személyéhez, ami elsőre kissé meglepő: alkatilag mintha kevésbé passzolna önhöz a rideg, mogorva orvos szerepe.
Koltai tanár úr és az ő filmes-színházi generációja még egy másik, régebbi iskolát képvisel, azaz egy szerep választásakor inkább a lelki adottságokat nézi, és nem feltétlenül azt, hogy mit üzen a színész külseje. Olyasmi döntés lehetett ez a részéről, mint amikor Marton László rám osztotta Nemecsek Ernőt A Pál utcai fiúkban annak ellenére, hogy előtte szinte kizárólag zsánerszerepeket játszottam. De mivel az osztályfőnököm volt az egyetemen, és jól ismert engem, a történetemet, tudta, hogy sok olyan pontja van a lelkemnek, ami közös Nemecsekével, így talán képes leszek a próbafolyamat alatt megfeleltetni a lelkemet az övével, hogy hitelesen történjen meg velem a szerep, és tényleg Nemecsek Ernő álljon a színpadon az én lelkem darabjaiból. Ezzel Marton tanár úr tulajdonképpen a pályám legelején megadta annak a lehetőségét, hogy kitörjek a sztereotípiámból, és hála neki, a mai napig azok a szereplők találnak meg, akiknek a lelkét össze merem egyeztetni az enyémmel.
Ez a folyamat a filmezésben szinte sosem történhet meg, ezért már el is döntöttem magamban, hogy nem fogok járni kasztingokra, hiszen nem arra hívnak, aki én lenni tudok. Koltai Lajos viszont, aki Szabó Istvántól hallott a József Attila-estemről, és főleg kísérleti filmeket és interjúkat nézett meg rólam, maga keresett meg, mert valószínűleg ugyanezt a belső rokonságot sejtette meg Semmelweis és köztem. Nagy bizalommal fordult felém, ezért ez a forgatás nemcsak arról szólt, hogy „megcsináljam” Semmelweis figuráját, hanem arról is, hogy ezt a bizalmat megháláljam, és tényleg azzá a karakterré változzak, akit ő már a kezdeteknél látott bennem.
Milyen pontokon ért össze a lelke Semmelweisével?
Több is volt. Amikor egy színész megkap egy forgatókönyvet, nem csupán a szerep rajzolódik ki előtte, hanem az is, hogy ő ki lehet ebben. Mert a figurát – én legalábbis ebben az iskolában hiszek – csak magaddal tudod megtölteni. És minél komplexebben teszed ezt, minél több mondat, jelenet mögé vagy képes belerakni a saját életedet, annál igazibb lesz a végeredmény. Ez esetben ráadásul az a különös helyzet állt elő, hogy a film egy valaha élt emberről szól, mégsem őt, hanem a forgatókönyvírók által kidolgozott Semmelweis Ignácot kellett megformálnunk. A karakter kidolgozása két fő részből állt, egy szakmaiból és egy magánéletiből. A szakmaira a színész szorgalma szerint mindig fel lehet készülni, én is találkoztam például boncmesterrel, bábával, történésszel, és megtanultam különféle dolgokat a születésről, a korabeli eszközökről. A felkészülésben az ilyesmi sokat segít, mégsem ez adja majd meg a szerep magját, hanem a magánéleti rész, a karakter lelkivilága, hiszen azon keresztül lépsz be emberként, és válik személyessé a dolog. És tulajdonképpen itt jön a kérdésre is a válasz, mik a fő kapcsolódási pontok Semmelweis és köztem.
És mik?
Először is van egy szenvedélye, a hivatása. És onnantól kezdve, hogy ráérez a fontosságára, a természetéből fakadóan többnek gondolja, mint az életét. Ezért elképzelhetetlenül nagy teherként nehezedik rá a rengeteg anya és csecsemő halála, amelyért az orvostársadalom a gyermekágyi láz nevű kórt okolja. Ő az egyetlen, aki – huszonkilenc évesen Bécsben magyar orvosként – sejti, hogy valami más van a háttérben. Mivel ezek a csecsemők, anyák a hivatása alanyai, tárgyai, sőt szentjei, belekerül egy olyan helyzetbe, hogy akiket a legjobban szeret, magánál is jobban, azokat veszíti el, valószínűleg a saját hibájából. Én ezt úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy szeretetből fakadó tehetetlenség. Ami idegroppantó állapotként kihatott Semmelweis egész életére. A története, ha távolról nézzük, hepiend, hiszen a mai napig több milliárd ember életét mentette meg. Csak egyvalaki nem élte meg sikersztoriként: ő maga. Mert hiába fejtette meg a rejtvényt, a halottak halottak maradtak. És szerintem ez a gondolat volt az, aminek a súlya alatt végül összeroppant. A mi filmünk azonban nem a tragikus véggel foglalkozik, a Semmelweis pár hónap története a kételyektől a megfejtésig.
Tehát az a szenvedély, ami Semmelweis számára az orvosi hivatása, illetve az anyák és babák megmentése volt, önnek a színészet?
Inkább úgy mondanám, hogy konkrétan a szerep. Legutóbb éppen Semmelweisé. Nagyon megszerettem őt, és megértettem, hogy ő jóval több mint én. Ezért mindent, ami bennem volt, van, odaadtam azért, hogy azzal a lélekkel szülessen meg, amit megérdemel. Ez fontosabb volt annál is, mint hogy mondjuk a saját magánéletem rendben legyen.
Ez hosszú távon nem ugyanolyan veszélyes dolog, mint ha valaki soha nem képes magának megbocsátani?
Tény, hogy nem egyszerű így dolgozni, de máshogy meg nem nagyon tudok. Talán filmben eggyel könnyebb, mert „csak” a forgatás idejéig, két-három hónapig kell odatörnöd magad a szerephez, aztán vége. De a színházban estéről estére, hétről hétre, hónapról hónapra kirakod magadból azt, amit emberként, hogy tovább tudj lépni, már vagy fel kellett volna dolgoznod, vagy el kellett volna felejtened. Ebből a szempontból is hozott azonban egy érdekes tapasztalatot a Semmelweis forgatása.
Mi volt az?
Az utolsó előtti napon vettük fel a filmbéli partneremmel, Nagy Katicával a legnehezebb magánéleti jelenetet; ő egyébként az egész forgatás alatt nagy figyelemmel volt irántam, örülök, hogy együtt csinálhattuk végig ezt a három hónapot. Tizenhárom éve foglalkozom színészettel, és soha nem hoztam még olyan döntést, mint aznap reggel. Felkeltem, és úgy éreztem, jól vagyok, és ha ebbe most a szokásos módon belemegyek, akkor hetekig rosszul leszek. Ezért úgy határoztam, hogy nem megyek bele, hanem életemben először megpróbálom a feladatot szikárabban és tisztábban megoldani. Két évvel ezelőtt elképzelhetetlennek tartottam volna ilyesmit, de most tényleg eljött az a pont, amikor azt éreztem, hogy – József Attilát idézve – „nem ember szívébe való nagy kínok késeivel játszom”. Ha csak az utóbbi időszak szerepeit nézem,
Talán ezért kezdtem mostanában egyre inkább húzni a zene felé is. Mert a zene úgy tud mesélni a lélekről, még a szövegnél is komplexebben, hogy nem kell ennyire odatörnöd magad. Persze gyönyörű tud lenni, ha zene és lélek ilyenformán találkozik, de én valószínűleg eddig már nem fogok eljutni. Emellett pedig egy ideje úgy érzem, hogy kopnak és értéktelenednek a szavak. Amit érdemes volt kimondani és leírni, már megtették az előttünk járók, próbálom inkább őket figyelni és újra elmesélni.
Ez egyfajta kiábrándulás is a színházból? Valahol azt mondta, mostanra rájött arra is, hogy bár sokáig meg akarta váltani a világot, vagy legalább a saját generációját, rájött, hogy „végtelenül esendő ember, közepes tehetséggel”.
Kiábrándulásnak semmiképpen nem nevezném, csak a hangsúlyok tolódtak el valamennyire. A közepes tehetség viszont igaz. Vagy inkább úgy mondanám, hogy egy tehetségem van: már nagyon fiatalon feltettem az életem erre az egészre. Marton tanár úrral, akinek ezért és még sok minden másért is örökre hálás leszek, lelki szövetséget kötöttünk az egyetemen, hogy mindig kicsit bele fogunk halni abba, amit csinálunk. A szociális munkás szüleimet nézve, akik hat gyereket, köztük egy örökbe fogadott, mozgássérült cigány fiút nevelnek, közben látom azt is, mi az, ami érték, és mi az, ami nem. Mi az, ami tett, és mi az, ami nem. Hogy akik valóban emberfelettiek ma a magyar társadalomban, azok a tanárok, ápolók, orvosok, szociális munkások, és nem azok, akikre a reflektorfény jut. Mégis, ha komolyan akarom gondolni, hogy a színház a hivatásom, ami segít, és ami úgy tud fogalmazni az emberről, mint más semmi, akkor egyértelmű, hogy nekem, ahogy már mondtam, tényleg minden szerepemhez oda kell törnöm magam, nem kereshetek kibúvót, nem akarhatok megúszni semmit. Ez az én utam, mások meg más utakon járnak. A különbség a felfogásban van; színjáték, mondjuk, de kérdés, mennyi ebből a játék. Ezt mindenkinek magának kell megfejtenie.
Önnek mennyi?
Semmi. Ha megismered a szerepedet, mindig rájössz, ahogy én is hamar rájöttem Semmelweisnél, hogy az több, mint te vagy. Ezért nemcsak saját magad kell teljes egészében odaadnod neki, hanem még annál is többet. Amikor Rómeó bemegy a kriptába, és ott fekszik holtan a Júliája, akkor nem teheted meg, hogy az övével együtt ne szakadjon szét a te szíved is egymilliárd darabra. Mert hiába kitalált karakter, egyszer élt.
. Van Pilinszkynek egy szövege arról, hogy Auschwitzban látott egy képet, amin egy idős nőt visznek a kivégzőkamrába, körülötte két gyerek rúgja a port „az út jóvátehetetlen közönyében”. És abban a pillanatban rájött, hogy semminek nincs értelme, ha nem tudjuk jóvátenni valahogy a saját életünkben azt, ami már megtörtént, ráadásul azokkal, akikkel megtörtént. Egy kicsit ilyen a színészet is. Állok a színpadon mint Nemecsek Ernő, de nem csak a grundért harcolok: én vagyok egyszerre az a sok-sok millió kisgyerek, akit bántanak a világban. Erről is beszélek, amikor azt mondom, hogy a szerep mindig több, mint a színész.
Egy ideje viszont már nem lép színpadra Nemecsekként, hiszen két éve, az új igazgató, Rudolf Péter érkezésekor eljött a Vígszínházból, ahol – legalábbis kívülről úgy tűnt – nagy becsben tartották. Miért döntött így?
Egyszerűen szabadságra vágytam. Rettenetesen szét van szakadva a színházi társadalom is, és nem akartam választani. Azért sem, mert nem oldalakban és pártokban, hanem témákban hiszek. És ha ezeket a témákat végigvennénk, valószínűleg kiderülne, hogy
A Víg óriási társulata viszont rövid időn belül találkozott olyan történetekkel, mint a Marton-, majd az Eszenyi-ügy, én pedig ebben a helyzetben, Rudolf Pétert egyébként nagyon is tisztelve, képtelen voltam bárhova állni.
Kellett volna?
Nem mondta és nem is várta el senki, mégis feszélyezve éreztem magam ettől az egésztől. Ki kellett szakadnom kicsit, nem is csupán a Vígből, hanem az egész színházi világból, egyedül lenni, és úgy meglátni, mennyit érek. Szerencsém volt, mert egyből el tudtam menni Hamletet játszani Kolozsvárra, ahol önmagában óriási élmény volt Arany János fordításával, Tompa Gáborral, Visky Andrással és a társulattal dolgozni. Aztán jött a Semmelweis. Ha van a Vígszínház, ezeket nem tudtam volna megcsinálni. De igazság szerint nem nagyon foglalkozom azzal, jó döntés volt-e felállni és eljönni.
De a mindennapjaink mégiscsak ebben telnek, és eléggé úgy tűnik, hogy a végtelenségig örökítjük az elődeinktől örökölt sérelmeket.
Szerintem arra kell figyelni, hogy az én generációmból minél többen és többet tudjunk kommunikálni egymással, nyíltan, egymás szemébe nézve, és nem mindenféle nyilvános felületeken üzengetve.
Mégis beszállt egy ilyen ügybe, amikor szeptember végén Vilmányi Benett nem vette át a Junior Prima díjat, mondván, a szervezők a beszéde előtt megkérték, hogy ne politizáljon. Huszonöt színész, köztük ön, nyílt levélben állt ki a díj hitelessége és függetlensége mellett, amiért aztán – szintén nyilvánosan – magyarázkodni kényszerült. Megbánta, hogy aláírta?
A mi szakmánkban ez nagyon fontos elismerés, a legsokszínűbb mesterekből és tanárokból álló zsűri osztja ki, és mindenki kínosan figyel rá, hogy ez így is maradjon – érdek- és politikamentesen. Hogy pontosan mi történt a helyszínen és mi nem, annak már nincs jelentősége, de nem egészen az, ami a sajtóban megjelent. Amikor ráadásul azzal szembesültem, hogy az egészet, benne az én szerepemmel, félremagyarázzák, kénytelen voltam valahogy megvédeni az üzenetünket. Utólag úgy gondolom, jobb lett volna csendben maradni. Nem véletlenül nem szeretek megszólalni egy ideje. Nem csupán azért, mert
, hanem mert már magamat, a saját elcsépelt szavaimat, mondataimat is unom.
De ha valaki nem szólal meg, az is lehet üzenet, sőt a színészi hivatás önmagában üzenőtábla.
Erről rengeteget beszélünk ifjabb Vidnyánszky Attilával, aki a legjobb barátom és állandó alkotótársam az első napoktól kezdve. És mindig ugyanoda lyukadunk ki, hogy beszélni kell egymással, őszintén és személyesen. Akkor nem állnak elő olyan szituációk, mint legutóbb, amikor a Semmelweis utolsó forgatási hetén kijött az engem rettenetesen kellemetlen helyzetbe hozó hír, hogy az általam is tisztelt és szeretett Gárdos Péter szintén készített volna egy Semmelweis-filmet, csak pár fejlesztési kör után elkaszálták. Úgy gondolom, hogy a filmintézetnek vagy a producereinknek az elsők között kellett volna tájékoztatniuk,
hogy milyen környezetben vállalom el ezt a szerepet. Ráadásul Gárdos Péternek olyan ismeretei voltak Semmelweisről, amelyek szinte megkerülhetetlenek lettek volna a forgatókönyv megírásakor. Szerencse, hogy minderről csak a forgatás legvégén értesültem, mert magamat ismerve úgy vélem, biztosan kellemetlenül reagáltam volna, hirtelen indulatból. Így csak annyit tudtam tenni, hogy felhívtam Pétert, elnézést kértem tőle, és megbeszéltük, melyikünk mit élt meg ezzel kapcsolatban, ki mit tudott. A producereimnek is feltettem a kérdést, de az a beszélgetés még várat magára. Ezek sajnos nem tiszta ügyek. Amikor a generációnkról beszélek, akkor az ehhez hasonló mismásolások, kimondatlanságok megszüntetéséről álmodom. Nincs olyan dolog a világon, amiről ne lehetne beszélni; mindenről beszélünk már, csak arról egyre kevesebbet, amiről kellene. Ezért is utálom a netes üzengetést és reagálást. Ha őszinte valaki, akkor felhívja a másikat, leülnek, és komplexen megtárgyalják a helyzetet. Enélkül én egy cikket se engednék megírni. Ezért is tartozom Benettnek például bocsánatkéréssel. Mert teljesen mindegy, hogy kinek van igaza, a lényeg, hogy legyen kommunikáció. Nemcsak a barátságok és a párkapcsolatok csúsznak el ennek hiányán, hanem a társadalom is. Valamiért mégis bizakodó vagyok. Sok jó és áldozatos ember van Magyarországon is, remélem, végül az ő hangjuk fog felerősödni.
Vecsei H. Miklós
Budapesten született 1992-ben. 2015-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Marton László, Hegedűs D. Géza és Forgács Péter osztályában. 2015 és 2020 között a Vígszínház tagja volt. Állandó alkotótársával, ifjabb Vidnyánszky Attilával közösen vezeti a fiatal színházi alkotók közösségeként 2017 elején alakult Sztalker Csoportot, amely az Arany János-évforduló apropóján készült, Kinek az ég alatt már senkije sincsen című saját bemutatóval indult útjára. 2018-ban Poket néven elindította olvasás-népszerűsítő projektjüket, amelynek célja a minőségi irodalom terjesztése automatából elérhető áron, tömegközlekedési eszközökön is könnyen olvasható zsebkönyv formában. Átdolgozásokat, szövegkönyveket is ír, megjelent két verseskötete. Édesapja Vecsei Miklós, édesanyja Pattermann Kinga, mindketten szociálpolitikusok, öt testvére van.
Nyitókép: Mandiner / Ficsor Márton