| Leimeiszter Barnabás |
A szomorúság háromszöge közepén van egy jelenet, ami miatt mindenképpen moziban ajánlatos megnézni a filmet: egy luxushajó utasai vacsorára készülődnek, vihar dúl azonban a tengeren, az étkező ablakait hullámok ostromolják, proccék émelyegve emelintik villájukat, nem csúszik jól az algakocsonya, ami pedig ezután következik, azt nem részletezem hosszan, legyen elég annyi, hogy mielőtt az asszonyok bepúderezhetnék az orrukat, szügyig állnak egymás gyomor- és béltartalmában. Láttunk már ilyesmit, ha máshol nem, Az élet értelme című Monty Python-film éttermi jelenetében, de az csak egy morbid szkeccs volt, ez meg katartikus, igazán a mozi mikroklímájában, közösségben-közönségben jól megélhető filmpillanat: rég láttam filmet, amin ennyire felszabadultan harsogva röhögtek volna a nézők. Mondhatnánk, hogy Ruben Östlund (Lavina; A négyzet) borzasztóan olcsó eszközhöz nyúlt, hiszen van-e szórakoztatóbb, mint azt nézni, ahogy sötétbe borult folyosókon hányva-fosva botladoznak a gazdag idióták, pláne, ha ebbe metszően éles társadalomkritikai üzenetet is beleláthatunk. De ne essünk tévedésbe, a rendező a szánalmas szereplői helyett inkább ránk mutogat, ránk, kárörömmel telt, de nemkülönben a végtelen jólét bűvöletében élő nézőkre, akik a fedélzeten kívül érezzük magunkat. Jó a folytatás is: a vihar csúcspontján a jacht alkoholista kapitánya (Woody Harrelson), illetve egy kikezdhetetlen emésztőrendszerrel megáldott kelet-európai üzletember döntik magukba a feleseket, és a hangosbeszélő mikrofonjánál hadoválva folytatják le vitájukat kommunizmus és kapitalizmus erényeiről, a hajó meg le van szarva, nemcsak szó szerint, de képletesen is, mindazzal együtt, amit megtestesít. Hánykolódik, és el is süllyed.
Tokaj-Hegyalja térsége mindig káprázatosan szép volt, és Bodrogkeresztúr, ahol mindenfelől látszanak a tokaji szőlődombok és a Zemplén tekintélyes vonulata, egészen különös miliőt áraszt magából. Petri Lukács Ádám írása.
Ha komolyan vesszük a Nobelt, akkor joggal várjuk el, hogy olyan Nobel-díjasaink legyenek, akik szeretnek magyar Nobel-díjasok lenni.
A Mandinernél pár éve nem járt sikerrel, amikor igyekezett „kicsit pozitívabbra hangolni” a vele készült interjút.
Korszakos alkotó, aki egyszerre volt a magyar népi kultúra és zenei őshagyomány megmentője és az új irányokat kereső modern művészet úttörője. Rajcsányi Gellért írása.
Nyolc-kilenc éves korától állandó kemény munkában volt része. De a természet rendjét úgy megismerte, hogy doktorálhatott volna belőle. Csóti György írása.
Pataki Andrást, az Előadó-művészetek Kollégiumának elnökét többek között arról kérdeztük, hogy az NKA vissza nem térítendő támogatásai miként segítik a magyar kultúrát és a színházi világot.
Minden ilyen kijelentéstől elhatárolódom.
„Szinte már igazságtalanság, bűn!”
