Csapások a kritikus infrastruktúrákra – így dőlhetnek el ma a háborúk

Írta: Somkuti Bálint biztonságpolitikai szakértő, hadtörténész

Szeretnénk hinni az emberi természet jóságában, sőt napjainkra divat lett önzetlenségünkkel és jó szándékunkkal visszaélni, azzal zsarolni. Azonban a háború, a szervezett erőszak éppúgy része év(tíz)ezredek alatt kialakult és génjeinkben hordozott tulajdonságainknak, mint a rászorulókon való segítség.

Divatos azt gondolni, hogy a totális háború, a civileket a katonáktól elválasztó vonalat semmibe vevő, maximálisan és embertelenül a legnagyobb hatékonyságra törekvő megközelítés modern találmány. Pedig már a klasszikus görög irodalom is több példával szolgál arról, hogy az amúgy egymást elismerő és megbecsülő görög városállamok háborúiban is előfordult a „kritikus infrastruktúra” elleni támadás.

Némi leegyszerűsítéssel a klasszikus hellén városállamok élete két növény körül forgott, ez pedig a búza és az olíva. Az aratás előtti időszak kivételével nehéz bennük gyorsan és hatékonyan kárt tenni, ugyanis például az olívaültetvények, egymástól távol elhelyezkedő, vastag törzsű fáit éppolyan nehéz kivágás nélkül elpusztítani, mint a zöldellő mezőket. Minden ellenállósága ellenére mégis volt rá precedens, hogy a támadó sereg elvégezte a fáradságos munkát és kiirtotta a védők nehezen felnevelt olívafáit.

és csak a 21. században jutott valakinek az eszébe, hogy valamiért hibrid háborúnak nevezze el ezt az ősrégi módszert.

Pedig már a maratoni csatában győztes Miltiadész kortársa, a méltán híres Szun Vu tábornok, közismertebb nevén Szun mester (Szun-Ce) is arról írt, hogy nem az ellenfél hadseregét kell támadni, hanem a stratégiáját. Ő volt az is, aki a totális háborút úgy jellemezte, hogy

A középkorban a kutak megmérgezése vagy az ellenséges lakosság kiirtása, rabszolgasorsba hajtása éppúgy részét képezte hadviselésnek, mint a várostromok és a csatamezőkön lezajlott összecsapások.

A hibrid háború fogalmának tévedése a nyugati világra jellemző körülményeken, egész pontosan az úgynevezett hadügyi forradalom azon következményén alapszik, hogy szétváltak a harcolók és nem-harcolók.

A Clausewitz által megfogalmazott hármasság, az állam, a katona és a civilek elkülönülése az eleddig utolsó európai vallásháború, a harmincéves háború gyötrelmei nyomán született meg. A kortársakat is elborzasztó kegyetlenségű eset, Magdeburg felprédálása – amelynek során a 25 ezer lakosból mindössze 5 ezer élte túl az ostromot és az azt követő fosztogatást – elhozta a korlátozott háborúk korát. A 18. századra Európában – de nem a gyarmatokon (!) – néhány kivételtől eltekintve szokássá váltak a „krónikusan eldöntetlen háborúk”, amelyek a kitűzött korlátozott katonai célok, azaz általában egy-egy tartomány vagy város/kikötő megszerzéséig tartottak. A civil lakosság elleni erőszakot az adott egység saját parancsnoka igyekezett megtorolni az elkövetőkön,

Ez „természetesen” nem vonatkozott a gyarmatokra, ahol minden gyarmati uralom elleni megmozdulást a lakosságon (is) megtoroltak. Elég csak az ágyúk elé kötözött szipoj felkelőkre gondolni, vagy a bevallottan embertelen dum-dum lövedékek engedélyezett gyarmati használatára. Ugyan a nyugati történetírás szeretné ezeket a tapasztalatokat figyelmen kívül hagyni, de a világ többi része nem felejtette el őket.

Ez a kor a 2. világháborúig tartott, amely újra elhozta a totális háborút, a civilek, a civil infrastruktúra elleni támadásokat.

Érdekes módon ebben az időszakban jelenik meg az úgynevezett „nagystratégia” is Basil Liddel-Hart megfogalmazásában. Szavai szerint „A nagystratégia szerepe ugyanis az, hogy koordinálja a nemzet vagy az országcsoport minden erőforrását a háború politikai célkitűzésének elérésére. [...] Ideértendők a morális erőforrások is, mert a nép harci szellemének fenntartása gyakran ugyanolyan fontos. [...] Mi több a harcoló erő csupán egyik eszköze a nagystratégiának, mert az utóbbi számba veszi és alkalmazza a diplomáciai, kereskedelmi, és – nem utolsósorban – az etikai nyomás eszközeit is az ellenfél akaratának gyengítése érdekében.”

A Coventry elleni 1940-es német légitámadás megtervezői nem is sejthették, milyen szellemet engedtek ki a palackból. Az angol városok ellen indított, a híres útikönyvről elnevezett Baedecker-támadásokkal elindult az a folyamat, amely végül a két atombomba ledobásához vezetett. Ezen felfogás keretében és Coventry precedense nyomán került sor a német városok elleni gyújtóbomba-támadásokra, amelyek legelrettentőbb példája Drezda. Ebbe a folyamatba illik bele a Möhne és az Edersee gátjainak elpusztítása is, amikor az elektromos áram termeléskiesése és a hadiiparra gyakorolt jelentős másodlagos hatások miatt (közlekedési rendszer összeomlása, bányák, üzemek tönkretétele, vízhiány)

A hidegháború alatt a fenti tanulságokat mindkét fél szem előtt tartotta, sőt az úgynevezett hadászati atomfegyverek óriási pusztító erejükkel elsősorban a lakossági, és csak másodsorban az ipari és közigazgatási célpontokat fenyegették. A hidegháború utáni korban ez a szempont szinte teljesen feledésbe merült, hogy a 2001. szeptember 11-i terror támadások újra a figyelem középpontjába állítsa őket.

Egy ország közigazgatásának, politikai egyensúlyának, valamint a társadalom és a gazdaság mindennapi működésének biztosításához szükséges intézmények, szolgáltatások és rendszerek, azaz a kritikus infrastruktúra fogalmát ekkor alkották meg. Létezik amerikai, NATO, európai uniós és magyar definíció is, de lényegében ugyanazt a témát járják körbe más szempontból. Egyes definíciókban tételesen felsorolva találhatóak meg az állami feladatok, míg másokban mindössze gyűjtőfogalomként, jó példa erre a közegészségügy, amely az európai definíciókban külön megnevezve is szerepel.

Legegyszerűbben édesapám indulás előtti listáján végigmenve tudjuk beazonosítani, mik is a kritikus infrastruktúra elemei.

Ez nyilván a magánember listája, ezért érdemes rápillantani a Katasztrófavédelem honlapján megtalálható felsorolásban megemlített ágazatokra. Ezek az energia, a közlekedés, az agrárgazdaság, az egészségügy, a társadalombiztosítás, a pénzügyi rendszer, az infokommunikációs technológiák és az (ivó)víz. Utolsó helyen a hon- és rendvédelmi szervek infrastruktúrája áll, de ezek béke állapotban is jelentős védelmi képességekkel rendelkeznek érthető okok miatt.

A felsorolásból valamiért kimaradtak a közigazgatási és önkormányzati intézmények, pedig Szaddám Huszein rendszerének összeomlásához elsősorban a mindennapi élethez szükséges háttér megszűnése vezetett, nyilván a katonai megszállás mellett. Fenti példa a szomszédos Iránban nem maradt észrevétlen, és az áthidalására létrehozott, helyi önkéntesekből álló alternatív közigazgatást, közegészségügyet és oktatást kínáló Passzív Védelem koncepcióban öltött testet.

Jelen cikk apropóját az ukrán kritikus infrastruktúrát ért fokozódó orosz támadások adják, így érdemes végignézni hogyan is néz ki egy modern állam infrastruktúrája elleni támadás. Első példaként a NATO Jugoszlávia elleni háborúját érdemes felidézni,

A mára elfeledett grafitbomba, a BLU-114/B pontatlan célzás esetén is sikerrel zárta rövidre a nagyfeszültségű távvezetékeket kiszolgáló elosztóközpontokat. Másik ilyen emlék a folyókba omlott hidaké, amelyek, mint az a fenti listából is kitűnik szintén hagyományosan kiemelt célpontok.

Rátérve a szomszédunkban zajló háborúra, a Kercsi híd elleni támadásra adott orosz válasz a fenti szempontokat tükrözi. Napjainkban szinte minden elektromos árammal működik a mobiltelefonoktól kezdve a gyárak gépein át egészen a radarokig vagy a katonai/politikai vezetés számítógépeiig. Fentiek miatt az elmúlt hetek támadásainak célpontjai a sajnálatos civil veszteségek, illetve az általuk okozott szenvedés ellenére, mint kettős felhasználású rendszerek érvényes katonai célpontok. Ugyanez igaz magára a Kercsi, valamint a már használhatatlanná tett, Herszonba vezető Andrejevkai hídra is.

És itt tegyük félre humanitásunkat, mert ahogy a rómaiak is észrevették: a háborúban nemcsak a múzsák halkulnak el. Számos orosz vojenkor, azaz katonai blogger tette fel a kérdést, miért nem ezzel kezdte az orosz vezetés? Zárójelben tegyük hozzá: a NATO-hoz hasonlóan és a katonai logika szerint?

A logikus válasz az, amit már sokan felvetettek, hogy

Hogy az miért nem fordult meg a fejükben, hogy az agresszió a jelenlegi hatást váltja ki, és még az elnyomott ukrajnai kisebbségek jelentős részében is az ukrán honvédő háború támogatását okozza, nos, erre talán senki sem tudja a választ.

Visszatérve az elektromos hálózat elleni támadásokra: ezt a kiemelten kritikus infrastruktúrát épp úgy, mint az összes modern rendszert a csomópontok elleni támadásokkal lehet a leghatékonyabban rombolni. Ezek pedig két kategóriába sorolhatóak: az erőművek, és az elosztó / transzformátorállomások. Ez utóbbiak ráadásul a szigetelésre és hűtésre használt olaj miatt könnyen kigyulladnak. Ráadásul mindkét kategória fix, azaz helyhez kötött célpont, így az adatátviteli és koordinációs nehézségekkel küzdő orosz fegyveres erők számára viszonylag könnyű eltalálni.

A hírek szerint a nagy távolságú szállításhoz szükséges 330 kilovoltos rendszert éri a legtöbb támadás, így az a faramuci helyzet is előállhat, hogy Ukrajna egyes részein van, máshol meg egyáltalán nincs áramszolgáltatás. Ez utóbbi azért is fontos, mert generátorokkal a katonai egységek ugyan elő tudnak állítani saját felhasználásra áramot, de ezek az eszközök is a szűkös dízelkészlet megcsapolásával működtethetőek. Amely pedig az ukrán kőolajfinomítási képesség és a villamosított vasútvonalak kiiktatásával, a 2. világháborús Németországhoz hasonlóan egyre inkább az ukrán háborús erőfeszítések szűk keresztmetszetévé kezd válni.

Mindezeken túl érdemes figyelembe venni a továbbra is ismeretlen elkövetők által üzemképtelenné tett Északi Áramlat esetét (tűz, víz, villany, gáz ugye), amely szintén a kritikus infrastruktúra kategóriájába esik. Ez az eset, Koszovó függetlenségéhez vagy a bevezetőben említett coventry-i bombázáshoz hasonlóan

Jó eséllyel a támadásra adott válasz volt az észak-németországi vasúti közlekedéshez elengedhetetlen adatkábel elvágása két helyen, amely rövid ideig tartó, de jelentős fennakadásokat okozott, így valószínűleg csak egy figyelmeztetés volt.

Ugyanis a kritikus infrastruktúrák közös jellemzője, hogy amennyire szerves részét képezik mindennapi életünknek, ugyanannyira megvédhetetlenek.

A modern háborúkban – több okból kifolyólag – egyre kevésbé a csatamezőn születik meg a döntés, ahogy ezt Ukrajna példája is igazolja. Napjaink globalizált világában, az interkonnektivitás és interdependencia által jellemzett korban egyetlen dominó feldöntése is súlyos következményekkel járhat – márpedig sokan vannak mindkét oldalon, akik jobbra-balra csapkodnak.

Nyitókép: Temi