Közös nevezőn – így talált egymásra az amerikai és a magyar jobboldal

Vágvölgyi Gergely írása a Mandiner hetilapban.

Galileo Galilei a pisai ferde toronyból ledobott vasgolyók példáján keresztül bebizonyította: nem számít, milyen nagy vagy súlyos egy tárgy, a gravitáció egyformán hat rá. Valahogy így van az Egyesült Államok és Magyarország esete is: az egyik egy kontinensnyi szuperhatalom, a másik egy kis ország Európa közepén, és mégis, a két ország konzervatív politikusai az elmúlt években egyre inkább egymásra találnak és ugyanabba az irányba haladnak. Orbán Balázsnak, a miniszterelnök politikai igazgatójának a Die Weltwoche című svájci lapban a közelmúltban megjelent esszéje kezdődik ezekkel a sorokkal. Írásában az államtitkár amellett érvel, az amerikai és a magyar jobboldal egymás iránti érdeklődésének alapja, hogy – minden magától értetődő különbségük ellenére – ugyanazokkal a problémákkal küzdenek.

Noha ekkora távolságból még a problémák is látszódhatnak más fénytörésben (az óceánon túlon például nem magától értetődő, hogy a háborús agresszor Oroszországtól miért kell gázt vásárolni, nekünk azonban 2022-ben ez elemi szükséglet), a hosszú évek óta tartó közeledés és kölcsönhatás egyértelmű. Mindez idén csúcsosodik ki, amikor az amerikai konzervatívok legfontosabb konferenciája, a CPAC (Conservative Political Action Conference) első európai helyszínként először Budapestre látogatott, majd pedig az Egyesült Államokban megrendezendő seregszemléjén Orbán Viktor mond beszédet.

Szakpolitikai szimpátia

Orbán Viktor még 2016 nyarán tusnádfürdői beszédében foglalt nyíltan állást az akkor még republikánus elnökjelölt Donald Trump mellett. Ezzel a lépésével a magyar kormányfő abszolút első volt a világ hivatalban lévő vezető beosztású politikusai között, ám később bebizonyosodott, hogy a miniszterelnök jó lóra tett. A szimpátia alapja, ha tetszik, szakpolitikai jellegű volt: abban a témában talált egymásra Orbán és Trump, amely teljes mértékben uralta az akkori vitákat: ez pedig – a terrorizmus problémáján keresztül – az illegális migráció megfékezése. Emlékezetes, akkoriban Európában a magyar határkerítés miatt állt a bál, az amerikai haladó körökben pedig Trump mexikói határfalra vonatkozó tervei miatt kapkodtak látványosan levegő után. A republikánus elnökjelölt nem hezitált arról beszélni, hogy az ellenőrizetlen és korlátlan bevándorlás rossz és veszélyes, a folyamatnak pedig éppen ideje véget vetni. Orbán akkor ominózus beszédében úgy fogalmazott: „Nem vagyok Donald Trump kampányembere, sose gondoltam volna, hogy fölmerül majd a fejemben az a gondolat, hogy a kinyílt lehetőségek közül mégiscsak ő volna a jobb Európa és Magyarország számára. Sose gondoltam volna, de a helyzet mégiscsak úgy áll: meghallgattam ezt a jelöltet, és azt kell mondanom önöknek, hogy tett három javaslatot a terrorizmus megfékezésére, és aligha tudtam volna jobban megfogalmazni európaiként azt, hogy mire lenne szüksége Európának.”

Az illegális migrációval kapcsolatban tett erőfeszítések azonban a másik irányban is tetszetősnek bizonyultak. A Grand Old Party (GOP; a republikánus párt hagyományos beceneve – a szerk.) új erős embere és körei érdeklődését ugyanis felkeltették a határozott magyar lépések, valamint az, hogy Budapest Brüsszel jelentős politikai nyomásával szemben sem hátrált meg a kérdésben. Az érdeklődés később őszinte szimpátiává vált, s egyre több nagy aktuális nyugati vitatémában talált szövetségesére egymásban a magyar és az amerikai konzervatív tábor.

Fent idézett esszéjében Orbán Balázs mindezt tágabb kontextusba helyezve magyarázza, amikor rámutat, hogy a liberálisok és a baloldaliak már korábban összefogtak a konzervatívok ellen, és miközben saját keretrendszerükbe akarják kényszeríteni a konzervatív gondolkodást, alapjaiban kívánják átalakítani a társadalmakat. Mivel pedig nálunk ez a nagy összeborulás már 1994-ben megtörtént, a magyar konzervatívoknak nagyobb tapasztalatuk van e küzdelemben – és ami legalább ennyire fontos, hamarabb találták meg a siker receptjét.

Megszilárdult szövetség

A szellemi közösség a magyar és az amerikai konzervatívok között Donald Trump elnöksége (2017–2021) idején szilárdult meg. Ennek egyik diplomáciai csúcspontja volt, amikor 2010-es megválasztása óta először tárgyalt amerikai elnökkel Washingtonban Orbán Viktor. A kormányfő az Egyesült Államok és Magyarország közti stratégiai szövetség kiterjesztését emelte ki amerikai látogatásának fő céljaként, amelyen aztán Trump hangsúlyozta: Orbán hozzá hasonlóan ellentmondásos személyiség, de ezzel nincsen baj. Aláhúzta: a magyar miniszterelnök jó munkát végzett, biztonságban tartotta Magyarországot.

Ebben az időszakban egyre több vezető republikánus és jobboldali gondolkodó figyelte elismerően a kiegyensúlyozott, eredményes és intellektuálisan is megalapozott magyar jobboldali kormányzást, s ahogy arra a Mandiner hasábjain februárban már rámutattunk, közülük egyre többen megfordultak Budapesten. Utóbbi a nagy horderejű nemzetközi konferenciák – demográfiai csúcsok és a keresztény­üldözés kortárs drámáját bemutató nemzetközi fórumok – mellett a Danube Institute és a Mathias Corvinus Collegium (MCC) kutatói ösztöndíjainak, szakmai rendezvényeinek és könyvbemutatóinak is köszönhető. A hazánkba érkező amerikai konzervatívok a vendégszereteten és a gyönyörű budai panorámán kívül magukkal vihették azokat az ismereteket is, amelyeket az itthoni politikusoktól, gondolkodóktól gyűjtöttek be a rendezvényeken és a hasonlóan fontos háttérbeszélgetések alkalmával. Eközben Orbán Viktor folyamatosan arra invitálta őket, hogy tekintsék Magyarországot szellemi otthonukként – erre pedig legtöbbjüket nem kellett kétszer sarkallni. 

Többen közülük a nagy nyilvánosság előtt is képviselni kezdték hazánkról és a kormányzat sikereiről vallott nézeteiket. Rod Dreher, a The American Conservative vezető szerkesztője írások garmadájában értekezett a magyar keresztény-­konzervatív kormányzásról, Tucker Carlson, Amerika legnépszerűbb televíziós személyiségeinek egyike pedig nagy hatású interjút készített Orbán Viktorral, amit az USA legnézettebb esti politikai műsorában, azaz főműsoridőben sugároztak többmilliós nézettséggel. Az interjú nagy visszhangra talált az óceán túlpartján (és általában a nyugati világ értékkonzervatívjainak körében). Az ekkor már exelnök, de a Republikánus Párt meghatározó alakjaként mozgalmat építő Trump az Orbán Viktornak küldött hivatalos levelét kézzel írt jegyzettel egészítette ki, amelyen keresztül üzente: látta az interjút, és nagyon tetszett neki. S ha már az USA 45. elnökének üzenetei: az év első napjaiban Trump a Save America névre keresztelt kampányszervezetén keresztül adott ki közleményt, amelyben bejelentette, hogy támogatja Orbán Viktor újraválasztását, a magyar miniszterelnököt méltatva pedig arról írt, „hatalmas és csodálatos munkát végzett Magyarország védelmében, az illegális migráció megállításában, a munkahelyteremtésben és a kereskedelemben”. A magyar kampány hajrájában, március 15-én újabb közleményt adott ki, amelyben úgy fogalmazott: „Látva mindazt, ami Oroszország és Ukrajna között zajlik, a sok egyéb mellett, most a nagyszerű és csodálatos magyar embereknek minden eddiginél nagyobb szükségük van Orbán Viktor miniszterelnök erős vezetésére. Ő kemény, okos, és szereti az országát.” Ekkor ismételten támogatásáról biztosította az újabb kétharmados győzelmet arató Orbánt.

Az interjúhoz hasonlóan nagy hatást váltott ki az Egyesült Államokban Tucker Carlson hazánkban forgatott, Magyarország kontra Soros című dokumentumfilmje is, ami számos ponton korrigálta az amerikai liberális sajtó hazánkról épített, dehonesztáló narratíváját, és éppen azt a témát emelte középpontba, amely évekkel korábban megadta az alaphangot, vagyis a sikeres magyar bevándorláspolitikát. A közelmúltban pedig – erre ismét Orbán Balázs mutat rá – mindkét felet hasonlóképpen kezdte aggasztani, hogy az ukrajnai háborúval eszkalálódó geopolitikai helyzetre a Nyugat milyen meglepő mértékben nem volt képes egységesen és az önsorsrontás útját elkerülve válaszolni.

Amerikai mércével mérve tehát egy kifejezetten kis ország került kiemelkedő helyre a GOP – és általában a konzervatív körök – figyelme szempontjából. Az amerikai és a magyar konzervatívok eközben (s ez az utóbbi évek fejleménye) megtanultak túllépni az akár eltérő szokásrendszerből, kulturális mintázatból vagy épp érdekekből fakadó ellentéteken. Fokozatosan felismerték, hogy a nemzetközi, liberális doktrínák által uralt térben csak és kizárólag úgy van esélyük a sikerre, ha megkeresik a kapcsolódási pontokat, és a közösen osztott alapokra építenek, megtalálva a közös értékeket és érdekeket. E felfedezésben pedig társakra találtak Brazíliától Franciaországig, Izraeltől Ausztráliáig.

A közös gondolkodás új felülete: CPAC

E folyamatnak volt kiemelkedő pontja a május közepén Budapesten lezajló CPAC Hungary. A konzervatív politikai dzsemborira a világ minden tájáról érkeztek újságírók, politikusok, közírók és gondolkodók, hogy hazánkban keressenek adekvát válaszokat a koronavírust (akkor azt reméltük) éppen maga mögött hagyó, de már láthatóan elhúzódó háborúval küzdő világpolitika kérdései­re. Az esemény kapcsán akkor a Mandinerben azt állapítottuk meg, hogy „hazánkban áll össze euroatlanti szövetséggé az európai és az amerikai konzervativizmus”, valamint hogy Budapestre kerül a szellemi origó. Meglátásainkat az idő igazolta, s hogy milyen mértékben vált partnerré a magyar jobboldal, azt mi sem mutatja pontosabban, mint hogy az esemény fő szónoka a magyar miniszter­elnök volt, aki beszédében mintegy átadta a sikeres konzervatív politika tizenkét pontból álló receptjét (lásd keretes írásunkat).

A módszertant szerte a nagyvilágba magukkal vitték a konzervatívok, s hogy hol valósítják meg kitartóan, az a következő évtized választási eredményeiből kiderül. Az amerikai–magyar jobboldali kapcsolatok pedig tovább mélyülnek a háttér­intézmények és a csúcspolitika szintjén egyaránt: a szervezők meghívására az Amerikai Konzervatív Unió közelgő konferenciáján, a CPAC Texason is beszédet mond a magyar miniszterelnök, s avatott forrásaink úgy sejtik, megvalósulhat egy Trump–Orbán-csúcstalálkozó is, amely bizonyára újabb lendületet adhat a félidős választásokra (ezzel az elnökválasztási kudarc után visszavágásra) készülő republikánusok és a kereszténydemokrata magyar jobbközép együttműködésének. Annak az együttműködésnek, amely egyre inkább erős szövetség a civilizáció lelkéért folytatott harcban.

*** 

Nyitóképen: Orbán Viktor  és Donald Trump Washingtonban 2019-ben. Fotó: AFP / Brendan Smialowski