Nick Iacovella és Jon Toomey az elmúlt évtizedekben lezajlott gyógyszerár-emelkedést háromlépcsős gazdasági modellel szemlélteti. Az általános gyakorlat szerint a külföldi gyártók elsőként a piaci árnál jelentősen olcsóbb termékekkel nyernek teret, ellehetetlenítve és kiszorítva ez által az amerikai vállalatokat.
A kizárólagos piaci jelenlét, azaz monopólium elérését követően a gyártók a korábbinál magasabb áron kezdik árusítani az immár vetélytárs nélkül maradt termékeket. A létfontosságú egészségügyi termékek piacán a fenti folyamat következtében a kórházak és a biztosítók kénytelenek az eredeti gyógyszerár sokszorosát is kifizetni az ellátás fenntartása érdekében. A termékdrágulás mellett a kutatók további kiemelt veszélyként említik az egy gyártótól függő betegellátó rendszer sérülékenységét és kiszolgáltatottságát.
A monopolhelyzetet elérő cégek gátlástalan áremelkedésének jó példája a mitomycin gyógyszer. A mitomycin egy fontos gyógykészítmény, amelyet a rák számtalan formája ellen szednek. A termék 2010 és 2017 között fokozatosan drágult. 2010-ben még amerikai gyártó uralta a készítmény hazai piacának 65%-át, és adagonként 65 dollárért árusította azt. A piac döntő részét lefedő amerikai cég termékeinek értékesítési díjtételét a kevéssel magasabb áron gyártó külföldi versenytársak ekkor még féken tartották. Ez az állapot tükrözte az 1984-es törvény eredeti céljait. Az áremelkedés 2011-től, az indiai Accord Healthcare cég térnyerésével kezdődött. Az Accord elsőként árat csökkentett, ezzel megszerezte a piac kétharmadát, 2014-re pedig kiszorította a legnagyobb amerikai beszállítót, a Bedfordot.
A versenytárs nélkül maradt indiai gyártó ezt követően soha nem látott mértékben emelte díjszabását előbb 170 dollárra, 2017-re pedig már egyenesen 540 dollárra.
Hasonló helyzet alakult ki az agyi tumorok kezelésében alkalmazott carmustine körül. Az értékesítési felületeket birtokló New York-i székhelyű Bristol Myers Squibb cég eladta a készítmény receptjét egy indiai vállalatnak,
amely a korábbi stabil 157–161 dolláros amerikai egységárat elsőként 820 dollárra, majd gyors lépésekben 1000 és végül 3500 dollárra emelte – összességében 2000 százalékos, azaz hússzoros drágulást előidézve.
A tanulmány szerzői piacvédő javaslatokat tesznek írásukban. Iacovella és Toomey szerint az amerikai gyártók termékeire vonatkozó legalább 10 %-os szövetségi támogatás bevezetése erősíthetné az USA hazai vállalatainak belföldi pozícióit. Szintén indokoltnak tartják a gyógyszerkészítmények behozatalának korlátozását, az 1974-es Kereskedelmi törvény alapján. Szintén az 1974-es törvény „oltalmazó” (safeguard) pontjára hivatkozva az amerikai termékek gyártásának támogatását javasolják.
A kutatók sürgetően fontosnak tekintik az amerikai vállalatok elsőbbségének biztosítását a generikus gyógyszerengedélyezés vonatkozásában. A szerzők mindemellett helyeslik Marco Rubio republikánus szenátor és Jenniffer González-Colón republikánus kongresszusi képviselő indítványát, amelyben a politikusok külföldön működő amerikai egészségügyi eszköz- és gyógyszergyárak repatriációját, azaz hazatelepítését támogatják.
Az amerikai gyógyszerellátási rendszer tehát fenyegető kihívásokkal küzd, amelyeket egyfelől az állami támogatással felvértezett külföldi gyógyszergyártók térhódítása, másfelől pedig a túl szigorú amerikai szabályozási keret gerjeszt.