„Általános műveltség – emlékszünk még erre a szóra?” – vita a kultúrharcról

„A kultúrharc kulisszái mögött” címmel rendeztek beszélgetést – néhol inkább vitát – az MCC esztergomi fesztiválján pénteken, ahol Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház igazgatója, Kovács Ákos Kossuth-díjas előadóművész, valamint Kiss Viktor politológus, ideológiakutató, a PTI Társadalomelméleti Műhelyének kutatója ütköztette gondolatait. A beszélgetés moderátora az MCC hallgatója, Hegedűs Anna volt.

– szólt az első kérdés.

Kovács Ákos, aki fanyarul megjegyezte, „mi már az érettebb ifjúsághoz tartozunk”, úgy vélte, a fiatalok a szüleiken keresztül érzik a kultúrharc létét, és annyit látnak, hogy ez a szüleiknek fontos, de nem akarják továbbvinni ezeket a feloldatlan konfliktusokat. A zenész hozzátette, az emberi probléma változatlan, és nem fogják megúszni. „egészen a megoldásig foglalkozni kell ezekkel a kérdésekkel”.

Ókovács Szilveszter három kamaszgyerekét hozta fel, akik inkább műfajok szerint válogatnak, inkább műfajok szerint válik el: több olvasás és színházba járás kell ehhez, annak megítélése, hogy mi a jó könyv, darab, „de nincsen világnézeti harc közöttünk otthon”. Kiss Viktor ellenben leszögezte: „a kultúrharcot mindenki elvesztette”, a fiatal generációk pedig kimaradtak, és simán fel tudnak nőni úgy, hogy teljesen szeparálódnak az egésztől.

– terelte tovább a beszélgetést a moderátor.

„Nem hinném, hogy két külön lombikban lötybölik, ahonnan néha átcsöpög egyikbe-másikba” – válaszolta a kérdésre Ókovács. Ő inkább az elvárásokat látja, „hogy bizonyos jegyek mentén azonosítani igyekeznek jobb- vagy baloldali kultúrát”. Például a napi politika bevitele a színházi életbe baloldali elvárás, míg a jobboldaltól elvárt jegy lehet az eredeti játszásmód megőrzése – vélte. „Mi az operával tudunk ilyet is, meg olyat is, mindenféle előadói látásmódot beengedünk,

– szögezte le. Ha 8-10 évig játszunk egy darabot, és egy balos alkotó betesz egy zászlót, mindenki azt hiszi, én rakattam bele.

Kiss Viktor szerint naiv álláspont az egy és oszthatatlan kultúra, ahol csak a minőség dönt, hiszen az egész kultúrharc lényege egy uralkodó jelentéshalmazhoz kötődő viszony: károsnak és apokaliptikusnak vagy megvédendőnek látja egy-egy csoport. Megbomlik a kulturális szereplők összetartozás-érzése, nem a zenész vagy operaénekes, társadalomtudós kolléga a referenciapont, hanem szakadás jön létre. Ha ez bal- és jobboldal mentén jön létre, máris lesz bal- és jobboldali kultúra, globalista vagy nemzeti kultúra – érvelt.

Kovács Ákos ezt azzal árnyalta, a kultúra egy és egyetemes, és nagy baj, amikor a másik oldal puszta létezését is károsnak tartja valaki. Ami káros, az inkább az egyoldalúság, ha csak vagy túlnyomórészt csak az egyik kap teret a működéshez. A konzervatív álláspont szerinte az, hogy „virágozzék minden virág, de hadd kapjunk mi is levegőt”, ezzel szemben van, ahol ilyenkor intézményes szinten vagy sajtó által kirekesztés történik, ez maga a kultúrharc része – vélte.

Ókovács Alföldi Róbert és Vidnyánszky Attila rendezéseit hozta fel példaként, mondván, nem azzal van a baja, hogy egy darab arról szól, hogy két férfi kapcsolata válságba kerül, a probléma, ha csak ilyet játszik egy színház, térítő szándékot érez benne, vagy megbotránkoztatási célokat. A meglepetés cél, a megbotránkoztatás nem – fogalmazott. Sokkal érdekesebb, milyen egyéni feldolgozást kap egy-egy darab, ahelyett, hogy túladagolt, elvárt ideológiajegyekkel próbálja kiakasztani a másik oldalt.

– vágta rá Kiss Viktor, aki felhozta azt a nézőpontot is, miszerint a színház célja a botránykeltés, hogy a beállt és patologikus társadalmi jelenségeket tematizálja, mert attól lesz jobb a társadalom. A kérdés, mit tartunk jónak: ha mindenki megtalálja a maga intézményét, akár államit, akár magánt. „Magyarországon egészen új jelenség, hogy punkzenekarok állami támogatásért kezdenek kuncsorogni” – ez műfaji kérdés, nem kultúrharc, az az, amikor a kultúra összességéről ellentétes, kizárólagos gondolatokat kezdenek vallani.

„Isten mentsen a társadalommérnök-botrányszínházaktól” – mondta erre Kovács Ákos, hozzáfűzve, a társadalom önszerveződő rendszer. Az emberi probléma örök: az élet véges, utána ki tudja, mi vár, veszteség, öröm, szerelem, születés, halál, a klasszikus szerzőink nagyon jól leírták – fogalmazott Kovács Ákos; „a kérdések és válaszok is benne vannak”.

Külön kiakasztónak tartja, ha azt hallja, hogy „a mi előadásunk csak kérdéseket tesz fel; azt a gyerek is tudja; a színpad nem a kérdések, hanem a válaszok helye, én ebben mélyen hiszek”. Mint fogalmazott,

Nem a botrányt kell űzni,  ott van benne a válasz, a jó és rossz megoldások”, érvényesek, még azok szerint is, akik feldolgozzák – tette hozzá. „Azt látjuk, hogy a fiatalok szeretik ezeket az előadásokat. Pedig azok lenézik őket, azt mondják, maguk úgyse tudnák megérteni, először újrafordítják, meg aktualizálják, és addig csonkolják a nyelvet, hogy egy torz marad”.

A fiatalok egészségesek, erősek, várják az impulzust, „legyaluljuk neked a Csomolungmát, ahelyett, hogy olyan tüdőt adnánk”, majd: „általános műveltség, emlékszünk még erre a szóra?”. A mindenáron modernizálás helyett lehetne másképpen csinálni a zenész szerint, de ezt nehéz divatossá tenni, mondta, hozzátéve, „vállalom, hogy konzi vagyok, és akkor nekem annyi”. A botrány reklám, amikor nem vagy elég kreatív, nincs jobb ötleted. A polgárpukkasztás lejárt szavatosságú, unalmas, már polgár sincs, ember, kit akarsz pukkasztani? – tette fel a kérdést.

„Egy igazán nagy színész egy nyolcszavas mondatot is sokféleképpen tud elmondani”, a klasszikus művek előadásában is tág lehetőségek vannak kiélni a saját látásmódokat – fogalmazott Ókovács, aki hozzátette, volt olyan feldolgozás, ahol Carmen lőtte le Don Josét. Miért nem írnak új darabot inkább? – tette fel a kérdést. „34 évig olyan Puccini-előadásunk volt, ahol minden a sajátos itáliai színház jegyében képzelt el, a Tosca egyetemes alapmű, és hozzá lehet nyúlni finoman, a lényeg, hogy a közönség újra jöjjön és nézze meg, mert nem videólejátszók vagyunk, ugyanarra a testre másik ruhát húzni, de egy női testre ne férfiruhát, alapvetések megmaradjanak”. Egy operát eleve többször meg kell nézni – fogalmazott.

– szúrt oda Kiss Viktor, aki a március 15-i Petőfi Sándor versek szavalása kapcsán úgy fogalmazott, „hányféle módon használják fel; hányféle módon lehet hozzányúlni, értelmezni, itt kezdődik a kultúrharc, amikor a művészi szabadság, a rendezőé túllép ezen és azt gondolja, neki konkrét politikai üzenetet vagy értékrendet kell átadnia”. Odáig, hogy tényszerűen megváltoztatják a darabot, például a Carment – mutatott rá. Amikor a darabban Carmen öl, szerinte a rendező üzen, méghozzá azt, hogy elfogadhatatlan az eredeti mű, vagy ahogy Carmen látja a cigányokat benne, és azért rendez meg egy Carment, hogy ezt megváltoztassa.

„A naiv jelzőt vállalom, a sznobériát a belvárosi színházakban lehet megtalálni, az biztos nem az, hogy az ember eredeti szándék felé próbáljuk terelni a nézőket. A sznobéria, hogy értékesnek tartok valamit anélkül, hogy érteném” – reagált Kovács Ákos Kiss Viktornak – „nem örülök, hogy át akarják szabni ugyanúgy, ahogy a társadalmi nemeket.” Utóbbi rávágta: „ezzel kezdődik a kultúrharc, hogy azt mondjuk, ez nem fér bele; visszafelé is: ha azt érezzük, kötelező beleírni három meleg párt, különben nem mehet, az is az.”

– szólt a következő kérdés.

Kovács Ákos szerint nem a botrányokozás, a színpadi ember ethosza, hogy arról beszéljen, ami foglalkoztatja, arról viszont beszélni kell; „a feladat az lehet, hogy tartsuk egybe azt, amit társadalomnak vagy legalább nézőtérnek nevezünk”, hogy különböző világlátású emberek közösséggé váljanak.

Ókovács emlékeztetett, Kovács Ákos azért csomagolhatja át a dalait a saját jelentésével ellentétes módon, mert nem csak előadó, szerző is, ami morális előny; hozzátette: a kultúra megélése éppolyan ritka alkalom, mint amikor a szószéken hallgatja a papot, lelkészt, kikapcsol, kiszakad egy időre a külvilágból, és odafigyel, akár másfél órán át, nem mehet el. „Szeretném hinni, hogy a színház meg a templom is olyan hely, ahol ha elkalandozik a figyelme, akkor is jó, ha ott ül, az erős kulturális vagy szakrális terek megtermékenyítő terek”. Hozzátette, „a kultúra nélkül munkarobotokká válnánk”.

Kiss Viktor szerint a kultúrának aktuális feladata van: reagálni arra a kontextusra, amelyben éppen vagyunk. „Fő célom az egyetemi oktatásnál is, hogy elgondolkodtassak”. A kutúra megállít, elgondolkodtat, ebben talán egyet tud érteni mindkét oldal. – vagyis a katarzis, tette hozzá Kovács Ákos, aki szerint „ez a világ azt mondja, nem is kell szószék, haver”, kitérve a „pátosz” szóra, amely szónoki emelkedettséget jelent - mégis kizárólag cinikus kontextusban szerepel.

„Ehhez a formákat rendbe kell tenni, ezek hozzák be a tartalmat, a mai ember nem tiszteli a formákat: papírpohárból nem iszunk bort”, ha a szónok nem lép fel a szószékre, belül se alakul át, önmaga ellen tesz. A színház meg az opera nem kikapcsolódás, hanem ellenkezőleg: a bekapcsolás, önmagunkba, annak meg ezek a kritériumai.

– a kissé provokatív utolsó kérdésre Kovács Ákos egyértelműen azt válaszolta: nem. „A szándékom tiszta, nem akarok ártani senkinek; most van egy háború, minden erejüket ez foglalja le, ki a fene akar magától ilyet? Én biztos nem.”

Kiss Viktor szerint mindenki kultúrharcosnak tekinti Ókovácsot és Kovács Ákost, s erre hogyan kell reagálni.

„Vagy korábban is így léteztünk, vagy eleve nem volt igaz, amit 2015-2016-ban írt valaki, és azóta kultúrharcosoznak minket…” – vélekedett Ókovács, hozzátéve: mindenki Operaházát vezeti, és mindenki adójából működik, a kérdés, hogy hova teszi a falakat. Rendezett Zsótér, Alföldi, Vidnyánszky, sokan nem értenek egyet a darabbal, ezért van az a mondás, hogy „az Opera minden magyar polgáré, de nem tudunk mindenkit ugyanazon az estén boldoggá tenni”.

„Aki igazán benne van a kultúrharcban, az annak sem örül, hogy Viktor éppen itt van; én örültem” – zárta a mondandókat Kovács Ákos.

Forrás: Ficsor Márton / Mandiner