Végül mind magunk maradunk

Kovács Ákos az Ezt nem lehet megúszni című, tavaly ősszel megjelent könyvének igazi erejét a karakterek adták: a hétköznapok hősei, akik legmarkánsabb és legegyedibb vonásait meglehetős érzékenységgel kapta el a szélesebb tömegek által inkább dalszerzőként, zenészként ismert művész, akinek egyébként – öt verseskötet és egy képes önéletrajzi könyv után – sorban ez volt a hetedik könyve. Olvastam, megírtam.

Éppen ezért volt számomra külön érdekes, hogy Ákos két novelláját – a Taxist és a Magunk maradtunkot (innen a filmcím) – fűzte fel egy történetté ebben a nem egészen 27 perces filmben, első kisjátékfilmjében. Pontosabban, mint az Urániában tartott díszbemutató után kiderült, a kettő igazából egy: a levelek utóbb íródtak, éppen a megelevenedő taxis keze közé. Nem sejtettük.

Mégis, aki olvasta előbb a könyvet, annak úgy tűnt, hogy a két novella összeboronálásához kellett némi újragombolás, s ez igaz is, mert ha máshol nem, az olvasó-néző fejében nagyon is elkélt ahhoz, hogy működjön a történet. Hogy az abban élő karcos-tutimegmondó, de érző szívű zsivány vén taxis helyett ne idegenkedjünk a filmbéli úrvezető bácsitól, s hogy a lírai-tragikus levélnovella, és a benne szereplő, érzékenyebb hang – amit önmagában ellenpontozott a haldokló feleség gondoskodó, teendőlista-író, praktikus szeretete – ne csengjen túl kontrasztosan, vagy akár disszonánsan mellette.

S működött is. A taxis monológja csonkítatlanul megjelent, éppen csak Papp János hangján teljesen más tónusban, mint ahogy a leírásból és taxisélményeiből az ember elképzelte. Mindenesetre helyére került minden: Papp János szájából a tutimegmondásból tűnődés, a csajozós kannosztalgiából kedves emlékezés lett. Még a „számla nélkül ötezer” sem csapja arcul az embert a vége felé – nem jellemhiba, foglalkozási ártalom. A kisördög bennem hozzáteszi, erős nosztalgiával nézhetik majd a filmet az érdeklődők, már nem az április 30 és május 1-i országos bemutatóján a Magyar Film Napjához kapcsolódóan, hanem néhány nappal később, amikortól ezresről indul a taxióra… zárójel bezár.

A film hangulata magával ragadó, a noir jelleg kiváló választás a témához, a balerinás doboz, amelynek táncosnője a végén, mintegy a szeretett feleség halálát jelzendő, egy rándulással megáll, kissé vizsgafilmes, de nem zavaró. Papp János monológja – ami Ákos írása, s amit valószínűleg nem is egy taxistól csípett el, és gyúrt egy remek karakterszöveggé – kézen fog és átvezet a levélrészletekkel tarkított történeten. A részletek a helyükön: gyógyszerhalom az éjjeliszekrényen, levelek az ágyban, a mindannyiunk által jól ismert, ütnivalóan bazári reggeli hurráharsánykodás az ébresztőóra rádiójából, a pászkamorzsák a szövetnadrágon, a gyomorbaj, a nyerstéglák indusztriális szépsége, utazás a változó, mégis mindig ugyanolyan város szövetén, gyönyörű felvételekkel, remek kameramunkával.

A szereplőválogatás elsőrangú, süt belőle Ákos személyes kapcsolata a felkért színészekkel – többek között Eperjes Károly, Cseke Péter, Vecsei H. Miklós, Pindroch Csaba, ifj. Vidnyánszky Attila vagy éppen Kubik Anna –a film vége felé pedig feltűnik a művész legkisebb lánya, Júlia is. Az előzetesben csak tablóképszerűen, a filmben élőképként illusztrálják az öreg taxis visszaemlékezéseit és a levelek szövegében rejlő jeleneteket.

Egy nap története, benne egy élet, két élet drámája, történetek láncolataként – átitatva a rövidnek hazudott, valójában itthon még plusz hat évig maradó huszadik század tragédiáival, ötvenhat, kényszerönkritika, endékázás, közben a szeretve várt közös gyermek, aki végül nem születhetett meg – „Sokat gondolok arra, mi lett volna, ha sikerül. Ha nem megy el tőlünk az a kis angyal. Talán minden másképp alakul, ha megszülethet. De nem, nekünk valamiért nem volt szabad”. Kettejük – a férfi és az asszony – hangján különösen szíven üti az embert.

Érdemes megnézni.