Razsilovszky tanár úrtól a félkönyves minisztériumi bonyolítón át a félkiégett, de jól átsült művészúrig, s a karcos taxis, a vajdasági diaszpóranéni, vagy a női energiákat Machiavelli stratégiáival ösztönösen kombináló céda is milyen jól működik monológként! Mert persze a hölgyek nem maradhatnak ki, lányok, nők, asszonyok, a számító asztrológustól a víg matrónáig, s úgy általában egyetlen írás sem telhet el nők nélkül. Meg figurák nélkül.
A dús kedvű életigenlés humora, az „ábrándosan barna szemű és szőrös karú Szabina”, a „hájfejű, ragacsosan humortalan pojáca”, a „rendelés ellenére nem grillezett, hanem panírozott kivitel, gumiállagú és muzeális jellegű” kalamári, a szinesztéziák, allegóriák, hasonlatok, metaforák és mindenféle jelzős szerkezetek mediterrán burjánzása, a „kövér rosszullét”, „lírai nullák” és „tárgyilagos nász” feledtetik a néhol felbukkanó körmönfontságot, mígnem a kötet őszbe csavarodó harmadik harmadában az öregedés démonjai változatos módokon próbálják leteperni, rosszullétig gyötörni, megfojtani, cápákkal megetetni, rosszul vagy sehogy szeretni, asszonyok síron túli segítségével ríkatni hősünket, aki hol szorongó kötődéssel csomózná magát elmúlt pillanatokhoz, hol – s ez a gyakoribb – minden erővel rúgná le magáról.
De a végére törvényszerűen nem maradhat más, mint belátás, a csendes tapasztalások esszenciája,