Ez a mesemondó nem fél – Kovács Ákos új könyvéről

Első Ákos-könyv olvasóként az Ezt nem lehet megúszni című elbeszéléskötet kapcsán elsősorban az volt számomra a kérdés: 

Egyszerűen bonyolult emberi pillanatokat képbe, szódallamok aranykalitkájába zárni, kedves öniróniával olykor önfricskázni, fikció és nagyon is valóság között könnyed tánclépésekkel váltani, a lét elviselhetetlen könnyűségének feketéjébe kortyolni, egy fertőzés diagnózisából édenkertet hajtogatni, összegyűrni, aztán kisimítani, történelmi fordulópontot könnyed két oldalon csakúgy hanyag eleganciával felskiccelni, a küszöbön megtorpanásokból, megindulásokból s visszafordulásokból, záródó és nyíló ajtókból, pattogzott erkélykorlátokból, lélegző házakból és galambokból álló városokat bejáratni, emberi kapcsolatok végtelen kaleidoszkópjait színkódolni, a kihasználás és kihasználtság, a bűntudat és megbocsátás, a végtelen zaklatottság és a sztoikus nyugalom végletei között vergődő emberi lélek rándulásait meglehetős érzékenységgel leírni?

Tudnak.

S hogy mit nem tudnak? Precíz, hosszadalmas leírásokba bonyolódni, mogorva csinovnyikmód szófalanxba állítva merev műfaji szabályoknak megfelelni, de éppúgy nem tudnak kedves hatásvadászatot elkerülni, feldobott labda lecsapását kihagyni, balladai homályban pilácsot nem gyújtani, némely szófétisektől és néhány voltmár-megoldástól megszabadulni (amiket többnyire szerencsésen szeparált a szerző a Kulcs az életemhez és a Fénytörés című elbeszélésekben a többi, jól sikerült írástól), allegóriákat időben elengedni, sosem túlmagyarázni.

Ezeket például nem tudják.

Amik viszont nagyon jól működnek, azok a karakterek, az ismeretlen ismerősök:

Razsilovszky tanár úrtól a félkönyves minisztériumi bonyolítón át a félkiégett, de jól átsült művészúrig, s a karcos taxis, a vajdasági diaszpóranéni, vagy a női energiákat Machiavelli stratégiáival ösztönösen kombináló céda is milyen jól működik monológként! Mert persze a hölgyek nem maradhatnak ki, lányok, nők, asszonyok, a számító asztrológustól a víg matrónáig, s úgy általában egyetlen írás sem telhet el nők nélkül. Meg figurák nélkül.

A dús kedvű életigenlés humora, az „ábrándosan barna szemű és szőrös karú Szabina”, a „hájfejű, ragacsosan humortalan pojáca”, a „rendelés ellenére nem grillezett, hanem panírozott kivitel, gumiállagú és muzeális jellegű” kalamári, a szinesztéziák, allegóriák, hasonlatok, metaforák és mindenféle jelzős szerkezetek mediterrán burjánzása, a „kövér rosszullét”, „lírai nullák” és „tárgyilagos nász” feledtetik a néhol felbukkanó körmönfontságot, mígnem a kötet őszbe csavarodó harmadik harmadában az öregedés démonjai változatos módokon próbálják leteperni, rosszullétig gyötörni, megfojtani, cápákkal megetetni, rosszul vagy sehogy szeretni, asszonyok síron túli segítségével ríkatni hősünket, aki hol szorongó kötődéssel csomózná magát elmúlt pillanatokhoz, hol – s ez a gyakoribb – minden erővel rúgná le magáról.

szerelmi, családi, baráti, valós és elképzelt emberi kapcsolatok tanulságai, köztük talán a legmakacsabb: az örökséget az hordja legtovább, aki leginkább szabadulni akar tőle. S a belátás hozhatja magával a megbocsátást. Másoknak, magunknak.

Nyitófotó: Földházi Árpád