A szociáldemokrácia elvesztette arcát, beolvadt a neoliberalizmusba – Galló Béla a Mandinernek

***

A magyar szociáldemokráciának sem 1919-ben, sem 1948-ban nem volt esélye a kommunista darálóval szemben, az 1990-es évektől pedig a neoliberalizmus darálta be. Az utóbbi esetben az irányzatnak miért nem sikerült megőriznie identitását?

Az MSZP mint „szociáldemokrata” párt a hoppon maradt kisemberek kádárista nosztalgiájából, valamint a politikai-gazdasági-kulturális nómenklatúra – „jókor, jó időben, jó helyen” – érdekfelismeréséből állt össze. E nómenklatúra „legjobbjai” már a demokratikus változások előtt

noha a tömegek felhajtóerejére politikailag égető szükségük van. Horn Gyula ennek a kétlelkűségnek a politikusa. Proletár lelke nyűgös ugyan, de kormányfőként teret nyit komprádor elvtársainak, páncélszekrényében ugyanakkor ott lapulnak a vagyonosodások peresíthető dokumentumai. Sakkban tartja velük élelmes elvtársait, ha túlságosan ficánkolnának.

1990 után lett volna esélye a szociáldemokrácia újraformálódásának, talán társadalmi igény is lett volna rá (voltak a 40 év kommunista zsákutcában soha nem hívő, illetve abból kiábrándult baloldali szavazók), de az utódpárt, az MSZP erőteljesen sajátította ki a szocdem hagyományt. Szükségszerű volt, hogy az MSZP váljon „a” szocdem párttá?

A szocialisták kiszámítottan szívják el a levegőt az önállóan bejelentkező szocdemek elől. Nem volt nehéz dolguk, mert azok eleve nem rendelkezhettek hozzájuk mérhető erőforrásokkal. Az MSZP semmilyen formában, egy pillanatig sem szándékolja korszerűsíteni Kéthly Annáék vonalát, két külön, kibékíthetetlen baloldali világ ez. A szocialisták első elnöke azért is lett Nyers Rezső, mert ő egykori szocdemből vált elkötelezett, tevőleges kádáristává. Hogyan következne ebből, hogy a bolsevistákkal és a kádárizmussal mindig szembeszegülő – a „száműzve, de nem legyőzve” élő – Kéthly-örökséget a szocialisták bármiféle módon újraélesszék, netán inkorporálják? Az MSZP pontosan tudta, mit csinál: Nyers igen, Kéthlyék nem.

Az MSZP-n belül mikor kezdődött a neoliberális fordulat? Az SZDSZ-szel való koalíciós kormányzás során, vagy máskor, más összefüggésben is?

Folyamat volt ez, nem fordulat. Közös gazdasági érdekeik felismerése, a privatizáció előkészítése és befolyásolása a suba alatt jóval előbb megtörténik, mint a szembetűnő politikai fejlemények. Politikailag a Demokratikus Charta hozza őket össze 1991-ben, a közös „antifasiszta” gének ekkor szólalnak meg bennük. Kormánykoalíciójuk egyebek mellett ennek a következménye is, ám

Az SZDSZ még inkább csendőrpertut érvényesítene az MSZP-vel szemben, mondván, „mi vagyunk a Világszellem kuzinjai, ti meg csak egy sötét tömegpárt vagytok, mi mondjuk meg nektek, merre van előre”. Horn, aki saját állítása szerint főleg nemzetközi megfontolásokból veszi be őket a koalícióba, ettől méltán lesz ideges, és ameddig tud, ellenszegül. Medgyessy intermezzója után jön azonban Gyurcsány, kinek személyében a nómenklatúra már Horn nyűgössége nélkül fonódhat össze a neoliberálisokkal. Minek is ide két párt? – kérdezik később könnyek nélkül Kádár nagytőkéssé avanzsált szomszédjai a Szemlőhegyről, amikor a neoliberálisok pártja hamarosan meg is bukik.     

Van egy erős nemzeti elkötelezettségű baloldali hagyomány is Magyarországon, és erre volt készség az MSZP-n belül is, mégsem ez a vonal lett a domináns platform. Milyen nemzetközi és belpolitikai hatások miatt távolodtak el a nemzeti alapoktól?

Nagy Imre pár megvilágosult napját leszámítva a bolsevista baloldal sosem volt nemzeti, mindig kívülről vezérelték. A szociáldemokratáknak ezzel szemben valóban léteztek ilyen hagyományaik.  De a Trianon után megkötött Bethlen-Peyer paktum miatt Peyer Károlyt a moszkoviták rögtön a munkásság „rongy árulójának” nevezik, pedig ő „csak” egy, a hazai viszonyokból és a közös nemzeti érdekekből kiinduló magyar baloldali. Aztán a szovjet tankok fedezékében 1948-ban kierőszakolt pártegyesüléssel a nemzeti elkötelezettség a „történelem szemétdombjára” kerül, s ez amolyan „haladó értékként”, 1989-ben az MSZP-re is áthagyományozódik.

Csakhogy rájuk immár nem a proletár internacionalizmus, hanem a tőkés globalizmus ideológiájának nevében gyanakodnak a párt – többnyire a liberális szárnyból kikerülő – vezetői, s nem véletlen, hogy a vádak éppen Gyurcsány regnálásának évei alatt erősödnek fel. Emblematikus mozzanata ennek a kettős állampolgárságról szóló 2004. december 5-ei népszavazás, amely után senkinek sem maradhattak illúziói az MSZP nemzeti elkötelezettségéről.

Kicsit tágabb összefüggésben látva a kérdést, mikor és milyen körülmények miatt lett vége a szociáldemokrácia „aranykorának” Európában?

Ralf Dahrendorf liberális szociológus a ’80-as években írt „A szociáldemokrácia nyomorúsága” című híres esszéjében azt állítja, hogy az „aranykornak” Nyugaton éppen a szociáldemokraták sikerei vetnek véget. A jólét és a szociális gondoskodás 2. világháború utáni korszaka átszabta a társadalmak szerkezetét, s az alacsonyabb státusú rétegek fölemelkedve megfeledkeznek a szociáldemokráciáról. Ráadásul a technológiai fejlődés folyamatosan és radikálisan átrendezi a munkaerőpiacot, a munkásosztály is atomizálódik, korábbi szilárd(abb) osztályidentitása szétesik, s evvel a szocdemek lába alól kicsúszik a talaj. Szociológiai megállapításaiban sok igazság van, miközben azért a ’70-es évektől a sokáig prosperáló világgazdaság is recesszióba fordul, ami általában sem kedvez a szociáldemokratáknak.

Dahrendorf ezt a „ vádpillanatot” regisztrálja.

Az 1990-es években az európai szociáldemokrácia is a globalizmus, a neoliberális gazdaság- és társadalompolitika hatása alá került; Clinton, Blair és Schröder kezdeti sikerei a Giddens-féle „harmadik utas” újbaloldal áttörését jelezték, de a „progresszorok” kormányzásainak hosszútávú eredményei vegyesre sikeredtek. Milyen politikáik, társadalmi vízióik bizonyultak zsákutcának?

A neoliberálisok időleges, a társadalom kontójára terhelt válságkezelési sikerei a szociáldemokrácia fő áramát valóban az ún. „harmadik útra” térítik. Ismert teoretikusuk, Anthony Giddens apologetikusan ki is mondja, hogy a tőke diadala végleges, el kell vetni a baloldali jelzőket, legyünk inkább „progresszívek”. Evvel a hangzatos kifejezéssel lényegében a szociáldemokrácia arcvesztését, neoliberalizmusba olvadását nevesíti. Ma is ez folyik. Néhány politikus, egy-két párt itt-ott ugyan ellenszegül még ennek, ám a beolvadás a főcsapás. Elegendő ehhez egyetlen pillantást vetni az Európai Unió mai szociáldemokrata korifeusainak mozgására. A közelmúlt minden fontos ügyében – kaszinókapitalizmus, válság, migráció, háború, stb. –

Csoda-e, ha az ezredfordulóra megrendül a nyugati középosztály komfortérzete, nő a lecsúszás veszélye, fokozódik a jövő kiszámíthatatlansága, s a munkások felfelé mobilizálódása megnehezül? Ez volna a neoliberalizmushoz igazodó, progresszív „harmadik út” társadalmi ára, s aki ezt nem hajlandó megfizetni, az „áruló, populista és fasiszta”. S akkor még a „nyitott társadalomról”, az LMBTQ-ról, a minden hagyományos identitás melegen ajánlott felszámolásáról mint a progresszivitás további kötelezvényeiről még nem is beszélünk.    

A kardinális ügy a gazdaság és a szociális kérdések kezelése volt, a baloldal éppen ezen a téren „árulta el” leglátványosabban a szavazóbázisát. A baloldali vezetők kényszerekre, válságkezelési helyzetekre hivatkoznak, de ezek a helyzetek a jobboldali kormányoknak is kijutottak, mégis, ők inkább baloldali szemléletű megoldásokat alkalmaztak, mint a baloldal. Ideológiai, doktrinális vagy kompetenciabeli okai vannak ennek?

szavazóik szétszéledtek. Jó részüket a szociális felelősségvállalástól történelmileg átitatott keresztény konzervativizmus szívta fel, más részüket a radikális jobboldal, kis hányadukat meg a zöldek. Logikus folyomány ez, és nincsen még vége. Egyelőre ezek nem stabil átrendeződések, több bennük az ad hoc, az érzelmi, mint a strukturális elem. Az európai pártrendszerek szétesőben és újraépülőben vannak, hiszen mozog alattuk a társadalom, amely mégiscsak a politika alapzata. Ám nagyon nem úgy fest, hogy az elpártolt szavazók visszaáramlanának a harmadik utasok felé, lásd többek közt a minapi francia választási eredményeket. Márpedig Párizs a kontinens számára mindig politikai lakmuszpapír.

Paradox módon a Fidesz kvázi baloldali programmal veri negyedszer a baloldalt: a kormány a válság terheit a különadókkal a bankokra és a multikra is szétterítette, központi céllá tette a munkaalapú társadalom megteremtését, a családpolitikai intézkedésekkel a bérből élő családok tízezreit hozta helyzetbe. Erre a baloldal 12 éve képtelen releváns választ adni. Miért nem?

Néhai Gazsó Ferenc szociológus, akinek nagy tisztelője voltam és vagyok, 2010 után azt kérdezte tőlem: „Mi ezekkel az intézkedésekkel a baloldal problémája?” Költői kérdés volt, ő is tudta rá a választ: az, hogy ez a „baloldal” nem baloldali. Nálunk jó ideje nyelvpolitikai megfontolásból használják már a bal-jobb fogalmat, azért, hogy a szekértáborokat bonyolultabb körülírások nélkül be lehessen a szemben álló törzsek számára azonosítani. Pedig

Akkor most mi a lényegesebb, a tartalom vagy a címke? Csak hát ki fogja ezt a választóknak – főleg kampány idején – ideológiailag kellően szétszálazva megmagyarázni? Időigényes. Leegyszerűsítve sokkal egyszerűbb, s a jelek szerint sokkal hatásosabb.    

Társadalmi igazságosság – régi szocdem jelszó, ma is szeretik használni frázisként a baloldalon. Lát-e esélyt az ellenzéki pártok berkeiben e gondolat hiteles képviseletére?

A jelenlegi ellenzéki pártok között nem. Olyan konstruktív ellenzéki pártokat kellene életre hívni, amelyek az igazságosságot mint társadalomszervezési elvet és értéket hitelesen képviselhetnék. Alternatívaként versengve a Fidesz-KDNP-vel, amely korántsem hibátlanul – s még kevésbé hiánytalanul –, de négy egymást követő ciklus tanulsága szerint a társadalom nagy része által elismerten legalábbis törekszik erre.

A jelenlegi ciklusban éppen az a rizikó, hogy gyengesége ellenére alighanem a romló nemzetközi környezet miatti nehézségekre játszik, s a káoszban érdekelt, amit a „progresszívek” odakintről minden eddiginél erőteljesebben támogatnak. Így volt ez a választás előtt is, és eltökéltségük azóta sem változott, sőt. Márpedig mindez olyan hazárdjáték, amit az ellenzéknek és a progresszíveknek szégyellniük kellene, de ne legyünk naivak…

A DK a már elhált baloldali-neoliberális frigy megjelenítője a politikai palettán, ezért az MSZP-nek állhatna a zászló a klasszikus szocdem politika képviseletére. Milyen lehetőségei nyílhatnak a pártnak ezen arculat megerősítésére?

Erre röviden tudok és merek válaszolni: semmilyen. Ami prolongált agóniaként még folyik, az egzisztenciális helyezkedés, semmi más.

Hosszú évek, évtizedek valóságismereti és felkészültségi hiányát nem lehet egy-kettőre pótolni, s ipiapacs alapon kijelenteni, hogy íme „megújultam!”. Hányszor tetszettek már? – kérdezik tőlük ciklusról ciklusra egyre kevesebben a szavazók. Közhely, noha nem igaz, hogy a politikában nem létezik a „soha”. Létezik.     

Ismert tézis: a 21. századi politika helyzetét nem a bal- és jobboldali törésvonal írja le, inkább a globalista-lokalista, föderalista-szuverenista ellentétpárok. Ebben a koordináta rendszerben hol helyezkedik el a szociáldemokrácia, illetve hol kellene elhelyezkednie, hogy társadalmi bázisát növelni tudja?

Valóban olyan keresztfrontok jönnek, jöhetnek így létre, amelyek új politikai palettát rajzolhatnak ki, csak győzzük értelmezni őket. A harmadik utas szociáldemokrácia egyértelműen jobboldali, globalista és föderalista, ezt rejti a „progresszivitás” szóvirága mögé. A neoliberalizmussal közös jellemzőjük, hogy

Hasonlóvá lettek a bolsevikokhoz, akiket annak idején a klasszikus szocdemek több lényegbevágó szemléleti különbség miatt határozottan opponáltak. Legfőképpen azért, mert Bernsteinék Leninékkel szemben minél több embernek minél kevesebb szenvedéssel akartak emberhez méltó életet biztosítani, elutasították, hogy az emberiség „tudományosan” garantált összboldogsága miatt feláldozzák a ma élő konkrét embereket. Erről írta George Orwell, hogy a balosokban, különösen az értelmiségiekben az a taszító, hogy a baloldaliság lényegét holmi jövőabsztrakcióban, s nem a konkrét emberek iránti felelősségben látják. Így van ez ma a „progresszorokkal” is, ha ideológiai lózungjaik, s a jelmezeik meg is változtak.

Harmadik út helyett egy negyediket érdemes kipróbálnia. Olyan civilizációs léptékűek a progresszivitás jegyében szándékolt fenyegetések, hogy a klasszikus szociáldemokrácia korszerűsített visszavétele – minden buktató dacára – időszerű volna. Új történelmi szövetségest kellene keresnie, de nem a zöldek és a liberálisok partnerségét (ennek eredményességét Németországban gyorsan lemérhetjük majd), hanem a klasszikus keresztény konzervativizmus politikailag ma még nem meghatározó, de erősödő globalizmus-kritikai irányzata felé tájékozódhatna. E két klasszikus ideológiának, noha regnáló vezetőik behódolnak a progresszivitásnak, vannak a kritikai attitűdökre építő tartalékai, ezeket kellene összecsiszolniuk. Hogy aztán egy ilyen szemléleti összefogásnak mik a valós politikai esélyei, az a lehetséges partnerek rendszerkritikai elkötelezettsége mellett a résztvevők politikai intelligenciájától is függ.                  

A könyvében éppen ezt írja, vagyis, hogy a neoliberális kapitalizmus féktelenségét két erő tudta megfékezni, a szociáldemokrácia és a keresztény konzervativizmus. Más közös vonása is van e két nézetrendszernek?

Ha megfékezni nem is, mert eddig azt még senkinek sem sikerült, de moderálni igen. Közös bennük, hogy a magántulajdont se végképp eltörölni, se szent önzéssé stilizálni nem akarják. A konzervatívok a méltányosság alapján, a szocdemek intézményes szabályozással kényszerítenék rá a közösség érdekeinek akceptálására, s mindkettő mást jelent, mint a profitszerzés korlátlan szabadsága. A kereszténység a konkrét felelősséget hangsúlyozza a konkrét emberek iránt, ezt teszik a klasszikus szocdemek is.

Van tehát közös nevező, s a világ állapota annyira rossz, hátha nem hiábavaló egy ilyen fordulaton gondolkodni.    

--

Borítókép: Galló Béla