„Van, aki olyan címet ad meg, ami nem létezik, mert már szét van lőve”

A rendfenntartásra kivezényelt szerveknek láthatóan nem sok efféle dolguk akad – szerencsére. Csécsi Soma helyszínen tartózkodó szóvivőtől megtudjuk, a rendőrök fogadják a Kőbánya-felsőre érkező menekülteket, alapvetően a közrend és közbiztonság fenntartása a felelősségük – noha nem példátlan, mint láttuk, hogy csomagot cipelni segítenek vagy egyéb emberi módokon is igyekeznek támogatni a menekülteket. Szerencsére erőszakos bűncselekmény egyáltalán nem fordul elő, egyébként az információáramlást segítik azzal, hogy 31 ukrán tolmáccsal szerződést kötöttek, ezek közül néhány mindig a pályaudvaron tartózkodik.

Az egyenruhásoknak mindenesetre igen változatos egyéb feladatok jutnak: ellenőrzik például a karszalagot, hiszen az egész tranzitellátás lényege, hogy alapvető dolgokhoz hozzájuttassa az érkezőket, és emellett a lehető leghamarabb ahhoz a fajta ellátás irányába terelje őket, amire éppen szükségük van. A karszalag minden nap más színű, tudjuk meg, és éppen azért, hogy ne „duguljon be” a rendszer, akik előző nap érkeztek, legkésőbb másnap délben el kell hagyniuk a területet – értelemszerűen van, akinek ehhez vonatjegyet kell segíteni venni, másnak szállást találni, de a lényeg, hogy legyen kapacitás a később érkezőkre is.

„Rendbontás nincs errefelé” – mondja az egyenruhás. „Olyan nem feltétlenül rendőri helyzetek akadnak, mint hogy idejönnek hozzánk, hogy helyjegyet kell venniük, de nincs pénz rá, hogy eltűnik egy gyerek, vagy éppen a szüleit nem találni, elhagynak okmányokat” – sorolja, majd önkéntelenül elmosolyodik, amikor egy – szökős kedvűnek ismert – németjuhászféle elüget előttünk, nyomában a gazdájával –

A pályaudvari riportunk alkalmával tapasztaltakhoz hasonlóan potyázókról többször több helyről is hallani, ugyanakkor mindenki hangsúlyozza, hogy nem ez a többség. „A karszalagos rendszer ellenére is átcsúsznak a rostán, ez ilyen: kimennek valamilyen busszal, leszállnak, átmennek a pályaudvarra, ott összeszedik őket és idehozzák a rendőrök, vannak famíliák, amelyeket elég jól ismerünk már” – meséli a rendőr – „de a többség normális, inkább ukránok jönnek már egyébként, mint kárpátaljaiak, de sokan beszélnek oroszul is; sokan vannak, akik hosszabb távon is maradnának” – sorolja tapasztalatait.

A csarnok előtti jelenetek (fotó: MTI/Balogh Zoltán)

Egy középkorú férfi, aki angolt tolmácsol – teljesen civilként írja le magát, „olyannyira civil vagyok, azt sem tudom, mi van a mellényemre írva, csak jöttem segíteni” – is pikkel azokra, akik rájárnak a menekülteknek gyűjtött adományokra; mindenesetre ezen a helyzeten segített valamelyest, hogy zárt térben vannak – mondja. Veterán a BOK-csarnokban, így látja a fejlődést: „ma már van számítógépes sarok, kártyás fizetés például a nemzetközi jegyekért, pénzváltó, miegymás” – mutat körbe.

Jöttek a telefonszolgáltatók, mert a menekültek egy részének nem működik a saját szolgáltatója már, így tőlük kapnak ingyen feltöltős SIM-kártyákat (mindhárom szolgáltató kitelepedett, tőlük megtudtuk, nagyjából hasonló konstrukciókat találtak ki: ingyenes beszélgetés az EU és Ukrajna irányába is, valamint korlátlan internet a tájékozódáshoz). A tolmács mindenesetre megérti a civilek szájhúzását: „elhiszem, hogy kicsit úgy érzik, ki lett véve a kezükből a dolog ezzel a csarnokkal, de ha az ember segíteni akar, az a jó, ha hatékonyan teheti” – vallja. Személyes története mindenképpen megér még néhány sort: ugyanis az egész család, apa, anya és a fiuk is tolmácsként segíti a csarnokba érkezőket, többnyire angolul; „a feleségem lassan ledoktorálhatna, annyit tolmácsolt az orvosok és az egészségügyi ellátást igénylő menekültek között” – meséli. S hogy miért vannak kint mind? „Ez is egyfajta feldolgozása a történteknek, azt hiszem; jobb így, mintha a karosszékből néznénk, hogy mi történik” – foglalja össze az önkéntes, legkedvesebb emléke egy Misa nevű cicához fűződik, akit Mariupolból menekítettek a gazdái, kedvenc sportja pedig – ha már sportcsarnok – helyben a „hogyan segítsünk elérni a menekültnek a vonatot az utolsó percben” nevű újkeletű szám, fogalmaz kedélyesen.

Kutyabaj és macskajaj

Az itt dolgozó civilek szállást is közvetítenek, mindegyikük más-más időtartamra szólót, a Migration Aid, a Katasztrófavédelem vagy éppen a Magyar Kétfarkú Kutyapárt békésen megférnek a kormányhivatal által koordinált területen. Aki maradni és dolgozni akar -s mint megtudjuk, ők sincsenek kevesen – a ProHumana munkaerőközvetítő cég pultjánál tud jelentkezni. Itt azt is megtudjuk, hogy Kárpátalja maradni kívánó része maradt is, illetve, hogy mennyire nem egyszerű a helyzet, amikor

– újságolja a két, egyébként szintén kárpátaljai származású dolgozó.

„Balhé? Az nincs. Nem is szokott lenni” – mondja egy idősebb biztonsági őr. A hatvanas, sárga mellényes bácsitól megtudjuk, hivatásos katona volt korábban, ismeri és szereti a fegyelmet. „Kis vackok vannak csak, még összeveszés sincs. Olyan van, hogy nem találja a gyerek az anyját vagy az anya a gyereket, mondjuk elhagyni a gyereket, nem mondom, ez egy vicc.” – taglalja. Aztán bizalmasan odasúgja, hogy egyet nem ért: miért hoztak magukkal a menekültek kutyákat, macskákat. „Hát azt a legnehezebb elraktározni, nem? Be se fogadják se a hotelek se a menekültszállások, piszkít is, külön kaja is kell neki, tudom, nehéz megválni a háziállattól, de ha kényszerhelyzet van…” – sorolja érveit. Hogy valóban ennyire házikedvenc-ellenes, vagy csak azért mondja ezt, mert katonaként, mint említi, nem tarthattak ilyesmit, már inkább nem feszegetjük.

Ha már állatok: az egyik sarokban működik az Animal Aid nevű civilszervezet standja, ahol a polcok roskadásig teltek mindenféle házikedvenceknek szánt földi jóval, konzervektől a játékokon át a szállítóboxokig. „Ez itt mind adomány” – mondja büszkén az egyik önkéntes. Száz százalékig, ahogy mondják. A nyakukban állatok fotójával ellátott kis laminált lapocskát viselő civilek nem nagyon nyílnak meg, de végül megérkezik a koordinátoruk is – az ő jelenlétében láthatóan fesztelenebbül mernek beszélni. Mindenféle állatot elláttak már, jobbára persze kutyákat és macskákat, de volt hörcsög, papagáj, sőt valami óriásgyík is – minden bizonnyal valami nagyobb leguánféle – „így a nyakában volt az embernek az állat, a farka meg itt kolbászolt lent” – mesélik az önkéntesek.

Megtudjuk, hogy sokan meglehetősen áldatlan körülmények között hozták át a határon kedvenceiket, van, amelyik kiskutya kabátujjba bújtatva érkezett.

Itt chipet és oltást kapnak, illetve állatorvosi ellátást is, ha szükséges

– mesélik. Szerencsére fizikailag viszonylag kevés állat sérült meg, „lelkileg annál inkább meg vannak zuhanva, fáradtak, nyűgösek”; mint mesélik, volt olyan macska, amelyik a stressz miatt napok óta nem tudott üríteni, „úgy kellett kinyomkodni belőle” – avatnak be a részletekbe.

Mindenesetre ők is úgy értékelik, sokkal jobb helyük van itt, mint a Keletiben volt: „átláthatóbb és biztonságosabb” – fogalmaz a koordinátor hölgy.

Kadétok nem mindennapi feladattal

A biztonságot a rendőrség mellett a Than Károly Than Károly Ökoiskola egyenruhás kadétjai is segítenek fenntartani. A 15-16 éves fiúk vetésforgóban dolgoznak, mint egyiküktől, aki Kristóf névre hallgat, megtudjuk, nekik ez alapvetően inkább élmény, mint nyűg, s hogy már csak azért is így van ez, mert iskolaidőben igazoltan maradhatnak távol, sőt, az iskola buzdítja és szervezi az akciójukat a BOK-ban. Főleg általános koordinációs feladatokat végeznek amúgy. „Eligazítjuk őket, ebédjegyeket karszalagot osztunk nekik, csomagokat cipelünk, ha kell” – sorolja a fiatal, miközben társát éppen elszólítják mellőle a Nyugati pályaudvarra induló menekültekhez, hogy segítsen cipekedni – „és persze minden ilyesmit”. Mint mesélik, jó érzés segíteni, plusz eleve ötven órát kötelező társadalmi munkával eltölteniük, így váltásokban vannak osztályonként a helyszínen.

Kadétok spontán (szerzői felvétel)

„Eleinte voltak nehézségek, de már mindenki tudja a feladatát”. Kristófnak érdekes történetei is akadnak, például egy hölgyet hárman nagy nehezen felvonszoltak kerekesszékestül a buszra, „amikor felraktuk, felállt a kocsiban és mondta, hogy hát tud ő menni” – ennél felnevet –, „de olyan is volt, hogy egy úr és egy hölgy jött, mindketten süketnémák voltak, és végül telefonos fordítóapplikációba irkáltuk egymásnak a dolgokat, úgy kommunikáltunk”. „Ráadásul sokszor az angolt is gyakorolhatjuk” – fűzi hozzá Kristóf, akit megint elszólítanak, egy egészen izgalmas helyzetben: az egyik menekült asszonyság nemes egyszerűséggel a padlóra kezd megágyazni. „Az nem probléma, hogy itt lefekszik a hölgy? Arra készül.” – mondja társa, mire a kadét kezet ráz velünk: mennek, megkérdezik az alezredest, mi a teendő, mi pedig továbbállunk.

A csarnok egy másik sarkában ugyanis két mosolygós szemű fiatal önkéntes lány osztja a zacskókat a menekülteknek – egy keskeny kordonon átjutva ebbe pakolhatják az élelmet, amit felszednek, tényleg nagyon szerények, úgy nyomja a karonülő csecsemővel érkező asszonynak az önkéntes a plusz zacskót, hogy ez még jár. Amíg az Ökumenikus Segélyszervezet „backstagében”-ben várom az illetékes nyilatkozó asszonyt, beszédbe elegyedek a kék egyenpólós önkéntesekkel; ketten vannak, egyikük Zsuzsanna néven mutatkozik be, a másik inkább sehogy, miután kérdésére – a Mandiner jobboldali vagy baloldali – őszintén válaszolok; látványosan hátat fordít, de ahogy Zsuzsannával beszélgetek, idővel visszafordul és felenged.

Márpedig társából ömlik a szó: olyan szép kutyákat hoznak a menekültek, ezek hogyan vészelték át ezt az 5-6 napot a vonaton szegények, igen, tényleg vannak potyások, de az önkéntesek mindenkivel kedvesek, csak akkor, amikor tényleg ötödször bukkan fel valaki ugyanazzal a szöveggel, küldik el, „de az is olyan kellemetlen mert közben látja a valódi menekül és azt mondja, hogy durván bánnak velünk”.

A zöm viszont kedves és szerény, alig akarja elfogadni a neki járó élelmiszereket,

úgy kell a táskájába dugni.

Közben megérkezik Révfalvy Dorottya, Ökumenikus Segélyszervezet Segélyközpontjának vezetője (helyjegyet segített venni a menekülteknek, szabadkozik), és rendezi fejünkben a sorokat: ők nem voltak kint a pályaudvarokon, feleslegesnek érezték volna, hogy hatodik szervezetként is odatüremkedjenek ugyanazt ugyanúgy segíteni, viszont itt a BOK-ban koordinálják a munkának ezt a részét. Elmondása szerint örülnek, hogy nem a sínek között, a vasúti forgalmat terhelve és kevéssé hatékonyan kel végezni mindezt, hanem szervezetten és olajozottan. Ahol ételt osztanak, az úgynevezett „karitatív szigetet”. Mint mondja, a gyorsabb ügymenet érdekében kuponrendszert vezettek be, hogy mindenki annyi élelemhez jusson, ami biztos elég az elvben 6-8 órás itt tartózkodása alatt, víz, tea és kávé persze korlátlanul áll rendelkezésükre – sorolja. A kuponért – mutat is egyet – sokféle dolgot lehet kapni a szigeten, lehet a csomagban szendvics, édesség, gyümölcs, péksütemény; bébiétel, babaital, satöbbi.

„Itt kulturáltabb sokkal, mint a pályaudvaron: le lehet ülni pihenni, van mosdó, zuhanyzó, orvosi segítség, el lehet vonulni például szoptatni is” – sorolja. A legfontosabb előnye a szervezettségnek mindenesetre szerinte a hatékonyság mellett a nyugalom. „Miután minden szükséges infót megkapnak és nem csak pakolják őket buszokról vonatra és fordítva, azt látják, hogy a hatóságok a civilekkel együtt tényleg segíteni akarnak rajtuk, pontosan tudják, mi után mi történik, vannak keretek és szabályok, s ez egy biztonságérzetet ad” – mondja. „Itt nincs kiabálás, sikítozás, rohangálás” – fűzi hozzá, kibökve a tanulságot: „mutasson még valahol háromszáz embert ilyen nyugalomban”.