„Eltemette a lovakat, aknákat, romokat” – egy fiú naplója a világháborúból

1944. december 12., kedd.

„Apuval egész délután nem lehetett beszélni. A fejét törte, hogy milyen úton-módon lehetne engem kihúzni a katonaság alól. Tanyai ismerősöket keresett rajtam. Hamis születési bizonyítványt akar szerezni, vagy mindenképpen valami betegséget akar felfedezni bennem. Nem vagyok egy cseppet sem ideges vagy izgulós ember, de ma délután nem tudtam a tanrendi leckeanyagot elvégezni. Láttam a betűket, de nem értettem meg a szöveget.”

1944. december 26., kedd.

„Fejlődnek a dolgok! Az óvóhely úgy néz ki, mint egy középkori ispotály. Nálunk rend van, de vannak olyan pincerészek, ahol a földön hevernek az emberek. (…) A rádió adása állítólag szünetel, csak időnként szólal meg valami német hang. (…) Közvetlenül tanúi vagyunk egynek a rengeteg háborús családi tragédia közül. Itt ül a folyosón egy széken, magába süllyedve a volt dési szolgabíró. A Dániel utcába menekültek Erdélyből.

Fiát egy becsapódó gránát megsebesítette. Ma szerzett a vezénylő orosz őrnagytól egy írást, hogy gondosabb kezelésre behozhatja a kórházba. Sikerült a harcok közepette a kórházig eljutnia, de a kapubejáratnál a fiát egy géppisztolysorozat kettészelte. És ez csak egy fél csepp a szenvedések tengeréből. Miért?”

Nyilak jelzik az óvóhelyeket a budai Retek utcában a II. világháború idején (Fotó: Fortepan/Lissák Tivadar)

1945. január 2., kedd.

„Légitámadás van kint. Sípolnak a gépek és durrognak a bombák. Ha még egy hetet itt töltünk, az egész gyógyintézetet bolondházzá lehet átalakítani. A hangulat olyan, hogy ha egy német katona kerülne ide, ízekre szednék szét. A légitámadások szünetelnek. Ágyútűz brummog. Soha a büdös életbe innen nem kerülünk ki!”

1945. január 10., szerda.

„Szívfájdítóan, halkan havazott. Eltemette a lovakat, aknákat, romokat. Egy orosz főhadnagy sikeresen rálépett egy behavazott aknára. Fél lábának vége. (…) Valaki azt a hírt hozta, hogy egy 6 éves kislányon követtek el erőszakot.

Mit csinálhatnak a kishúgommal?” 

1945. január 21., vasárnap.

„A kórházak romokban, üresek. Orosz járőrök mászkálnak ki-be, összeszedve a még elemelhető dolgokat. Az amerikai támadás pusztításait nem lehet megkülönböztetni a mostani pusztításoktól. Emberileg is kihalt utcák. Néhány lézengő vízhordó embert látunk csupán. A Hungária úton orosz tüzérség volt felállítva, kedvelt figurájuk szerint lepedőkkel és fehér függönyökkel tekerve be álcázásul. (…) Az Angolparkban a hullámvasút pályája, a sikló csónak liftje félúton állt meg. Romok, mindenütt, romok! (…) Tegnap egész nap irtózatos gyorsan dolgoztak a gépágyúzók. A front a hírek szerint a gettóba volt beékelve, és a gettóban történtekről borzalmakat meséltek.”

1945. január 25., csütörtök.

„A lényeg mindig az: Mi lesz velünk? Hogy fogunk gazdaságilag helyreállni?

Mindezek ellenére nem látom olyan borzasztó sötétnek a helyzetet. Valahogy lesz. Attól függ, hogy az oroszok mit akarnak velünk.”

1945. február 13., kedd.

„Egymás után ragasztgatják ki a plakátokat. Vagy bosszút liheg a nyilasok ellen, vagy hullák és romok eltakarítására hívja fel az embereket. (…) Valahányszor az ember bemegy a városba, elmegy a kedve az élettől. Szörnyű nyomor! A városházi népkonyhán fél óráig állnak sorban egy tál levesért. A Pesti Vigadó még akkor is égett, mikor bent voltam.”  

A kötetben részletesebben is elolvashatja a fiú naplóját

1945. február 16., péntek.

„A hidak sorsáról végre meggyőződtem. Mind hasznavehetetlenül fel vannak robbantva. A Belváros Duna-parti részén még mindig füstölő házak, a kapukon ki-be járkáló oroszok voltak láthatók. A budai Duna-part is igen siralmas képet mutatott. A Vár kiégve, a házak vagy szintén kiégve, vagy lebombázva. (…) Buda ostrománál meghalt 49 000 ellenséges katona, fogságba került 110 000.  (….) Mi most a magyar ifjúság dolga? (…)

de nem hirtelen fellobbanó lelkesedéssel, hanem előre, évekre előirányzott, kitartó, az elmúlt események rohanó tempójához képest idegölő, lassúnak és szürkének látszó munkával. Nincs semmi baj, hisz tavasz van, kék az ég, süt a nap, és utat mutatva zsengén zöldellnek már a fák…”

(Itt a naplóírás megszakadt.)

Marót Miklós túlélte a borzalmakat, 1946-ban érettségizett és felvették a Pázmány Péter Tudományegyetemre francia–magyar–történelem szakra. Emellett az Eötvös Collegium bejáró diákja volt, de innét 1948-ban politikai okból, mert értelmiséginek számított, távoznia kellett. Hosszú éveken keresztül a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár alkalmazásában állt, majd az ELTE Egyetemi Könyvtárban dolgozott. Több könyv szerkesztésében vett részt, például a Magyar Életrajzi Lexikonéban, valamint a Tudományos Ismeretterjesztő Társaság (TIT) egyik alapítója és gyakori előadója volt. 2006 februárjában hunyt el.