„Nagyon köszönjük minden magyarnak” – kárpátaljai gyermekotthonosok a Mandinernek

„Mi aztán hozzá vagyunk szokva a nehéz sorsú emberekhez, de amit most át kell élnünk, az mindenen túltesz” – kezdi beszélgetésünket Bíró Mária, a kárpátaljai Ráton működő Szent Mihály Gyermekotthon igazgatója.

Az intézmény – ahogy Mária fogalmaz – „sajátos típusú” gyermekotthon, mivel az ott élő családok saját gyerekeik mellé befogadnak még árván maradt gyerekeket: az otthonban jelenleg négy tizenegy-tizenkét fős család él. Az orosz támadás Ukrajna ellen azonban Máriáék világát is kifordította négy sarkából. Hiába határozták el ugyanis, hogy a háború hírétől amúgy is megrettent gyermekek érdekében nem fogadnak menekülteket,

„Egy édesanya hívott telefonon, hogy befogadjuk-e őket a 33 éves fogyatékos fiával, aki annyira halálra volt rémülve, hogy nem bírtak már vele” – meséli Mária. A rémület teljesen indokolt volt: a bombázások elől az édesanya és fia, valamint lánya és veje a pincében húzta meg magát, de reggelre az óvóhely is beomlott.

Hála az égnek épségben megúszták, majd azonnal autóba ültek, és elmentek Kárpátaljára, ahol a gyűjtőállomáson azt mondták nekik, kérjenek befogadást a Szent Mihály Gyermekotthonba. „Hátborzongató a család története, képzelje el,

abban a ruhában, amiben voltak, a bankkártyájukon kívül mást nem hoztak magukkal, még az esküvőn összegyűlt pénzüket sem tudták összeszedni, szaladtak, hogy mentsék az életüket” – mondja a Mandinernek Mária, hangja elcsuklik.

„Ahányszor feltöltjük a konyhájukat az árvaházban, vagy viszünk nekik valamit, sírva fogadják, és mindig megjegyzik, ők nem is szegény emberek” – teszi hozzá. A kijevi család után sorra jöttek az orosz-ukrán háború elől menekülők, jelenleg harmincegyen húzták meg magukat Ráton.

A napokban például egy Harkivból érkezett család számára nyitották nagyra Máriáék a gyermekotthon kapuját. A család legkisebb gyermekei még nincsenek három hónaposak – ikrek –, a nagyobb csemete is mindössze ötéves. „Csak egy szobát tudtunk nekik adni, de ennek is úgy örülnek. Van egy hely, ahol békében lehetnek, és magukra zárhatják az ajtót” – mondja az árvaház igazgatója.

„Borzasztó sorsok ezek, most látjuk, mit ér a béke, mit ér a nyugalom. Most tudjuk igazán értékelni, amikor már nincs” – emeli ki Mária.

„Mint mindenki Kárpátalján, mi is Magyarországról kapjuk a támogatást. Önök, anyaországi magyarok mindent megtettek már értünk, amit csak lehetett. Nem találunk szavakat, csak megköszönni tudjuk” – válaszolja Mária arra a kérdésre, miből látják el az otthon pár nap alatt megduplázódott lakóit.

Nagyon köszönjük minden magyarnak. Önök nélkül éhezés lenne” – teszi hozzá. Nemcsak a felajánlásokért hálásak, de azért is, hogy szinte pillanatok alatt találtak helyet az anyaország határain belül a ráti intézmény idősebb gyerekeinek, akik többsége már főiskolás, és nagyon féltek a háborútól. „Nem tudom, hogyan tudnánk kifejezni azt a hálát, amit érzünk” – húzza alá. A befogadott menekülteknek odaadták a gyermekotthon két felszerelt konyháját, ahol a lakók maguknak főznek.

A gyermekotthon régebbi lakói, a kisebbek nagyon jól vannak, élvezik, hogy a két év koronavírus és a karantén miatti látogatási tilalom után most rengeteg kortárssal egészült ki a csapat: óriási focimeccsek, nagy közös játékok zajlanak.

– mondja Mária. A figyelemelterelésből az intézmény munkatársai is jócskán kiveszik a részüket, minden erejükkel azon is vannak, hogy a gyerekek ne érezzenek semmit azokból a borzalmakból, ami pár kilométerre tőlük történik.

A felnőtteket viszont érthető módon nagyon megviseli a háború: „Újraélik a borzalmakat, napjában többször is elmesélik a történeteiket, nehéz ezt minden nap türelmesen végighallgatni, és minden nap reményt és biztatást adni, de muszáj” – emeli ki Mária.

Mint mondja, a legnehezebb a bizonytalanság,

mennyire lesz folyamatos az ellátásuk.

„Tartunk tőle, hogy a mostani segítségek megszűnnek. Nem tudjuk, mit hoz a jövő. Rendkívüli helyzet ez, nagyon erősnek kell lenünk, és figyelnünk kell, hogy nyugalmat és ne pánikot keltsünk. Tartanunk kell a reményt a ránk bízottakban” – teszi hozzá.

S hogy honnan gyűjtik ehhez az erőt? Mária szerint szerencse a szerencsétlenségben, hogy Rátra költözött Majnek Antal, a munkácsi római katolikus egyházmegye nyugalmazott püspöke. „Isten áldása ő: bárki, akinek szüksége van lelki beszélgetésre, felkeresheti, emellett pedig napi szentmiséket is tart” – mondja. „Innen van erőnk, enélkül mi is csak reszketnénk” – teszi hozzá.

Mint elárulja, az esték így is nagyon nehezek. Azonban az ima sokat segít,

– hangsúlyozza.

„Nem is lehet felfogni, hogy mi történik. Nem hittük, hogy idáig jutunk, hogy még egy háborút meg kell élnünk. Azt hittük, hogy nem megyen bele a világ” – teszi hozzá. Szerinte mindenkinek ott kell helytállnia, ahová a Jóisten állította, „nekünk ezt adta helyben, megpróbáljuk ebből kihozni a legtöbbet, de nem könnyű”. Mint mondja, megállapodtak a munkatársakkal, hogy amíg nincsenek életveszélyben, maradnak Kárpátalján. A biztonság kedvéért össze vannak pakolva, ha mégis menekülni kell.

Amikor arról kérdezem, mire volna szükségük, azt válaszolja, „nagyon jól el vagyunk látva, köszönjük. Egyet kérünk még, imádkozzanak értünk”.