„Hagyjál engem, csúnya repülő!” – családi napló a háború mélyéről

A Nemzeti Emlékezet Bizottsága gondozásában megjelent Naplók az óvóhelyről című kötetben Budapest II. világháborús ostromát többnyire pincékben átélt civilek szemszögéből megjelenítő naplókat olvashatnak. Most Juhász Eszter naplójából közlünk részleteket.

1944. december 25., hétfő. „Kedves Judit! Örömmel kaptuk meg leveleidet, de azt hiszem, választ egyelőre nem fogsz kapni. (…) Mindenesetre megkísérlem élményeimet naponta feljegyezni, hogyha egyszer végre hazajössz, képet kapjál erről az időről és eseményekről. (…) Tegnap karácsonyt akartunk ünnepelni, nem nagy kedvvel, mert az ágyúszót már nagyon közelről hallottuk, de a kis Pisti miatt még feldíszítettük a karácsonyfát.”

1944. december 26. „…a legjobb otthon maradni, és ott kivárni a végét. Riadó is volt, de ennek már semmi értelme, hiszen reggeltől estig itt szállnak fölöttünk. A hídon csak azért kissé kellemetlen átmenni,

és ott nemigen lehet fedezéket találni.”  

1944. december 30., szombat. „Tegnap este petróleumlámpa mellett olvastam egy rémregényt, amikor hatalmas robbanás rázta meg a házat. A fürdőszobából és az ebédlőből nagy üvegcsörömpölést hallottam. Először azt hittem, hogy egy bomba volt, bár más hangja volt a robbanásnak. Férjem kioktatott, hogy ez valódi belövés volt, amit ágyúból lőttek ki. (…) Rögtön felfedezőútra indultunk a lakásban, és vérző szívvel láttuk, hogy két szobában szinte egy ablak sem maradt épen. Miután rövidesen még két ilyen ajándék érkezett meglehetősen közel, így István is hozzánk jött aludni »a bunkerszobába«. Én sürgősen lefeküdtem, a ház összes lakója pedig leköltözött a pincébe.”

A lerombolt Lánchíd utca (Fotó: Fortepan/Vörös Hadsereg)

1945. január 1., hétfő. „Boldog újévet, kedves Judit! Azt hiszem, ez az a kívánság, ami mindenkinek jól jön, mert boldogságot most sehol sem lehet találni. Ilyen szomorúan még sosem köszöntöttük az újévet.”

1945. január 2., kedd. „Ablakot már sehol sem lehet látni a környéken, de minden házon vannak kisebb-nagyobb lyukak bombáktól vagy ágyúlövésektől.

Hiszen elég kevesen vannak, akik hosszabb időre tudtak élelmiszert beszerezni. Istenem, mi jön még ránk!”

1945. január 5., péntek. „Mindennap pontosan fel kell írnom, hogy milyen nap van, ugyanis se naptár, se újság, se rádió nem áll rendelkezésünkre, így néha fogalmunk sincs, hogy hétfő, esetleg csütörtök van-e, és főleg, hogy hányadika. Hiszen olyan mindegy, hogy hétköznap vagy ünnepnap van.”

1945. január 6., szombat. „Ma az a legnagyobb szenzáció, hogy Pistike bárányhimlős. Tegnap este láttam a mellén két-három kis piros foltot, és azt hittem, megcsípte valami. De ma már néhány az arcán és a teste többi részén is jelentkezett.”  

1945. január 11., csütörtök. „Délelőtt a szokásos bombázáson és lövöldözésen kívül nem történt semmi érdemleges, de délután olyan erős és sok belövés volt, hogy legalább a gyereket le akartuk vinni a pincébe, hogy ott aludjon. A légópincében nem adtak nekünk helyet, így megint a német parancsnokot kértük meg, engedje, hogy a kazánházba vigyük a gyereket, a németek is ott voltak elhelyezve. A főnök nagyon készséges volt, megengedte, így Istvánnal lementünk körülnézni. Nem volt valami biztató az a hely. Először is jéghideg volt – hiszen mitől lenne manapság meleg egy kazánház –, másodszor

a levegő fojtogató és büdös volt. Sötét is volt persze, csak egy mécses pislogott az asztalon. Gyorsan kimenekültem a leselkedő szemek elől, az árnyak óriásivá növekedtek a mécses remegő fényében, úgy éreztem, mintha hosszú karokkal utánam nyúltak volna. Amikor végre kint voltunk a friss levegőn, kétségbeesetten néztünk egymás szemébe, mert kint a lövöldözés egyre erősebb lett, és a kicsinek még mindig nem volt helye. Mert az biztos volt, hogy ide nem hozzuk, itt vagy megfulladna, vagy megfagyna. Végül szakácsnőnk, Gizi mentette meg a helyzetet, amikor Viktóriát ajánlotta, az elhurcolt zsidó család házvezetőnőjét, aki szintén az alagsorban lakott.”

Juhász Eszter naplója is helyet kapott a kötetben.

1945. január 20., szombat. „Nagyon szomorú napunk volt, Imre meghalt. Hajnalban elment kenyérért, és nem jött többet vissza. Már megkapta a kenyeret, mikor kijött a boltból, és be akarta csukni az ajtót, egy akna csapódott le mögötte, három repeszt kapott a tüdejébe, és azonnal meghalt. Ebből a kenyérből egy falatot sem tudnék enni. (…) Tulajdonképpen szép halála volt, mert nem kellett szenvednie.”

1945. január 23., kedd. „Megint jó sokáig aludtunk, és Pistike ébresztett bennünket, aki »Jó reggelt, Mami, jó reggelt Papi!«-val nyitotta ki az ajtót. Ezt most tanulta, és nagyon büszke a szókincsére. (…) Hát az biztos, hogy a gyerekeknek a legnehezebbek ezek az idők, hiszen sem élelmiszert, sem tejet nem lehet kapni.

így visszarepült oda, ahonnan nemrég megérkezett, és ahol biztosan jobb a sora, mint itt.”

1945. február 4., vasárnap. „Pistike összerezzen a nagy robbanásoknál, és kis kezével csapkodva azt mondja: – Hagyjál engem, csúnya repülő!”   

***

A napló írója, Juhász Eszter 1994-ben hunyt el, az ostrom alatt írt sorai jóval később jelenetek meg magánkiadásban, s most a Naplók az óvóhelyről című kötetben.