Nagyon kiakadt Ukrajna a FIFA-ra, bocsánatkérést követel
A Nemzetközi Labdarúgó szövetség olyan térképet használt, amelyen a Krím Oroszországhoz tartozik.
„Nekünk ilyen életünk van.” Remélik, hogy nem ér Kárpátaljára a háború, s nem lesz belőle világháború; és remélik azt is, hogy a családfőt nem viszik el az oroszok ellen harcolni. Egy kárpátaljai magyar családdal, apával és lányával beszélgettünk, akik, mivel lezárták a férfiak elől a határokat, inkább otthon maradtak, együtt, a jobb napokban bízva.
Cikkünk szereplőinek kilétét, vezetéknevét ismerjük, de a biztonságuk érdekében úgy döntöttünk, kifejezett engedélyük ellenére sem írjuk ki.
„Jó hétvégét” – köszön el tőlem beszélgetésünk végén a 13 éves Viki. A mindennapos mondatnak különös, torokszorító érzést kölcsönöz, hogy tudom: Viki édesapjával és édesanyjával együtt korántsem néz jó hétvége elé.
Mert még ha a kárpátaljai Ungvárra, ahol laknak, nem is csap át a háború lángja,
Ez az érzés határozza meg életüket azóta, hogy csütörtök hajnalban az oroszok támadást indítottak Ukrajna egésze ellen.
Ők ugyanis maradtak.
A kora negyvenes éveiben járó – vagyis bőven hadköteles – Pál már korábban eldöntötte, hogy maradnak. Ha az ország elhagyását a 18 és 60 év közötti férfiaknak megtiltó rendeletet megszegve megpróbálná elhagyni az országot, pláne, ha közben megjön a behívó, azzal a börtönt is kockáztatná, magyar útlevél ide vagy oda. „Ismerik a trükközést” – tudjuk meg.
Így, hogy ne szakadjon szét a kis család,
Viszont, mint megtudjuk, amint feloldják a tilalmat, azonnal megindulnak Magyarország felé. „Ha ott fogok dolgozni, akkor már senkitől sem szeretném azt hallgatni, hogy »nem itt adózom, ne szavazzak itt«, nem fognak lemigránsozni meg ukránozni” – tesz keserű megjegyzést a hazai külhonimagyar-ellenes szólamokra, bár hozzáteszi: „most, hogy itt a háború, talán már ránk is emberként fognak tekinteni”.
A megélhetés kérdésétől Pál nem tart: jelenleg biztonsági őrként dolgozik, de a számítógépekhez is jól ért.
„Teljesen átlagos életet éltünk, amíg a politika fel nem forgatta” – mondja Pál. Érthető módon
mint 2015-ben, amikor egyszer már elvitték Donyeckbe három hónapra.
„Ott alig adtak enni, annyira se becsültek. Itthonról kaptam pénzt meg ételt, tessék elképzelni” – sorolja.
A kiskamasz Vikire is jócskán ragadt az édesapa bátorságából. Mint fogalmaz,
– mondja meggyőződéssel.
De aki elmegy, azt sem ítélik el. „A többieket is megértem, kárpátaljai testvért, aki megy.” A lány természetesen édesapjáért aggódik nagyon, hiszen sok rokonukat, ismerősüket bevitték már katonának, fiatalt, időst egyaránt. A városból is sokan elmenekültek: főleg az idősebbek maradtak, meg sokan olyanok, akik már túl későn indultak neki a határnak – újságolja az édesapa. Közben korlátozzák a tankolást, bezártak a boltok, még az is szerencse, hogy nekik sikerült bevásárolniuk élelmiszerből.
Pál mindenesetre némi különvéleménnyel élt a hivatalos ukrán segítségkéréshez képest. „Lehet most még rosszabb lesz, hiszen most éles a helyzet. Abból még világháború is lehet, ha beavatkozik másik ország, azt meg nagyon nem kívánnánk” – fogalmaz a kárpátaljai családfő.
Mint mondja, reménykednek, hogy Kárpátalját elkerüli a vihar, de
Annyi szerencse van a helyzetben, hogy a magyar-ukrán ellentét valamelyest oldódott, hiszen a tömegek együtt indultak meg többek között Magyarország felé – Lengyelország és Szlovákia mellett persze.
A család felvette a kapcsolatot a konzuli szolgálattal is. Mint Pál fogalmaz, tudja, hogy imádkoznak értük, ők is imádkoznak a többi magyarért.
„Az az igazi magyar, aki a bajban is kiáll és segít” – jelenti ki végül a családfő. A kis Viki ennyit tesz hozzá: „Nekünk ilyen életünk van. Látja, milyen emberi sorsok vannak.”
Nyitófotó: illusztráció (Kárpátaljáról menekülők a beregsurányi határátkelőnél - Reuters / Bernadett Szabo)