Ezeknek az ázsiai hordáknak teljesen ki voltunk szolgáltatva: napló az óvóhelyről

Részletek következnek Györffy István háborús naplójából:

1944. december.

„A klinikára való beköltözésünktől kezdve (október 17.) mind gyakoribbá váltak a szovjet bombázások a város területén, ezért a naponta többszöri légiriadó miatt gyakran kellett az óvóhelyre szaladni. Az operált szemű és félvak, idős betegek le- és visszahurcolása bizony nem volt könnyű feladat. A családom a különszobában fokozatosan berendezkedett a tábori életre. (…) Karácsony után mindinkább érezni lehetett, hogy a front közeledik. Állandóan bombázás, ágyúzás, repülőzúgás hallatszott, s a mi környékünket is mind gyakrabban érték aknabecsapódások. (…) Óriási megdöbbenést váltott ki bennünk december huszonkilencedikén a szovjet parlamenterek lelövése. Erről a rádióból értesültünk. (…) A parlamenterek lelövése egyértelművé tette, hogy a legsúlyosabb bombázásra és utcai harcokra kell felkészülnünk.”

A Mária utcai szemklinika épülete. Fotó: Fortepan/Makovecz Benjamin

1945. január.

„Január elsejével elszabadult a pokol. A szovjet hadsereg a körbezárt fővárost teljes erővel támadni kezdte. Délelőtt egy bombázási szünetben hároméves Miklós fiamat kiküldtük az alagsori folyosóra, hogy egy kis friss levegőt szívjon. Nemsokára egy irtózatos detonáció rázta meg az épületet, mintha földrengés lett volna. Miklós üvegcsörömpölés, vakolathullás és porfelhő közepette, rémülten rohant be a szobába. Szerencsére pont két ablak között, a főfal védelmében tartózkodott, s az ijedségen kívül nem esett semmi baja. (…) Ahogy a város bombázása, ágyúzása, vagyis a szovjet csapatok előnyomulása közeledett felénk, mind több sebesültet hoztak be hozzánk a szemklinikára is. (…) Az egyedüli, amit tehettünk értük, hogy reggelente sorra vettük őket, aki még élt, annak adtunk egy csésze teát, amíg volt fájdalomcsillapítónk, egy-egy tablettát, a halottakat pedig átszállítottuk a szomszédban lévő kórbonctan hullakamrájába. (…) Számomra a sebesültekkel szemben való teljes tehetetlenségünk volt az egész ostrom alatt a legborzalmasabb élmény.

szörnyű érzés volt. (…) Az újabb és újabb csapatok érkezése, randalírozása, zaklatása, zabrálása idegileg talán még jobban kikészített minket, mint a bombázás. Végül is a bombázás ellen az óvóhely meglehetősen jó védelmet nyújtott, de ezeknek az ázsiai hordáknak teljesen ki voltunk szolgáltatva. Amint kis pihenőjük volt, berúgtak, randalíroztak, fenyegetőztek. Állandóan zaklatták nőtagjainkat. (…) Különösnek tűnt, hogy a szovjet katonák sebesültjeinkről úgyszólván tudomást sem vettek, élettelen tárgynak tekintették őket.

csak azért, mivel ott valamivel enyhébb volt a hőmérséklet. (…). Január tizennyolcadikán elesett (felszabadult!) a pesti oldal. Mi ebből semmit sem vettünk észre, mivel a szovjet csapatok a klinikán keresztül változatlanul jöttek-mentek. A klinika lassanként egy átmeneti katonai szállássá alakult át, s közöttük mindig akadt néhány erőszakos, undorító szörnyeteg. (…) Január huszonötödike után, mivel a szovjet katonák nyüzsgése erősen lecsökkent a környéken is, zavartalanabbul nézhettem széjjel. (…) A kapuban még ott volt egy székre ültetve annak az egyik német katonának a hullája, akit még tizennegyedikén lőttek agyon. A kezébe a hecc kedvéért egy kinyitott, színes napernyőt tettek.”

A hiánypótló kötet a Nemzeti Emlékezet Bizottsága gondozásában jelent meg

1945. február.

„1945. február tizenharmadikán elesett Buda is. A gyilkos küzdelemnek vége volt. (…) Az utcán civilnek mászkálni nem volt tanácsos, mert a katonák könnyen kifosztották az embert, vagy csak szelíden elvették a télikabátját. (…) Az egyetemtől ugyan hamarosan kaptunk orosz nyelvű, arcképes igazolványt, ez azonban gyakorlatilag semmit sem ért, hiszen sok katona még olvasni sem tudott. (…) Szívesen szétnéztem volna a városban, de már híre ment, hogy

Emiatt legfeljebb a József körút 55. alatti lakásunkig merészkedtem. (…) A lakók, mikor meghallották, hogy magyarul szólítom őket, előjöttek, s ekkor tudtam meg, hogy apósom és anyósom január tizenhatodikán egy bombatámadás alkalmával életét vesztette. Amint elmondták, délelőtt egy kis bombázási szünet állt be. Apósom valamiért felszaladt az első emeleti lakásukba, anyósom pedig beszaladt a földszinti házmesterlakásba, hogy Zoli unokájának tejet melegítsen. Amint apósom éppen jött le a lépcsőn, akkor csapódott be egy repülőbomba a lépcsőházba, mely apósomat darabokra tépte szét, anyósom pedig ennek a bombának a légnyomásától halt meg. Testén semmiféle külsérelmi nyom nem is látszott. A szörnyű tragédiában enyhe vigasz volt számunkra, hogy fájdalom nélkül, egyszerre haltak meg.”  

Györffy István végül túlélte a borzalmakat, a háború után is a szemklinikán dolgozott, ahol a Kontaktlencse Laboratórium vezetője lett. Munkásságáért megkapta a Nemzetközi Kontaktlencse Társaság jutalomérmét is. 1972-ben vonult nyugdíjba, amikor már többet hódolhatott a két hobbijának, a botanikának és a numizmatikának. 1999-ben, 87 éves korában aludt el örökre. Nem csupán a tudományos munkáit, az óvóhelyen írt naplóját is az utókorra hagyta. 

A Nemzeti Emlékezet Bizottsága gondozásában megjelent Naplók az óvóhelyről című kötetben további, Budapest II. világháborús ostromát többnyire pincékben átélt civilek szemszögéből megjelenítő naplókat olvashatnak.