A németektől tetvet, az oroszoktól poloskát kaptunk

Rille Mária 20 éves volt az ostrom idején, a húga, Teréz pedig 14. A háború borzalmai Óbudán érték őket, a szüleikkel költöztek le a pincébe. Ott készült a napló is, amelyet később kiegészítettek. Rille Mária első naplóbejegyzése 1944 karácsonyán készült:

Mivel ez valamikor borospince volt, a lent lévő gerendákra levittük a matracainkat, s így aludtunk. A repeszek elől egy kis cselédlány is bemenekült a házba, s terhes lévén itt, a pincében született meg a gyereke (…). Elég korán hazaindult vidékre a gyerekkel. Később meglátogatott minket, és elmondta, hogy a gyerek sárgaságban meghalt.”  

A húszéves lány részletesen beszámolt róla, hogy éppen hol robbant gránát a közelben. Látni nem láthatták a pincében, de a robbanások hangját talán sosem felejtették el: „1945. január 2-án akna esik a lakásunkhoz. Január 5-én a szobánk feletti tető kap találatot. Január 19-én hajnalban az udvaron lévő WC is találatot kap.”

Majd a naplójából az is kiderült, mit érzett, amikor megérkeztek az első orosz katonák. „Január 29-én délután 6 órakor az előőrs orosz katonák lejöttek a pincébe. (Ettől kezdve felfordult a világ számomra.) Január 30-án én bujkálni kényszerültem a falnak támasztott nagyteknő mögött, nehogy málenkij robotra vigyenek az oroszok, vagy a padláson rejtőzködtem.” A február 18-án tett bejegyzése is beszédes, előrevetíti a magyar jövőt a szovjet megszállás alatt: „Február 18-án felköltöztünk. Mi a budai oldalon majdnem egy hónappal később szabadultunk fel, ahogy mondani kellett.”  

Orosz katonák Budapestet, 1945 januárjában. Fotó: Fortepan/Vörös Hadsereg

Mária húga, Teréz kiegészítést írt a naplóhoz, de már csak később. Ebből is megrázó részletek derülnek ki arról, mit élt át a két testvér. 1944 novemberéről például ezt írta visszaemlékezésében: „Mária Pesten dolgozott, mindennap át kellett mennie a Margit hídon. November 4-én, egy szombati kora délután, amikor a legtöbb dolgozó utazott a hídon, a németek felrobbantották a híd pesti szárnyát. Középen kettészakadt a híd. Rengetegen sérültek és haltak meg a robbanás miatt, vagy a vízbe estek, és ott fulladtak meg. Mária nem sokkal a robbanás előtt jött haza.”

A család azért költözött az egykori borospincébe 1944 karácsonyán, mert a lakásban már életveszélyben voltak. „Akkor már szinte állandóan lövöldöztek, nem lehetett a lakásban maradni. (…) Ha valahol csoportosulás volt, akkor a németek rögtön odalőttek. Így történt akkor is, amikor a Zsigmond téri iskolában száraz borsót osztottak. Papa elment, hogy nekünk valamennyi borsót hozzon, és mesélte, hogyan lőtték őket, míg sorban álltak, és

Egy darabig ettük a borsót, csak úgy vízben, illetve hólében megfőzve, minden nélkül.” Kislányként a következőket élte át, mikor megjöttek az úgynevezett felszabadítók: „Január 28-án, pincében tartózkodásunk 36. napján megjöttek az első orosz katonák. Kíváncsiak voltunk, milyenek lesznek, hogy néznek ki. Hát különbözőek voltak. Némelyikük hozott élelmiszert egy keveset, és szétosztotta közöttünk, de a legtöbbjük értéktárgyak után kutatott, vagy nőket hajkurászott. Ha nem volt önként jelentkező nő, vagy az illető nem felelt meg nekik, akkor a kiszemelt áldozatot megerőszakolták mindenki szeme láttára. Ha a szülők vagy a férj megakadályozni akarták, azonnal agyonlőtték őket. Ugyanígy volt az értéktárgyakkal is. Szerencsére a mi házunkban ilyen brutális cselekedetre nem került sor. Habár hozzánk is odajárogatott egy fiatal orosz tiszt. Mária akkor 20 éves volt, és szemet vetett rá. Finoman, de határozottan igyekezett célját elérni. Fogta Mária kezét, és húzta, hogy menjen vele. Nővérem finoman huzakodott, nem mert határozottan ellenállni, de ő egyre erőszakosabb lett. Akkor én egy belső sugallat hatására ösztönösen cselekedtem. Ma sem tudom, honnan volt hozzá bátorságom. Odavetettem magam közéjük, és hisztérikusan sikoltozni kezdtem, mint aki elvesztette az eszét. Addig üvöltöttem magamon kívül, amíg a tiszt megunta, és elment. Soha többet nem jött. Én akkor 14 éves voltam, de úgy néztem ki, mint egy 12 éves kamasz fiú. Engem senki nem bántott, figyelmem kívül hagytak. Mária később felköltözött a padlásra,

Szegény akkor meg ott félt borzasztóan egyedül.”

Megrázó történetek a kötetben

Teréz aztán azt is megfogalmazta, mit is kaptak a német és szovjet katonáktól: „Először a német, majd az orosz katonáktól szenvedtünk, akik lejöttek a pincébe, és ott gyötörtek minket. A németektől tetvet, az oroszoktól poloskát kaptunk.” Beszédes szavak…   A lányok végül megúszták élve a borzalmakat. Mária később gyors- és gépírónőként helyezkedett el, majd tisztviselő lett. Két gyermeke született, és 2010-ben aludt el örökre. A kisebbik lány, Teréz fényképészként dolgozott a nyugdíjazásáig, és a családja számára megírta a visszaemlékezéseit. Azokat a gondolatokat, amelyeket a régi rendszerben nem lehetett hangoztatni, hiszen lerontotta volna az idealizált, mesterkélt képet a hős, felszabadító szovjet katonákról.

A Nemzeti Emlékezet Bizottsága gondozásában megjelent Naplók az óvóhelyről című kötetben további, Budapest II. világháborús ostromát többnyire pincékben átélt civilek szemszögéből megjelenítő naplókat olvashatnak.