Vadnyugat és „katolikus Disneyland” a Pilisben – könyv a Pázmány-kampuszról

„A könyv halotti beszéd helyett a pázmányos közösség összetartó erejét kívánja felmutatni, hiszen a piliscsabai Campus története a mi személyes mozaikjainkból áll össze. A Campus MI vagyunk” (részlet a könyvből).

Hát akkor legyen egy kis személyes: merőben érzelmi döntést hoztam, amikor én, a vasút őszinte gyűlölője, megláttam Párkányba menet az esztergomi vonat ablakából a behavazott „katolikus Disneyland”, avagy a „Bölcsészroxfort” szárnyas tornyait 2007 telén, és üstöllést eldöntöttem, hogy márpedig én ide fogok járni. Nem a hőskorszakban jártam ide, ráadásul csak az alapképzést végeztem a Makovecz-féle piliscsabai kampuszon, bejárós voltam, nem bentlakó, az időszak felében még dolgoztam is, mégis, a perifériáról is be-be tudott szippantani magába a miliő, a gyönyörű pilisi hegyek közé zárt, hektárnyi diákváros nyüzsgése.

Ami nincs többé: az átgondolatlan, az iskola szempontjából értelmetlen, évekig húzódó vasútfejlesztés az ütőerét vágta át a távolság miatt amúgy is hendikepes csabai kampusznak. A diákok a 2010-es évek közepétől elkezdtek elszállingózni, az egyes szakok pedig be, a pesti hídfőépületekbe: a Mikszáth téri komor Sophianeumba, vagy szórványba, a Tárogató utcai ideiglenes épületbe, esetleg a BME egyik toronyházába, a megtisztelő felkérésnek eleget téve óraadóként már én is ez utóbbi kulcsait csörgettem néhány éve. Mégis, több szak tartotta magát még kint a pilisi hegyek között, mígnem tavaly tavasszal,

Pillanatok alatt öregdiák-Facebook-csoport szerveződött, menteni a menthetőt – ami persze már nem a racionális szemmel nézve menthetetlen, legkevesebb öt éve agonizáló épületegyüttest jelentette, hanem a közösséget, ami négy-öt egyetemi generációt átfogott, a kampusz 1994-es indulása és 2020-as bezárása között eltelt emberöltőben. Emlékeket, közös értékeket, mindazt, amit a sajátos elhelyezkedésű, hangulatú egyetemi város jelentett hallgatók tízezreinek. A Pázmányos Emlék Regiszter nevű csoportot létrehozó jogász-regényíró öregdiák, Földvári-Oláh Csaba társaival pedig úgy döntött, ha már így alakult, szülessék könyv a Pázmányról; méghozzá olyan könyv, amit nem ő, Kaj Ádám, Németh Csaba volt hallgatók írnak (ők „csak” szerkesztik), hanem bevonnak mindenkit a csoportból, célzott kérdésekkel, posztokkal serkentve az emlékgyűjtést. Így született meg a könyv, amelyet rendhagyó módon háromezer szerző – hallgatók mellett oktatók, írt. Címe: A campus mi vagyunk.

„Nem tudom, valaha belefogtunk volna-e ilyen szervezésbe és munkába, ha nem zárják be a csabai kampuszt” – vallja be Földvári-Oláh. Velem ellentétben ő viszont a hőskorszakban volt pázmányos, az első, alapító évfolyamok egyikének volt tagja, és egyszerűen imádta azt a kissé vadnyugati állapotot, amelyet mindez jelentett. Minden az önszerveződésen alapult. „Még Hallgatói Önkormányzat sem volt. Nekibuzdultunk, és lett, mindent megszerveztünk, pecsétet csak utólag kértünk rá. Tulajdonképpen mindennel így voltunk, néha bejött, néha nem” – emlékszik vissza.

Legkedvesebb története az első egyetemibüfé váratlan bezárása utáni „közösségi” újranyitása volt: miután melegszendvics nélkül maradt a kampusz éhes népe, Földvári-Oláh néhány társával úgy döntött, megszervezi az ellátást. Éjszaka bekéredzkedtek az épületbe, a kollégiumban összeszedett rissz-rossz berendezésekkel, edényekkel, kisboltban vett alapanyagokból reggel – sokak csodálkozására és örömére – elkezdték üzemeltetni a kalózbüfét. A nap végén a tetemesnek nem nevezhető bevételből pedig néhány mezt vásároltak az egyetem amatőr focicsapatának. Aztán másnap lecsapott rájuk a seriff – esetünkben a Kar főigazgatója –, rámutatva, hogy hivatali engedélyek és mindenféle feudális úri flanc nélkül bizony itt nem lesz büfé. A srácok nem estek kétségbe: céget alapítottak, engedélyeket szereztek be, félállásban felvették a tanulmányi osztályról Gizi nénit, és még hónapokig üzemeltették sikerrel a büfét – amit aztán Gizi néni átvett, de becsülettel továbbra is hallgatókat alkalmazott.

Földvári-Oláh Csaba

„A Stefi-büfé szerintem volt olyan fogalom, mint a Moszkva tér, a Róma Termini vagy akár a Times Square. Talán történt is itt annyi, mint az utóbbi három helyen együttvéve. Az ember itt hallott mindent, és itt figyelt, várt mindent: barátokat, vizsgát, ösztöndíjat, választási előrejelzést, Koltai Lajost, eső végét, szerelmet... Én itt éppen kolbászos melegszendvicset. Ami, ha jól sikerült, fenomenálisan finom volt. Ha még jobban, akkor pontosan a füstszenzor alatt odaégve beindította a tűzjelzőt.” (részlet a könyv büfét taglaló fejezetéből) Érdemes hozzátenni, külső szemlélő számára volt némi humorfaktora, amikor a büfés belekiabálta a levegőbe: „elkészült a húsos meleg!”

Talán az idő szépítette meg, talán tényleg így volt, mindenesetre Földvári-Oláh Csaba szerint ebben a hőskorszakban – amely talán hasonlított kissé a rendszerváltás kezdeti lelkesedésére – nyoma sem volt haszonhajhászásnak, mindenki számára a közösség, és a saját kereteik megszabásának végtelennek tűnő szabadsága volt az első.

Az egyetem később gyarapodásnak indult, épületek újultak, szakok nyíltak (ezekről is külön megemlékezik a kötet); hallgatók serege döntött a virágkorába lépő pilisi bölcsészkar mellett, az első, majd szép sorban a többi évfolyam hallgatói is megtalálták helyüket az életben. Nem akárkik végeztek itt: Benedek Tibor vízilabdázó, Bálint Ádám színész, Both Miklós zeneszerző, népzenekutató, Cserna-Szabó András József Attila-díjas író, Babiczky Tibor költő, Puskás Péter médiaszemélyiség, Schanda Tamás államtitkár, a komplett Heaven Street Seven zenekar, s a sor tetszőlegesen folytatható. Nevek – és velük készült interjúk – százait temette maga alá az egyetem saját, örökké használhatatlan honlapja. Személyes apróság: magam is készítettem jónéhány ilyen interjút,

A könyvben a nagy tanáregyéniségek kiemelt helyet kaptak, Lackfi János költőtől Schmidt Mária történészen át a retorika magyarországi oktatását megalapozó Aczél Petráig.

„Nyilasy Balázs (…) az irodalomról való gondolkodásomat a mai napig formálja. A szemináriumain elhitte az ember, hogy a saját igazsága is lehet jó (…). Kérdezőbiztosi diákmunkát szerzett pénzkeresetként (…) Hozzá írtam a szakdolgozatomat. A kolozsvári vonat pincére egy üveg borért hozta-vitte a javításokkal, megjegyzésekkel ellátott példányt. Meghívtam az esküvőmre 1999-ben. Eljött. Idén lett 70 éves” (részlet a könyvből).

„A sokszínűség visszaadása kedvéért döntöttünk úgy, hogy mindenkit bevonunk, akit csak érünk, és igyekszünk a lehető legtöbb szemszögből megvilágítani a piliscsabai kampuszéletet” – mondja Földvári-Oláh Csaba.

Ilyen volt például a lakhatás kérdése: voltak, akiknek nagybaczoni Nagy Vilmos egykori miniszter harmincas évekbeli villája jutott „szerény” albérletként, mások épphogy meghúzhatták magukat valahol – „egy fűtetlen mosókonyhában, ráadásul lányok” – emlékszik vissza a jogász-író az első évekre, amíg nem épült fel a megfelelő bentlakási kapacitás, így

A kampusz és környéke finoman szólva sem volt egy gasztronómiai oázis – a menza tűrhető volt, de nem vonzott távoli vendégeket, a kínálat teteje a Liget presszó(?) pizzája volt –, mindenesetre a hirtelennőtt egyetemnek megörvendő helyiek igyekeztek megtalálni számításaikat. Tibornya névadó-tulaj Tibije a buszsofőrből lett kifőzde, kocsma- és klubüzemeltető, majd az egyetem távozása után a hírek szerint – mint Dubaj egykori kecskepásztorai – ismét buszsofőr, ő is szerepel sokak emlékeiben.

Hasonló sajátos pont volt a közlekedés: mivel a vonat csak óránként járt (évtizedes rimánkodás ellenére sem volt hajlandó a MÁV a félóra csúszásokkal járó gyorsvonatot megállítani), a busz meg sokszor akkor, amikor úgy gondolta, megszokott volt a stopposok látványa a Budapest felé vezető út szélén, ahol bevett trükk volt a lányokat előreküldeni leinteni az autókat.

„…mi meg egyszer hókotrón utaztunk, nem járt más a nagy havazás miatt, vagy ami volt is, az mind az árokban, így lestoppoltuk a hókotrót, és zúztunk előre, mint a katasztrófafilmekben.” (részlet a könyvből).

S talán éppen ez a félig elzártság érzése volt az, amely a szokásosnál erősebb közösséget hozott itt létre. Egy egyetem, amihez nem tartozik város, ahol fel kell találnod magad, ha akarsz valamit, kétségkívül összehozza az embereket – keresgél az emlékeiben Földvári-Oláh Csaba. S az emberek alkalmazkodtak és megszerették ezt az egészet, nem véletlenül dőltek a sztorik, amikor a Facebook-csoportban az adminok feltettek egy-egy kérdést. Éppen ezért inkább a szelektálás, a reprezentativitás megteremtése volt a nehezebb a szerkesztésnél. „Emlékkönyv, nem tényfeltáró riportkötet” – mondta a jogász-író, célozva arra, hogy inkább vicces, megható történeteket talál benne az ember, semmint nagy leleplezéseket: a Pázmány-kupa tanár-diák meccseit, a számtalan programot a Liget kvíztől a gólyabálokig, a pandémia idejéből irigykedve visszanézett pezsgést.

„Lackfi János: Életem egyik legtökéletesebb gólpasszát Pétertől kaptam, érett férfikorunk minden lelkesedésével vitézkedtünk tanári csapatként abban az évben a diákok ellen, jó kis győzelmeink, döntetlenjeink voltak...

Tusor Péter: Élő költőnek, ó passzolnom / nem passzió, / De öröm, szenzáció, / csuda jó / — gondolom.” (részlet a könyvből).

A Pázmány egyik legnagyobb értéke, értünk egyet Földvári-Oláh Csabával, hogy a közösség évfolyamokon átívelő módon, ha lazábban, hálózatosabban is, de megmaradt.

„Valamelyik posztban olvastam, hogy minden generáció azt gondolja, hogy az a különleges „pázmányos életérzés” csak az ő évfolyamuké volt. De ha mindenki ezt gondolja, akkor az mindenkinek megvolt.” (részlet a könyvből).

S noha sokakat sokfelé sodort a szél – akár életmódbeli, vallási, politikai nézetbeli szempontból – valamiféle közös „pázmányos minimum” hatja át a diskurzust a Pázmányos Emlék Regiszter csoportban is, ami talán egyként jelképezi, hogy a sokszínűség ellenére mégis lehetséges megtartani valami közöst.

„A piliscsabai Campuson volt egy közösség, szorosabb és lazább gyűrűkkel és körökkel, de egy nagyon erős szövet, az bizonyos. Volt egy közösség, ami alapjaiban leginkább szellemi volt, egy szellemi szövet és szövetség, a gondolkodó elme szőtte szellemi és lelkiségi szálakkal, de mégis valóságos volt, nagyon is kötődött egy konkrét helyhez, a piliscsabai domboldal Campusához.” (részlet a könyvből).

A kötetet december 5-én vasárnap mutatják be a – pandémiára való tekintettel – online megszervezett eseményen, a hagyományteremtőnek szánt Pázmányos Összetartozás Napján.