Zűrzavar Pécelen, tucatnyi családot érhet milliós kár

Vöröses-foltos macska egyensúlyoz a kopottas drótkerítés kapuján, majd puhán huppan le a túloldalon, az udvar betonján, éppen egy pillanattal azelőtt, hogy fotósunk lencsevégre kaphatná. A csendes utcában tarka, emeletes vagy földszintes házak sorakoznak, s ha csak ezt az oldalát néznénk a péceli Határ útnak, a mérsékelt vidéki idill és a tisztes szegénység fogalmak jutnának először eszünkbe.

Némelyik előkert igazán szépen gondozott, akadnak elhanyagoltabbak is, egy azonban közös bennük, függetlenül attól, hogy deszkahalom vagy virágágyás borítja őket: a nemrég kézhez kapott, ismételt felszólítás szerint szeptember 30-i határidővel vissza kellene bontania a lakóknak. Van, akinek két métert, van, akinek több, mint ötöt vesznek el az előkertjéből, telkéből, fástul, virágágyásostul, vízóra-aknástul, kerítésestül, mindenestül –

A lehető legrövidebben az előzmények:

• A jelenlegi lakók zömmel még az előző rendszerben lakták be a Határ út egyik oldalát
• Itt egy jókora telket vásároltak meg a hatvanas-hetvenes években ideköltöző roma családok, a most látható házakat zömmel azután, a nyolcvanas években építették, sokszor saját kezükkel, a telket pedig ekkor hivatalosan is felosztották egymás között
• Ugyanekkor jött létre a telek hátsó részén használt szolgalmi út helyett a Határ út is, ezzel néhány métert elvettek a telkekből, itt a lakók a tanácstól kapott anyaggal csináltak járdát, mai helyükre kerültek a kerítések
• Az út, a telkek és a házak kijelölése, a kerítések kialakítása és a közművek bekötése, legalábbis elvileg mind-mind mérnöki felügyelettel, általuk berajzolt telekhatárok szerint történt, vagy kellett volna történnie, előbbieknél ez, tanúsítják, így is történt.

„Ecsédről jött több család, testvérek, unokatestvérek akkor. Azóta az öregek fogynak, édesanyám is nemrég ment el, mi már inkább csak az utódok vagyunk” – mondja lapunknak Megyeriné Hajnalka, az utca szószólója, aki kézbe vette a több mint tucatnyi érintett ház lakóinak ügyét. Más lakók, tartva a jelenlegi független, de bő baloldali hátszéllel bíró polgármestertől, Horváth Tibortól, nem szerették volna vállalni nevüket.

Azután beköszöntött a rendszerváltás, és 1992-ben, minden általunk megkérdezett szereplő szerint érthetetlen okokból,

eközben azonban

• közművesítették az ingatlanokat, a kerítéseknek és a rajzoknak megfelelően elhelyezve a villanyoszlopokat, víz- és szennyvízvezetékeket,
• sőt, az önkormányzat legalább egy ingatlant szociálisan rászorulók számára ki is bővített.

Időközben valamelyest változott a lakosság összetétele is, mint Megyeriné mondja, beköltözött néhány magyar, „nekem a vejem és a menyem is magyar, a szerelem nem ismer nemzetiséget vagy bőrszínt” – mondja mosolyogva. A téma utunk során elő-előkerül néha, ám ennél kellemetlenebb kontextusban.

Nagyot ugrunk az időben: 2018-ban járunk, amikor az akkori – fideszes támogatással megválasztott – polgármester, Szöllősi Ferenc elintézte, hogy ipari csarnokot építsen Pécelre az autóiparban érdekelt Mektech. A városvezető örömmel köszöntötte a munkahelyeket és jelentős adóbevételt hozó bővítést.

„A város legnagyobb adófizetője a vállalat, és mivel a szomszédos ipari parkban régóta béreltek számos helyiséget, nekik ez a terület volt ideális; ráadásul nem is nagyon volt olyan önkormányzati terület, ami alkalmas lett volna számukra” – fejtegeti lapunknak Szöllősi. A volt polgármester hozzáteszi: a terület egyébként magántulajdonban volt, egy tulajdonostársulásé volt, így az önkormányzatnak beleszólása sem igazán akadt volna abba, hogy kinek és hogyan adják el. Hozzátehetjük, egy ilyen beruházó elijesztése sem gazdaságilag, sem politikailag nem lett volna kifizetődő. Így „ezt a békát még le lehetett nyelni” – fogalmaz a volt városvezető.

A Határ út eleje még kellemesnek mondható, a beépítetlen oldalon néhány szelíd domb mosolyog ránk – Megyeriné és az érintett családok felvilágosítanak minket róla, hogy az bizony sitt, éppen csak benőtte a fű.

A sittet – ami részben akár súlyosan egészségkárosító azbesztet is tartalmazhat – sejtésük és felvételeik szerint az önkormányzat depóztatta oda, méghozzá gyakran éjszaka és olyan zajjal, „hogy azt hittük, földrengés van” – fogalmaz az egyik helyi. A helyzeten pedig tovább rontott, hogy egyes emberek meglátták az illegális hulladéklerakás lehetőségét a területben, a helyiek pedig igyekeztek legalább a vissza-visszatérő szemét legkellemetlenebb részét elszállíttatni. Megyeriné egy felvételt mutat egy idősebb asszonnyal folytatott beszélgetéséről, ahol amaz arról beszél, hogy az önkormányzat hordta a földjeire a sittet, elszállítani viszont eddig sem hajlandó.

A kamionjárás akkor és azóta is elviselhetetlen: beszélünk egy, a Határ út kanyarulatában lévő házban élő családdal, amelyiknek a kerítésébe már többször belementek a nem erre méretezett úton nehézkesen forduló teherszállítók, Megyeriné egyik unokájára úgy pattant kavics az ilyen forgalomra alkalmatlan útról, hogy csaknem kilőtte a szemét, de végig félteni kellett a gyerekeket.

Látjuk a félig elkészült aszfaltot is; az út közepén egyszer csak megszűnik, pucér, félig kész, félig máris tönkrement beton borítja az utat, pontosabban az úttestet, mert járda csak papíron létezik, ugyancsak ígéret maradt. Egyébként a Határ út legelején az elhanyagolt vízelvezető árok helyett közvetlenül az út mellett folyik le mindaz, ami nagy esőzéseknél le tud folyni, mosva az út alapjait.

Eszerint a lakosságot csak utólag tájékoztatták érdemben a készülő beruházásról, annak hatásairól, a Megyeriné által a gyárigazgatónak átadott levél az esetleges kártalanításról válasz nélkül maradt. Noha az elkészült, jókora szürke gyárépület, amely szinte közvetlenül a házsor elé épült, jóformán élhetetlenné teszi a lakók életét az útnak ezen a felén.

• Nincs több panoráma: egy Budapestről ideköltözött hölgy leginkább azt sérelmezi, hogy éppen a környezet, a szép pipacsos mező és a kilátás miatt költözött ide. Utóbbit Megyeriné is megemlíti, hozzátéve, nem csak a budai hegyek látszottak, de a budapesti tűzijátékot is a teraszukról láthatták. Most egy nagy szürke falat látnak…
• …a szerencsésebbek. Mások viszont egyenesen a munkások dohányzó teraszára látnak rá, a munkások pedig rájuk, például az előkertjeikre, teraszaikra, sőt hálószobáikba, mint megtudjuk. „A tinédzser lányok nem mehetnek ki napozni se, mert a munkások egyből füttyögni kezdenek rájuk” – írja le a helyzetet Megyeriné.

• Oda a mező békessége. Mint többen mesélik, régen őzek, fácánok látogatták a környéket, most elriasztja őket a zaj, ami a lakókat is nagyon zavarja. A kamionokon túl az épület udvarában „nitrogéntartályokat ürítenek, gyakran éjszaka, olyan, mintha rakétát indítanának” (egy feltöltött videóból ez látszik, hallatszik is) – de ide sorolták a beléptető kapu pittyegését, a műszakváltásokkal járó állandó zeneszót, a hajnali műszakra érkező munkások autóinak dudálását is.

• A gyárral szemben lakóknak a parkolás is komoly gondot okoz, eleinte a kapuik elé hordott sitt, utána az odaparkoló munkások miatt, akik az egyik nagyon idős hölgy lakóval és férjével keresetlen szavakkal közölték, hogy márpedig akkor is a négy infarktuson átesett öregek kapubeállója elé állnak, mert ez közterület.

Hiányzik ugyanis az a szükséges védőnövényzet vagy védőtávolság, amely ezeket kiszűrné; előbbit néhány csenevész fa és bokor képviseli, amit a helyiek öntöznek – utóbbi pedig újabb, sokkal kellemetlenebb helyzetet eredményezett; igen, most érkeztünk meg a bontási kötelezettséghez.

Időközben, 2019-ben ugyanis Szöllősit leváltották a baloldali támogatással induló Horváth Tiborra, és akár ennek köszönhetően, akár annak, hogy az egyik lakó végül a polgármesteri hivatalhoz fordult a gyárral kapcsolatos problémáival és a védőtávolság hiányával, a helyzet fokozódott.

2021. február 26-án ugyanis a hosszú utca több mint tucatnyi lakásába érkezett meg ugyanaz a levél a közrettegésben álló jegyző, másik forrásunk által csak „mini Napóleon” néven emlegetett Oláh János hivatalából, miszerint telkeik egy része önkormányzati tulajdonban van, méghozzá a cikkünk elején említett 1992-es földhivatali bejegyzés alapján, amely az SZDSZ-es Teleki Gyula polgármesterségéhez fűződik.

– a lépés pedig legkevesebb hatvan-hetven lakónak okozna megoldhatatlan problémát.

Azon túl, hogy – Szöllősi becslése szerint – portánként hatmillió forint is lenne adott esetben a közmű-mérőórák s a kerítés beljebb helyezése, sokak otthonát egyszerűen élhetetlenné tenné. Megyeriné családjának a vízórán túl a két fa bánná a dolgot, amelyeket unokái születésének alkalmából ültetett – ő a relatíve tehetősebbek közé számít helyben.

S ott van például egy asszony, aki egyedül nevel két félárva gyermekét, s akinek még 2005 körül, azaz elvileg az ominózus 1992-es bejegyzés után sok évvel éppen az MSZP-SZDSZ-es önkormányzat bővítette ki élhetőbb méretűvé a házat, viszont a jegyzői felszólítás szerint szemből, oldalról másfél métert kellene belőle lebontania, ugyancsak saját költségén. „Persze, majd két árvaellátásból futja erre…” – mondja elkeseredetten lapunknak.

A Budapestről költözött hölgyet pedig éppen a helyzet cinikussága háborítja fel. Hiszen, ha saját költségen elpusztíttatják vele az előkertjét, és papíron meglesz a védőtávolság a gyár és a háza között, azzal ő egy lépést sem lesz előrébb, sőt.

– fakad ki egy idős asszony.

Teljesen érthetetlennek tartják azt is, hogy mindeddig nem jutott eszébe az önkormányzatnak, hogy éljen az 1992-es bejegyzéssel, vagy hogy egyáltalán a lakók tudomására hozza. Sőt, a városvezetés és a gyár maga végeztetett a de facto határok mentén munkákat: így vezették a közműveket, így mérték ki a telket a gyárnak, így engedélyezett az építési hatóság több ház felépítését, azaz az önkormányzatnál csak mostanság lett fontos a dolog.

Ráadásul a testület szinte egésze akkor is tisztséget viselt így-úgy: a most együttérzőnek mutatkozó, szocialista Sarlós Imre képviselő volt a Szöllősi-érában, most alpolgármester. Horváth Tibor polgármestertől származik egyébként az exfővárosi hölgy információja vagy dezinformációja arról, hogy az ő jelzése miatt kezdtek bosszúhadjáratba, ezt a lehetőséget Papp László választókerületi képviselő sem vetette el.

Mindenesetre mindenki fel van háborodva, hogy egy néhány éve idetelepedett gyár miatt félszázados telekhatárokat bolygatnak. Ráadásul végtelenül buta módon a közvagyonnak is veszteséget okoznának azzal, hogy az utca közepére kerülő villanyoszlopokat át kellene helyezni. Természetesen nem hagyták annyiban a dolgot: postafordultával, azaz március 1-jével írtak Horváth Tibor polgármesternek, hogy a lakóknak nem volt tudomása erről a földhivatali bejegyzésről, és tárgyalásos megoldást javasoltak.

Sem erre, sem a későbbi levelükre nem kaptak választ a polgármestertől. „Szégyen, hogy ilyen városvezetése van Pécelnek, mert itt egyáltalán nem veszik figyelembe, hogy itt emberek élnek!” – ezek már az egyik lakó igen keserű szavai, amelyekkel leírja a helyzetet.

Végső elkeseredésükben a lakók egy civilszervezethez fordultak, amely Szikinger István alkotmányjogásszal kötötte össze őket. A civilekkel – egy hónapnyi időhúzás után – már szóba állt az önkormányzat, jogi szakvéleményt kérve a helyzetről, amit Szikinger májusban meg is küldött, s amelyben leírta, hogyha még jogosan is került volna a bejegyzés a földhivatali lapra, és a lakók elbirtokolták volna a területet az önkormányzattól, akkor sem lehetne már a 15 éves határidőn túl kirakni őket. Erre a levélre négy hónap alatt nem jött válasz – csak az újabb felszólítás, hogy szeptember 30-ig a lakók ürítsék ki az érintett sávot.

Mi Megyeriné igényesen berendezett házában kézbe is foghattuk az eredeti állapotokat bizonyító iratokat: egy 1977-es hiteles térképszelvény-másolatot és más fontos dokumentumokat, s persze a teljes levelezést. Szikinger egyébként a Dikh TV egyik adásában abszolút nyerhetőnek nevezte a pert a lakók számára a tények ismeretében.

Szöllősi kérdésünkre mindenesetre vérlázítónak nevezi, amit utódja a Határ úti lakókkal művel, becsületes, dolgozó emberekként írja le az ittenieket, és némi önkritikával megjegyzi, „velük épp eléggé ki lett szúrva, hogy odaköltözött az életükbe egy gyár; annak, hogy beköltözhetett, én is részese voltam”. A kisajátítási formuláról többet ő sem tud mondani, de teljesen új megvilágításba helyezi a dolgot, hogy megjegyzi: Oláh János jegyző már az ő idejében is kapacitálta az állítólagos önkormányzati vagyon visszaszerzését. Az egyetlen jogszerű és méltányos megoldás a volt városvezető szerint az lenne, ha az önkormányzat elállna terveitől, és egyszer és mindenkorra lemondana minden jogáról a területre vonatkozólag. Ezzel szemben Horváth éppen a vészhelyzet miatti különleges, egyszemélyi döntést hozhatott a Határ úti ingatlanok ügyében.

Más, a Határ útiaktól független forrásunk szerint egyébként a szereposztás szerint valójában Oláh irányít, Horváth pedig, akit minden megkérdezett inkompetensnek írt le, csak azért jelölte magát polgármesternek, mert bizonyos szemétlerakási ügyeit a városvezetés nem nézte jó szemmel. Horváth figuráját mindenesetre tovább árnyalja, hogy egyébként évekig postásként dolgozott ugyanezeknél az embereknél. A polgármestert telefonon érjük utol – a helyiek állítják, nekik ez egyetlenegyszer sikerült, amikor arra autózott, de abban sem volt sok köszönet.

Polgármester: én hajlok a megegyezésre

Ahogy Horváth Tibor polgármester is kilátogatott a helyszínre, ahol elmondása szerint a helyiek – akikkel szemben elmondása szerint „ellenérzést nem táplál és akiket zömmel ismer is – nem fogadták szívesen és nem hajlottak semmiféle kompromisszumra”.

A városvezető előbb telefonon adott interjút, majd végül Benei Attilával, a Műszaki és Beruházási Iroda vezetőjével közösen írt levélben pontosították az elmondottakat.

Horváth lapunknak úgy fogalmaz: a helyi állapotok egy része „szappanoperába kívánkozik”, ezek egyike „a Határ út miatt kialakult helyzet, amely a Mektec Manufacturing Corporation Europe HU Kft. gyártelepének létrejöttével és ez ehhez vezető útpályával kapcsolatos”.

Azt „természetesen maga is úgy gondolja, hogy az előző önkormányzati vezetés helyesen tette, hogy a gyár idetelepülését támogatta, mert mára az üzem a város iparűzésiadó-bevételének jelentős hányadát adja”. Ugyanakkor szerinte a gyár építésénél alapvető probléma volt, hogy a Pesti útból kiágazó, és oda vissza-kacskaringózó Határ utca egy rövid szakasza (térképünkön halvány narancssárgával jelölve) voltaképpen a 17. kerülethez tartozik, és elméletileg véderdő lenne, csak a vállalkozó útként építette ki és használja, ráadásul magánterületen is áthalad, s mindemellett még nem is szélesítették ki eléggé, így járda és vízelvezetés kialakítása sem történt meg. Ugyanakkor elődje az engedélyt a másik oldalról, a Pesti út péceli szakaszából kifutó, hosszabb (sötétnarancssárga) Határ utca-szakaszra adta meg, tehát elméletileg a kamionforgalom is itt bonyolódna, a lakók további „örömére”. 

A polgármester (illetve beosztottja) hangsúlyozza, ez csak egy megtűrt állapot, a 17. kerület szerintük bármikor lezárathatná ezt az útszakaszt, és akkor valóban átterelődne a teljes forgalom a hosszabb, az érintett lakók által lakott szakaszra.

Tudomásuk szerint emellett „a Határ úti panaszosok telkeivel, házaival szemben lévő szántóföldeket, már a 2000 évek elején kijelölte gazdasági területnek az önkormányzat, amelyen az előző képviselőtestület jó döntése nyomán épült meg a gyár”. A panaszosok telkeinek szabályozása pedig 1983-ban kezdődött meg, és 1989-ben kerültek bejegyzésre, már azzal a szándékkal, hogy itt gazdasági övezet lesz. Szerintük „ekkor alakult ki a vita tárgyát képező közútként nyilvántartott telek is és zömmel csak ezt követően épültek meg az épületek a telkeken” sőt, szerintük a keskeny létrejött út kiszélesítését akkor végezték el – papíron – a vitatott telekrésszel. Mi egyébként földhivatali bejegyzést tényleg csak 1992-ből találtunk az érintett 1460/10-es helyrajzi számú telekre.

A polgármester szerint éppen a helyiek békétlenkedtek, hiszen a házaikkal szemben igenis szabályosan lett kialakítva a gyár parkolója, aminek használatát a helyiek növények és egyéb tárgyak telepítésével akadályozták, ráadásul csak azután tett az egy érintett hivatalos panaszt a gyárkapu miatt, hogy felszólították a terület kiürítésére. A gyár vállalta egy új járda kiépítését, azonban az önkormányzat szükségét látta a terület újbóli felmérésének, és a polgármesterék szerint ekkor derült ki számukra, hogy a kerítések önkormányzati tulajdonú területen vannak.

A gyár megközelítése a polgármesterék szerint jogszerűen tehát kizárólag a panaszosok kerítésének lebontásával kiszélesített Határ úton történhet, és bár, mint írják, tisztában vannak a helyzet összetettségével, de

(ezzel kapcsolatban telefonon még kevésbé eufemisztikusan úgy fogalmazott, hogy szerinte a helyiek csak annyit mondanak, „diszkrimináció, diszkrimináció”). Ez volt egyébként a polgármester válasza arra a kérdésünkre is, hogy miért nem vásárolták meg vagy szereztek engedélyt a 17. kerületi útszakasz használatára az érintett budapesti önkormányzattól, ami egyébként még mindig egyszerűbb és emberségesebb megoldásnak tűnik, mint tucatnyi ház kerítését és közműveit visszabontani.

Mindemellett Horváth szerint a panaszosok nem keresték meg személyesen az önkormányzatot (mondjuk a feladott levelek nem feltétlenül támasztják alá ezt az állítást), hanem „azonnal a Dikh TV-hez és a Magyarországi Roma Parlementhez fordultak segítségért”, így szerinte nem felel meg a valóságnak, hogy ő ne akart volna kommunikálni velük.

Horváth szerint a helyieknek, ha már saját személyükben nem kívánták érdekeiket képviselni, ügyvédet kellett volna fogadniuk, akivel már rég meg lehetett volna vitatni a lehetséges jogszerű megoldást, amely a terület használatát rendezhették volna arra az időre, amíg az útburkolat szélesítése, burkolattal való ellátása, vagy a budapesti útpályaszakasz esetleges lezárása új helyzetet nem teremt – amikor jelezzük, hogy egyébként Szikinger István személyében ez megtörtént, hozzáteszi, részéről is valódi érveket szeretne látni, nem az állítólagos diszkriminációval kapcsolatos panaszokat.

Amikor felvetjük, hogy az elbirtoklás esetén is érvényes határidők vannak, kiemeli: nem vagyunk jogászok, ahogy ő sem, ez pedig már a szakma területe.

Kérdőjelek sorakoznak: mi lesz ezután?

Amiben nincs még köszönet, az a Határ út lakóinak korántsem fényesnek ígérkező jövője: a lakók úgy tudják, további terjeszkedés is tervben van, nemrég például egy 50 kamionnal rendelkező ember jelentkezett be, hogy kamionparkolót szeretne a Határ út mentén, gyakorlatilag ipari satuba fogva a lakóövezetet.

„Diszkrimináció vagy cigányellenesség nem volt, sosem tapasztaltam, Pécelen az emberek többsége mellettünk áll” – fogalmaz Megyeriné, noha őt és a többieket is rendkívül bántja, hogy „elkövetőkként” hivatkozik rájuk levelében a jegyző. „Ne a színe alapján nézzék az embert, hanem hogy dolgozik, normális, be tud illeszkedni a magyar társadalomba, ez a lényeg, vannak rossz cigányok meg jók, és magyarból is ugyanígy. Azonos mércével mérjenek, hogy hogy élünk, hogy iskolázottak a gyerekeim – én ezt szeretem, el kell végezni az iskolát és tisztaság legyen”. Azt is hozzáteszi: „Az én nagyapám a Don-kanyarban harcolt, nem a cigány hazáért, a magyar hazáért.”

Ugyanakkor többektől felsejlik: ha nem is bőrszín alapján pécézték őket a város nagyhalai, de úgy vélik, egy jogállamban nem így működhet ez. Aki hibás, fizessen, ebben az esetben pedig a gyár és az önkormányzat, s főleg utóbbi, amely ilyen alattomosan akar visszaélni a helyzettel; a polgármester ráadásul szerintük igen átlátszó módon hazudik arról, hogy csak akkor szerzett tudomást a bejegyzésről, amikor most méricskéltek.