A félreértések tisztázása végett szeretném megjegyezni, hogy jómagam is a kárpát-medencei megbékélés híve vagyok,
hogy csak néhány példát említsek, körülbelül három évnyi munkám volt abban, hogy Lucian Boia történész 2019-ben első interjúját adta magyarországi magyar lapnak, akkori munkahelyemnek, a Magyar Hírlapnak, ahogy Roxana Tudor kedves történetét is nekem volt szerencsém bemutatni; de kiemelten fontosnak tartottam a magyarságot érő sérelmek felszínre hozását is, így például Zuzana Falathová ügyében is enyém volt az első interjú megtisztelő lehetősége. Mindegyik esetben roppant körültekintően jártam el, ismerve a helyzet és a szomszéd államokkal való kapcsolataink törékenységét, méltányolva és értékelve minden pozitív gesztust, éppen ezért általában az Önök munkája előtt is tisztelettel adózom, amelyet tudom, hogy jóval nagyobb léptékben és jóval régebb óta művelnek, mint én.
Az Önök által idézett cikkem nem ilyen: ez egy szatíra. Van benne gúny, irónia, önirónia és öngúny is (utóbbihoz tartozik Tessedik említése, s ide tartozik a „porondmester” szándékoltan durva karikatúra-figurája, Torrente-szerű narratívája is, a primitív kijelentések a végén szolgáltak úgynevezett iróniamarkerként), amit készséggel elismerek, hogy nem mindig könnyű dekódolni; az pedig, hogy mennyire vicces vagy sem, egyéni megítélés kérdése. Rétegműfaj, ezt is megértem, azt is megszoktam, hogy mindig van, aki felháborodik rajta: jómúltkor a kádári történelemszemlélet-paródiát hitték néhányan komoly állítások megfogalmazásának, azelőtt járványszkeptikusok osztottak ki, egy harmadiknál viszont megdicsértek, hogy milyen derék, önkritikus hajléktalan vagyok.