Egy igazi lélekember, aki a II. világháború alatt számtalan üldözött életét mentette meg – többek között a későbbi Nobel-díjas kémiaprofesszor, Oláh Györgyét is –, s aki a háború után megalapította a gyermekköztársaságot, a Gaudiopolist. Következzék Sztehlo Gábor evangélikus lelkész példaértékű élete! Ismét egy izgalmas írás a Nemzeti Emlékezet Bizottsága Facebook-oldaláról.
1909. szeptember 25-én (napra pontosan 112 esztendeje) született Budapesten, Szenczy Gábor néven. Jómódú családban látta meg a napvilágot, anyai ágon rokona volt a híres gyáriparos Haggenmacher-famíliának, apai ágon pedig többen is evangélikus lelkészként szolgálták az egyházat. A későbbi életmentő is hamar a vallás felé fordult, a teológiát is elvégezte és 1932-ben evangélikus lelkésszé avatták.
Három évvel később, amikor Nagytarcsára került lelkipásztornak, megismerte a későbbi feleségét, Ilonát, aki két gyermekkel ajándékozta meg. Ekkor már Sztehlo Gábort, hiszen 1938-ban nevet változtatott. Aztán a történelem tőle is szerepvállalást kért. 1944-ben az evangélikus egyház is csatlakozott a zsidó származású protestánsok védelmére létrehozott Jó Pásztor Bizottsághoz. Amellett, hogy Sztehlo képviselte az egyházát a bizottságban, ő lett a Nemzetközi Vöröskereszt budapesti irodán belül a zsidó származású keresztény gyerekek megmentéséért létrejött B osztály vezetője is. Sztehlo nem késlekedett.
Jellemző módon az első gyermekotthont a nagybátyja, Haggenmacher Ottó budai villájában nyitotta. Habár eredendően a kikeresztelkedett zsidó gyerekek megmentésére jöttek létre az otthonok, a lelkész egy idő után már ezzel sem törődött, minden gyereket megpróbált megmenteni a haláltól.
Az Örömváros kis lakói éppen ruhát kaptak (Fotó: Arcanum/Szivárvány)
Azzal sem foglalkozott, hogy ezzel az életét kockáztatta, hiszen ha lebukott volna, valószínű, hogy a nyilasok vele is végeznek. A nyilas rémuralmat gyerekként a Bogár utcai otthonban átvészelő Rác András, már felnőttként, a következőképpen emlékezett Sztehlo hősiességére: „Ha a nyilasok rájöttek volna, hogy itt mi van, akkor nemcsak minket meg a Sztehlót lőtték volna a Dunába, hanem a családját is”.
s 400 felnőttet is, akik alkalmazottként az épületek falai között vészelték át a nyilasterrort. A megmentettek között volt például Oláh György, aki felnőttként Nobel-díjas kémiaprofesszor lett. Sajnos egy alkalommal mindenki tehetetlen volt, ekkor harmincnál több gyereket hurcoltak el a nyilasok az egyik otthonból.
A háború véget ért, az önfeláldozó lelkész viszont hamar belátta, nem pihenhet, hiszen a rommá lőtt Budapesten és vidéken csapatokba verbuválódva kóboroltak az árva, megsebzett lelkű gyerekek (ezt az embertelen traumát dolgozta fel később a Valahol Európában című film, Gábor Miklós és Somlay Artúr főszereplésével). De visszatérve Sztehlo Gábor hősiességéhez. Több mint 200 árva gyermeket fogadott be, zsidó kisgyerekeket is, akik közül volt olyan, akinek a szeme láttára lőtték agyon a szüleit. Sztehlo Gábor ötlete volt a Gaudiopolis (Örömváros) létrehozása, amely idővel nem csupán menhelyet nyújtott a fiataloknak, hanem valódi közösségre találtak. A lelkész nem válogatott, minden gyermeket befogadott. Ezzel kapcsolatban így emlékezett a már korábban idézett Rác András: „Bizony, azt mondta, hogy ahogy ő 1944-ben a zsidókat és a kommunistákat menekítette, ugyanúgy menekítené most azokat, akiket kitelepítenek. És ez bár nagyon emberi és érthető volt, furcsa volt, hogy ezt valaki így kimondja.”
Élén a polgárai által választott államelnök állt. A fiatalok szakmát tanultak, mellette pedig az önellátás reményében gyümölcsöt is termesztettek. Örömváros lakója volt a későbbi híres rendező, a Szomszédok teleregény direktora, Horváth Ádám is, aki a gyerekköztársaságban a kultuszminiszteri posztot töltötte be. A munkájáért „bért” is kapott, méghozzá lisztet, szardíniát vagy éppen földimogyoróvajat. Még külön valutájuk is volt, az úgynevezett Gapo-dollár, amellyel persze csak Gaudiopolison belül lehetett fizetni. A gyerekek egy vidám élclapot is szerkesztettek Gapo Matyi néven, s Sztehlo arról is gondoskodott, hogy a fiataloknak könyvtára és színjátszó társulata is legyen.
További izgalmas történetek a kötetben
Tette mindezt azért, hogy megtartsa őket, hogy a megannyi fájdalmas emléket valami jóval, emberivel takarja el. Talán Orbán Ottó költő, a miniállam egykori lakója fogalmazta meg a legtökéletesebben, miről is szólt a jólelkű lelkész állama: „Miközben a hadseregek azzal foglalkoztak, hogy egymást legyőzzék, ő azzal foglalkozott, hogy mi lesz azokkal a gyerekekkel, akikkel senki nem törődik.” Aztán
a nagykorúakat szélnek eresztették, a kicsik pedig állami nevelőintézetbe kerültek. A lelkészt megviselték a történetek, de dolgozott tovább. 1956-ban aztán a családja úgy döntött, elhagyják az országot, ő viszont maradni akart. Négy évvel később meglátogathatta Svájcban letelepedett feleségét és gyermekeit, s ott kapott szívrohamot. Mivel egészségi állapota miatt nem tanácsolták, hogy hazatérjen, itthon a kommunista rezsim disszidensnek könyvelte el, és nem engedte többé hazajönni.
Sokáig várt rá, hogy ismét magyar földre léphessen, s a legtragikusabb, hogy már megvolt az engedélye, amikor is 1974. május 28-án egy svájci városka, Interlaken egyik padján ülve kapott immár végzetes szívrohamot. 64 évesen.
Sztehlo Gábort még életében béke Nobel-díjra terjesztették fel, ám nem kapta meg, 1972-ben a Világ Igaza címet ellenben igen. A hős lelkész azóta már itthon, a Farkasréti temetőben alussza örök álmát. Utcákat neveztek el róla, s ma már szobra is van Pesten, a Deák téren. De ez a legkevesebb, amit megérdemel a gyermekek önzetlen megmentője.
Az elemző szerint ugyanis „nemcsak a Fidesz-szavazóknak jó, hogy van rezsicsökkentés, hanem a Tisza-szavazók túlnyomó részének is. Persze, vannak ott is teszlások és luxusbaloldaliak, de a szavazótáboruk nagy része az a rezsicsökkentés haszonélvezője.”
A bejárás során a miniszterelnök megtekintett egy kutyafuttatót, az állatok elszállásolására alkalmas bokszokat, majd egy kutya sétáltatásában is részt vett.
Nem kizárt, hogy ezúttal csúnyán mellényúlt a kormánykritikus zenész.
