Festőművészként végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, aztán a képregények felé fordult. Első, nagy sikert aratott műve „lázadó gilisztákról" szólt – most egy Tisza-tavon játszódó gyönyörű albummal jelentkezett. Magyarország egyik legtehetségesebb képregényalkotójával beszélgettünk.
Hogyan jellemeznéd a Tisza-tó, a zöld labirintus – kalandozások a természetben című új képregényalbumodat? Mennyi idő alatt készültél el vele, honnan jött a lendületadó ötlet?
Először is nagy rajongója vagyok a Tisza-tónak, évente kétszer-háromszor ellátogatok oda. Hosszú ideig madarakat is fotóztam arrafelé, és ez persze együtt járt a közeggel való szorosabb kapcsolattal. Aztán egyszer csak ráébredtem, hogy van bennem annyi élmény a Tisza-tóhoz kötődően, hogy azt már érdemes lenne megfogalmazni képregényes formában.
A képregény maga egy valószerű, lehetséges tavi túrát mutat be. Mivel egy fiatal, tapasztalatlan fiú és egy idős Tisza-tavi veterán kapcsolatáról szól,
nekem legalábbis ez lebegett a szemem előtt, miközben csináltam.
Az ötlet hirtelen jött, de mint minden képregényt, ezt is jó sok időbe telt megvalósítani – ez egy munkaigényes műfaj. A forgatókönyv kitalálása után közel kétszáz színes rajzot is el kellett készítenem. Hogy ez összesen mennyi időt vett igénybe, abba nem mertem belegondolni, de úgy érzem, a vállalkozás méretéhez képest könnyedén elkészült a mű; folyamatosan haladtam vele, nem voltak elakadások, újratervezések.
És mire véljük ezt a hallatlanul szenvtelen hangvételű címet...?
Szerintem nem szenvtelen ez a cím, legfeljebb nem entellektüel. Nem kell csak azért csavarni egyet a dolgokon, hogy valamiféle vélt irodalmiasságnak megfeleljünk. Amikor már közel került a kiadás lehetősége, kikértem néhány könyvkiadásban jártas barátom véleményét. Az általuk elmondottak alapján alakítottuk ki a kiadóval közösen a végleges címet – a célunk az volt, hogy világosan utaljunk a témára, ugyanakkor a fiatalabb korosztályt is megszólitsuk vele.
Mikor kezdtél el rajzolni, illetve festeni?
Mindenki rajzol gyerekkorában – csak én nem hagytam abba. A családomban folyamatosan jelen volt a képzőművészet, apukám hivatásos művészként élt, és édesanyámnak is nagyon bátor ízlése van. Ez erősen determinálta az érdeklődésemet, hiszen elsősorban a művészeti tevékenység volt az, amiért egész gyerekkoromban a dicséretet, a biztatást kaptam. Végül lett egy festőművész diplomám is, de az elmúlt tizenöt évben nem igazán gyakoroltam ezt az eredeti hivatásomat.
Milyen hatások vezettek el a képregényhez mint formához?
Bár gyerekkoromban szerettem a képregényeket, a kulturális környezetem nem igazán favorizálta ezt a médiumot. Minden és mindenki azt üzente, hogy
Valahogy nem volt benne a levegőben, hogy egy képregénnyel értéket lehet létrehozni, így aztán kikopott ez a vonal az életemből, és inkább festészettel foglalkoztam. Hozzáteszem, a felnőttesebb, drámai, vagy épp realisztikus képregényekről akkor még semmit se tudtam. Nem is nagyon olvastam felnőttként képregényeket, a gyerekkorral együtt ez az érdeklődés is elmúlt. Viszont
Szerettem sokat írni a képekről, és szerettem képsorozatokat csinálni annak érdekében, hogy jobban megértessem magam. És egyszer csak rájöttem – anélkül, hogy bármiféle eleven kapcsolatom lett volna a médiummal –, hogy valójában képregényt akarok készíteni. Azt gondoltam, a képek sora szövegekkel kombinálva jól megfelelne a közlési vágyamnak. Ez persze csak az elméleti szándék volt, ezután még számos próbálkozás kellett, hogy megismerkedjek a képregénykészítés lehetőségeivel. A képregényes kultúrám egyébként a mai napig is nagyon sovány, jobban szeretek magam kísérletezni.
Emlékszem, először Füst Milán-novellákat próbáltam képregényre adaptálni, ami ugyan nem jött össze, de az volt az első ilyen jellegű nekirugaszkodásom, amiből sokat tanultam.
Azt mondod, hiányzott számodra a festészetből az összetettebb gondolatok közlésének lehetősége. Ez elsőre kissé furcsán hangzik.
A képek szorosan összekapcsolódnak a verbalitással, és általában véve a kulturális környezettel. Ez egészen világossá válik, amikor az írásbeliség előtti korok festményeit, szobrait vizsgáljuk. Egy őskori szoborról sok esetben nehéz – vagy egyenesen lehetetlen – eldönteni, hogy mi jelenik meg rajta – isten, törzsfőnök, esetleg a szobrász szerelmi vágyának tárgya, egy bajnok, meseszereplő, vagy a szomszéd lány az utcából.
és elméleteket vagyunk kénytelenek gyártani. A képregénynél a helyzet annyiban egyszerűbb, hogy a látványhoz kapcsolódó gondolatokat egyszerűen beleírhatjuk a képbe.
Senkivel se találkoztál annak idején az egyetemen, aki látott volna fantáziát a képregényben mint „képtípusban”?
A Magyar Képzőművészeti Egyetemen nem találkoztam képregénnyel, és egyetlen olyan ismerősöm se volt, akiről tudtam volna, hogy érdeklődik iránta. Elképzelhető, hogy a MOME-n már akkor jobban jelen volt ez a médium, nem tudom. Mindenesetre a Képzőművészeti azért egy viszonylag konzervatív intézménynek számított akkoriban, ahol rendkívül hangsúlyos volt a nagy elődök és példaképek jelenléte. Másrészt 15-20 évvel ezelőtt nagyon másként nézett ki a világ. Mi az egyetemen még nem használtunk rendszeresen számítógépet, az internetezés csak az utolsó év körül jött csak be; a könyvtárban összesen 3-4 nyilvános számítógép volt, amit lehetett használni. Olajfestékkel, vászonnal dolgoztunk, ahogyan azt több száz éve csinálják a festők. Talán mi voltunk az utolsók, akik még mindent analóg módon tanultunk, a számítógép meg az internet végtelen információforrása nélkül, könyvtárban kutakodtunk.
A festészet oldaláról kik hatottak rád leginkább?
Általában a 20. század klasszikusai, a modernizmus alkotói voltak rám hatással fiatalkoromban: Klee, Kandinsky, Kirchner stb. Abban a korszakban fontos lett a művészi célok és eszközök újradefiniálása, a művészek viszonylag sokat írtak, a szövegeik a képek kísérőivé váltak. Az ő példájuk nyomán arra törekedtem, hogy ne csak naivan festegessek, hanem
próbáljam önmagamat meghatározni, illetve tudatosan célokat kijelölni. A szövegek és a képek szorosan összekapcsolódtak számomra, és – ahogy már említettem – ez valószínűleg megágyazott annak, hogy később a képregények felé forduljak.
A modernizmus egyébként más módon is kapcsolódik a képregényekhez.
Egészen konkréttá válik a párhuzam, ha az expresszionisták (Derkovits, Otto Dix, Masereel) grafikáira gondolunk, melyek közeli rokonai a Mausnak, vagy éppen a Persepolisnak.
Mit gondolsz a kifejezetten festőművészekről készített (gyakran erősen kísérletező jellegű) képregényekről?
Gondolkoztam már rajta, hogy csináljak valamilyen képzőművészeti témájú képregényt. Ez kézenfekvő lenne. Vannak is ilyen terveim, igaz, egyelőre nagyon kezdetleges szinten. Majd kiderül, mit tudok megvalósítani ezekből. Egry József festőművész életrajzi képregényéhez csináltam terveket, sőt –
Létezik-e művészettörténet? A formák hogyan hoznak létre a képsíkon eleven, mozgó életet? Hogyan kapcsolódnak a képekhez a jelentések? Ilyen és ehhez hasonló, viszonylag elvont kérdésekről sokkal közérthetőbben lehet beszélni képregényben, mint pusztán szöveggel.
Kálmán Áron Csontváry-képregényét különben jónak gondolom. Örülnék neki, ha nem a szuperhősök, hanem az ilyen jellegű munkák uralnák a hazai piacot.
Vannak kedvenceid a hazai képregényalkotók közül?
Eléggé kedvelem a magyar képregényeket, nehezen tudnék kiemelni közülük egyet, szerintem nagyon rendesen dolgoznak a magyarok. Nemrég olvastam Molnár Gábor „Ahol az ösvény elágazik" című képregényét, talán az tetszett legjobban az új munkák közül. Rövid, de kifinomult képregény.
Első műveddel, a Gilisztalázadással valósággal berobbantál a hazai képregényes szcénába. De tényleg egyik pillanatról a másikra, minden előjel nélkül, még asztalt is csak nagy nehezen sikerült szerezned magadnak az akkori Képregény Fesztiválra. Aztán viszont Alfabéta-díj jelölés lett a dologból. Mennyire vagy elégedett ennek az albumodnak a fogadtatásával?
Részben elégedett vagyok. Az első megjelent képregényemtől, azt hiszem, nem is várhattam volna többet. Ugyanakkor azt reméltem, hogy jobban meg fogják kritizálni, és az arcomba dörgölik majd a hibáit. Szükség lenne rá, hogy elemző módon szembesítsék az alkotókat a tévedéseikkel, mert senki nem tudja elég jól meglátni a saját gyengeségeit.
A rajongók állítólag Reeves-t szeretnék látni az új Martin Scorsese-filmben, pedig a John Wickből és saját képregényéből kiindulva a színész inkább életet vesz el, mintsem ad.
Stephen King esetében legalábbis mindenképp, még ha nem is teljes mértékben. Ezúttal ráadásul nemcsak egy új Joe Hill-képregény jelent meg, de egyéb köteteivel is újrázhatunk.
Bár magyarul szólalnak meg, így bárki megérti mondandójukat, kizárólag nemi erőszakkal és agresszióval képesek maguknak figyelmet szerezni.
A nemrég Budapesten járt zenész életét és gondolatait, érzelemvilágát és múltját feldolgozó képregény már magyarul is olvasható. A komoly terjedelem mögött pedig Nick Cave mély érzelmei bújnak meg.
Toto meg a Marvelnél ugatja az egereket, miközben Óz bármit bekamuzik, hogy megtartsa hatalmát, és bár a macskákat is szeretjük, Alita hazai megjelenése a nagyobb durranás.
Sőt, nemcsak, hogy egy amerikai ikon partnere, de még a magyar történelem jeles pillanatait is hajlamos belecsempészni a munkáiba.
Afrika is igyekszik bekapcsolódni a mesterségesintelligencia-versenybe a hiányos infrastruktúra és finanszírozás ellenére. A kutatók azonban leszögezik, hogy semmiképpen sem úgy, ahogyan azt a Nyugat szeretné.
„A feszültség fokozódása érezhető” – mondta a szlovák védelmi miniszter.
