Az Instagramon vonagló számtalan nőnek (és férfinak) – ide értve azokat is, akik az önelfogadás, az úgynevezett »bodypositivity« jegyében posztolnak –, fogalmuk sincs arról, hogy
hány és hány tíz és százezer ember mocskos fantáziájának szolgáltatnak alapot a töméntelen magamutogatással.
Amelyben már nincs kontroll, ahol már unalmasnak számít egy kép, ha túl sok ruhanemű takarja az illető idomait. Nem olyan régen még én magam is szívesen posztoltam egy-egy edzés utáni képet, szelfiket, ha épp jól sikerült elkészítenem a frizurám, vagy úgy éreztem, meg »kell« osztanom az éppen aktuális ruhaszettemet a közösségi oldalon. Aztán jött a felismerés, az undor, hogy én sem vagyok más, hogy már megint csak a szavak szintjén, hogy már megint mennyire szeretem önmagam, és jöttek a reakciók férfiaktól, a dicséretek, nem ismertem őket, ők sem engem és szégyelltem és nincs rá szükség és elég volt. Fiók deaktiválása.
Mert semmi nem olyan fájdalmas és egyben felszabadító, mint a folyamatos, igazi, őszinte, mély önvizsgálat,
amelyet hittel kérünk és amely a keskeny ösvény felé terelget.