Hidd el fiam, menni fog!

„A fiam, Lacika!” – mondta az utánozhatatlan, rekedtes hangján idősebb Cseh László, ha jól emlékszem a Komjádi uszoda alagsorában, miközben kezet nyújtott a gyereke. Kezet fogtunk. Én, a Nemzeti Sport újságírója és az akkor 13 éves Cseh László. Az édesapját mindenki ismerte az uszodákban. Kiváló hátúszó volt, az olimpiára is eljutott. Aztán megházasodott, s megszületett Lacika.

Hajnalban a nagybani piacra ment áruért, de mellette bevitte a gyereket a Kőér utcai uszodába. Minden nap. Télen, nyáron, hőségben, hidegben. Minden reggel sötétben keltek. Álmosan ültek az autóban és Halásztelekről Kőbányáig autóztak. Idősebb Cseh László azzal sem foglalkozott, hogy a gyerekről kiderült, súlyos asztmája van, a tüdeje sosem fog olyan kapacitással működni, mint a többi versenyzőé. Aztán Lacika 2001 júniusában,

Az édesapja pedig ott állt a medence szélén leizzadva, s látszott rajta, nincs nála büszkébb ember a Földön. A többit tudjuk. Lacikából László lett, s több mint százszor nyert magyar bajnokságot, mellette olimpiai ezüstöt, bronzot, világbajnoki aranyat, Európa-bajnoki címek sokaságát. Ma hajnalban pedig utoljára úszott a nagy küzdő. Egyvalaki hiányzott a káprázatos karrier utolsó felvonásáról. Idősebb Cseh László, aki tavaly augusztusban hunyt el.

amikor együtt autóztak álmosan a Kőér utca felé és az édesapja azt mondta: „hidd el fiam, menni fog!” Ő pedig csak annyit válaszolt mosolyogva: „tudom, apa!”

Száz év múlva is tudnia kell mindenkinek, hogy kik voltak ők!

A nyitóképen: Cseh László úszó, miután országos csúccsal aranyérmes lett a 200 méteres pillangóúszásban, édesapjával, idősebb Cseh Lászlóval a debreceni rövidpályás úszó Európa-bajnokságnak otthont adó uszoda folyosóján. Fotó: MTI Fotó/Oláh Tibor