„Egy darab Kelet a barna homályban” – cigányság a Horthy-rendszer hajnalán

Bár a korszak antiszemitizmusának hatalmas szakirodalma van, a cigányság Horthy-kori helyzete már kevesebb kutató érdeklődését szokta felkelteni. A cigányok helyzetét ebben az időszakban a joviális lenézéssel kevert rasszista kirekesztés jellemezte, amit egy negyedszázaddal később Hankiss János irodalomtörténész úgy fogalmazott meg, hogy a cigányok a magyar kultúrában „rokonszenves idegenek” voltak: „Egy darab titokzatos Kelet, de nem a magyar Kelet.”

A cigányellenes diskurzus a cigányok létszámát hajlamos volt eltúlozni, mint minden kisebbségét. A cigányság létszámáról eltérő számok keringtek a korabeli forrásokban. Strausz István független marcali képviselő 1925-ben arra panaszkodott, hogy kerületében „négy-ötezer kóbor cigány jár-kel és (...) veszélyezteti a közbiztonságot”,  ám nyilvánvalóan túlzott.

Karsai László szerint a legtöbb cigány a Horthy-korszakban Baranya vármegyében élt, de ez is mindössze néhány ezer főt jelentett.  

Azonban a cigányság szociális helyzetének felmérésekor a történész forráshiánnyal küzd, mivel – ellentétben a zsidósággal – alacsony létszámuk és szegénységük okán egyszerűen nem voltak elég érdekesek a korszak szociális ügyekkel foglalkozó bürokratái, uszítói vagy semleges szemlélői számára. Nem meglepő dolog, hogy a kérdést kezelő történelemkönyvek alkalmanként évtizedeket ugranak források hiányában. Egy 1918-as állami jelentés szerint, melyet Mezey Barna közölt, a cigányok vályogházakban laktak, a munkanélküliség és az iskolázatlanság aránya szinte teljes volt. A harmincas évek elejéről egy jelentés szerint az ónodi cigányok szegények és „hallatlanul szaporák”, illetve kiemelte a pitiáner bűnözés jelenségét is.  A kettő közötti időszakból származó szegényes források sem adnak azonban más képet.

Joviális barátok és fajvédő lapok

A diskurzív forrásokra hagyatkozva ellentétes képet kapnánk a cigányságról a húszas évek elején. Ugyan a cigányságnak akadt néhány joviális barátja konzervatív oldalon – Herczeg Ferenc a cigányokat emlékezéseiben dolgos, földművelő, hűséges magyar népként írta le  –, a legtöbb nacionalista forrás nem túl meglepő módon kollektív ítéleteket fogalmazott meg a cigányokkal szemben. „Renitens, bűnözésre hajlandó, születésétől kezdve már degenerált faj”  – írta egy fajvédő lap 1921-ben. „A kóborló nomád élet a vérükké változott a cigányoknak, a lopás és a rablás pedig második énjükké” – így egy másik lap.

A Cél ugyanekkor azt fejtegette, hogy a cigány éppen olyan igénytelen, mint a zsidó, „trágyatapaszt köt a vérző sebre, lépfenében elhullott állatott aggodalom nélkül fogyaszt”.  Utóbbiról azonban nem csak fajvédő lapok írtak. Kovárzik Károly soproni állategészségügyi főfelügyelő arról értekezett, hogy Magyarország az állatbetegségek miatt „baromfitemető”, ám a beteg állatokat megsemmisítés helyett a vidéki emberek sokszor cigányoknak adják el, ami aztán „egy hullából tízet és százat csinál”. Kovárzik a „cigánykérdés” rendezésének részévé akarta tenni a cigányok figyelmeztetését, hogy ne egyenek beteg állatból – nyilván igen liberális értelmezve egy etnikum „kérdésének” „rendezését”.

Ignotus a pusztításról és ravaszságról

Kérdés, igyekeztek-e egyáltalán a szerzők különválasztani a sztereotípiát a valós társadalmi helyzetek leírásától. Elvégre Ignotus már a Nyugat egy korai számában a cigányok territóriumokon való letelepítése mellett érvelt, az amerikai indiánok példáját citálva: mint írta, ha ez a „szemtelen”, „lusta”, „kecses” és „ravasz” nép rá lenne kényszerítve a közösségi életre, talán „nemcsak pusztításban [jeleskedne], hanem termékenységben is. Ám ha nem, s ha tönkre menne és elpusztulna: legalább nem mi adnánk meg az árát s nem a mi lelkünket nyomná”.

Mikor Lázár István – örmény származású, ekkoriban ünnepelt nemzeties szerző, aki a fajvédő sajtótól a Világig megannyi helyre publikált – a húszas évek közepén riportot írt egy cigányputriból, valószínűleg úgy érezte, elfogulatlan benyomást örökített meg ilyenformán: „A putriba lépünk. Devla, micsoda lyuk! Egy darab Kelet ül a barna homályban”.  

Még izgalmasabbá válik a diskurzus elemzése, ha figyelembe vesszük, hogy a fenti kritikák egyes szerzői zsidók voltak, miközben a két kisebbséget a rasszisták rendszeresen együtt szidalmazták. Az ébredők hetilapja, a Hazánk 1921 nyarán tisztázta, hogy „Magyarországnak két belső ellenséggel kell megküzdenie, s ez a két belső ellenség a zsidó és a cigány”,  Ráday Gedeon belügyminiszter pedig meg volt róla győződve, hogy a színmagyar erdélyi területeken csakis a zsidók és a cigányok szavaznak román jelöltekre.  A nézetek nem voltak teljesen újkeletűek: Blaskovich Ferenc temesvári apát-kanonok már 1918-ban kifejtette, hogy „minden fajnak vannak jellegzetes jó és rossz tulajdonságai, csakhogy a rossz tulajdonságok egyik európai fajnál sem olyan általánosok és megrögzöttek, mint a zsidóknál és a cigányoknál”.

Cigányság és antiszemitizmus

A cigányság és a zsidóság kapcsolata azonban ennél összetettebb volt. A bicskei zsidó kántor inzultálásában például ébredők mellett helyi cigányok is részt vettek,  ami valószínűleg inkább utalt az alacsony gazdasági színvonalon élő egyének alkalomadta együttműködésére, mint a cigányok körében tapasztalt antiszemitizmusra, noha utóbbra is utalnak források (Ilyen például az a cigányprímás, aki arról beszélt a Magyar Helikonnak, hogy ki kell vándorolniuk az országból, mert túl sok a zsidó).

Mikor azonban cigányok meggyalázták a pogromok miatt kiürült izsáki zsinagógát, a Múlt és Jövő zsidó folyóirat a törvényhozást sürgette, hogy hozzon eljárást a „félelmetesen lármás”, „ocsmány” népséggel, a „sátoros cigányok purdéival” szemben, akiknek tevékenységét a bolsevizmushoz hasonlította.

Érdekes módon a cigányok baloldallal való összekötésében – egy antiszemita csavarral kiegészítve – egyetértett volna Tormay Cécile, aki Bujdosó könyvében az Internacionálét nemes egyszerűséggel „zsidócigány” zenének nevezte, nyilván a hazátlanság és idegenség vádjaira utalva, melyen a két nép osztozott.

Nincs forrás baloldaliságról

Arról azonban, hogy a cigányok bármilyen szinten baloldaliak lettek volna, nem szólnak az itt feltárt források. Csizmadia Sándor szocialista politikus rendszeresen járt ugyan az orosházi cigányok közé, akik szerinte lelkesen olvastak szocialista lapokat  – ez azonban valószínűleg túlzás volt, ismerve az analfabetizmus problémáját. Lázár idézett riportjában kérdezősködött a cigányság és az 1919-es kommün kapcsolatáról: „Nem volt itt ’broletárság’ a cigánysoron, mert a nagyvajda rendet tartott”.  Hasonlóan közös elem volt még a cigány- és zsidóellenességben a kisebbségi nők fetisizálása. Míg Szabó Dezső Elsodort falujában szentelt érzéki leírást az általa egyébként nem különösebben nagyra tartott zsidóság női tagjainak, Lázár írásában is megjelent a „tüzes szemű barna cigánylányok” képe.

A cigányságot érő vádak elsősorban azon területeken jelentek meg, ahol a cigányság társadalmilag valóban látható volt: a zene és közrend terén. A jól informált katonatiszta Kozma Miklós a húszas évek közepén úgy vélte, hogy a cigányzene „egy igen értékes, színes sajátossága [a magyar nemzetnek]”.

Blaha Lujza szót emelt a cigányellenességgel szemben

De már a húszas évek elején is akadtak, akik másképp látták. Ságody Ottmár szélsőjobboldali zongoraművész például arról értekezett Cigányzene című 1921-es cikkében, hogy mivel a „cigányos magyar nóta” a „destruktív cigány faj” munkája, ezért „a cigány mételynek faji zenénkből való kiküszöbölése” végett azt ajánlja, hogy „a magyar ne bízza nemzeti munkájának művelését idegen fajra, ne bízza a cigányra, hanem saját fajtabeliek által művelje”.  Talán erre is akarhatott reagálni a Cigányzenészek Országos Szövetsége, mely nyilatkozatban fejtette ki, hogy „mi évszázadok óta ízig-vérig együtt érzünk a magyarsággal, kivétel nélkül római katolikusok vagyunk, templomba járunk, a vallási törvényt megtartjuk és magyarokká lettünk nemcsak névleg, de minden cselekedetünkben is. A destruktív szó ránk nem alkalmazható, hiszen nem egy, hanem több száz szoknak a cigányoknak a száma, akik a harctéren a magyarság vérveszteségéből kivették a részüket”.

A nyilatkozat idézte azokat a hazafias cigányokat, akiket a kommün üldözött patriotizmusuk miatt – s nehéz lenne nem észre venni, mennyire is hasonlít a szöveg a zsidóság hasonló apológiájára. Blaha Lujza színésznő azon kevesek közé tartozott, akik szót emeltek a cigányellenesség ellen: a színésznő cigány zenészeket kért fel közös előadásra. 

A „közbiztonságra veszélyt jelentő” cigányokat egészségügyi nyilvántartólapokra már 1916-ban összeírták a háborúra való tekintettel,  ám ezt egyesek láthatóan kevesellték. A javaslatok jelentős része, a megvalósult rendeleteknek pedig szinte egésze a közrend kérdéseit érintette. A sátoros cigányok „rémei voltak a közbiztonságnak”, „ahol megjelentek a dádék, a rosszat sejtő falusi vagy tanyai lakosság szabadon eresztette a pórázon tartott kutyát és igen sok helyen még a harangot is félreverték” – szemléltette a hangulatot egy vidéki lap 1921 őszi cikke.  Ugyan a katonai elhárítás szerint „kóbor cigányok” „nap-nap után” törtek be lakásokba és tanyákra vidéken,  ez azonban kétségkívül túlzás volt.

Gondok a rendvédelmi szerveknél

A rendvédelmi szervekre nézve valós problémát írt azonban le a zempléni származású Forgács Miklós kisgazda politikus – egyben a nemzetgyűlés jegyzője – által elmondott anekdota, miszerint egy cigányt bírságolni akaró rendőrnek meg kellett küzdenie a problémával, hogy az adott személynek hivatalos neve, címe, életkora és adókönyve sem volt, s amikor pedig bírságot adott neki, a férfi kinevette. A nyomozást a könnyen felszívódó bűnözők valóban megnehezítették. Albertfalván a hatóságok számára ismeretlen cigányok raboltak el 1921 márciusában egy nyolcéves kisfiút, a csendőrök nem tudták kézre keríteni a tetteseket.   

1921 októberében sajtóhíre ment, hogy belügyi rendelet készül, mely összeírná a cigányokat ujjlenyomat alapján, engedélyhez kötné a cigányok mozgását és a lovaikat is csak engedéllyel adnák ki.  A Szegedi Új Nemzedék megkérdezte a tápéi vajdát a készülő rendeletről, aki „utánozhatatlan gesztussal” felelt: „Azstán bennünket akarnak letelepíteni? Hohó kérem, kezsit csókolom, mi sabadok voltunk, azsok vagyunk és azsok is akarunk maradni (...) Azstán gyühet a rendelet”.

Sajtóhírek szerint közbiztonsági szempontokra hivatkozva Győr vármegye közgyűlése feliratot intézett 1921 decemberében a belügyminisztériumhoz, kérve „az összcigányság internálását” (!) és „a dologkerülő népfaj elleni legszigorúbb eljárást”.  Karsai szerint ugyanezt a komáromi és a zalai közgyűlés is megvitatta, de nem fogadták el – igaz, azzal érvelve, hogy a cigányok „semmiféle eszközzel meg nem másíthatók”.  Csongrád vármegyéből és Baranya vármegyéből is maradtak fenn utalások, hogy

Ezekből végül semmi nem lett, azonban a hatósági erőszakra akadt példa. Pestújhelyen például lótolvajlással gyanúsított cigányok házaiba törtek be detektívek. A fiatalok elmenekültek, de két idősebb – hetvenéves! – cigány, Rafael József és Rafael István székekkel ellenállást tanúsítottak. A két idős férfi az eljárás során meghalt, az orvosi vizsgálat szerint „a nagy lelki izgalmak” miatt.  Ezt azonban nehéz elhinni a korszak ismert, erőszakos rendvédelmi fellépéseinek tükrében.

Cigánymisszió a negyvenes években

A cigányokkal kapcsolatban a húszas évek elején további rendeleti és egyéb javaslatok láttak napvilágot. Az ébredő magyaroktól Hegedüs György javasolta, hogy legyen kormánybiztosa a cigánykérdés megoldásának.  A belügyminisztériumban sajtóhírek szerint 1921-ben „cigánykérdést intéző osztály” működött, ám ennek tevékenysége vajmi kevéssé volt látható. Ahol jogi intézkedések születtek, azok elsősorban megyei vagy községi közigazgatás szintjén láttak napvilágot. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispánjának utasítására 1922 őszén törölték a lisztsegélyre jogosultak közül „a cigányokat”.

Csilléry András arra panaszkodott a nemzetgyűlésben, hogy 1923-ban cigányok terjesztették el a tífuszt, ám a cigányokra, mint járványhordozókra vonatkozó uszításának foganatja nem volt. Thúry Zsigmond kiskunhalasi tanár írásában összekötötte az egykeproblémát és a „cigánykérdést”, ám kivételesen a nem-cigányok pozitív diszkriminálásában gondolkodott, arra jutva, hogy a magyar családoknak „üdvös törvényjavaslatok, adókedvezések, jutalmak” kellenek állami részről, amennyiben magas gyermekvállalási számot akarnak elérni. 

Keveseknek jutottak eszébe proaktív és társadalmilag építő segítségnyújtási javaslatok. Jóval később, a negyvenes évek elején bizonyos papok, mint Sója Miklós görögkatolikus pap végeztek önálló indíttatásra cigánymissziót, melynek keretében szociális munkával is igyekeztek javítani a hodászi cigánysor lakóinak életét.

Ez a munka, melyet Sója „kolumbuszi feladatnak” nevezett, azonban kivételszámba ment. Prohászka Ottokár naplójában még tett egy futó megjegyzést arra, hogy elgondolkodott a cigányok evangelizálásán is. Azonban a cigányok közkeletű megítélését elsősorban az, a húszas évek végén nagy felháborodást keltő eset jellemezte, amikor Rédey László zsitvapusztai főerdész kocsija mögé kötött egy útjába kerülő gombaszedő cigányt, és akasztás terhe mellett rabszolgamunkát végeztetett vele. Tettéért a kaposvári törvényszék fogházra ítélte, s Rédey kegyelmi kérvényének sorai általános vélekedést tükrözhettek: „A cigány társadalmilag és politikailag semmiféle értékkel nem bír” – írta megdöbbentő módon önmaga védelmében.

_

Nyitókép: Fortepan / Jurányi Attila

_

Válogatott szakirodalom és források:

Hankiss János: A magyar irodalom Kelet és Nyugat között. Budapest, Egyetemi Nyomda, 1944.
Karsai László: A cigánykérdés Magyarországon, 1919–1945: út a cigány Holocausthoz. Budapest, Cserépfalvi, 1992.
A magyarországi cigánykérdés dokumentumokban, 1422–1985. Szerk. Mezey Barna. Budapest, Kossuth, 1986.
Cigányok az izsáki zsidótemplomban. Múlt és Jövő, 1921. július 29. 1–2.
Juhász Éva: Sója Miklós öröksége Hodászon. Szekszárd, k. n., 2004.