Akkor megérte tizennyolc éves korában lelépni otthonról a zeneipari terveket nem túlzottan méltányoló szülők ellenállása miatt?
A szüleim meghatározó példát mutattak abban a tekintetben, hogy a kitartó munka és erőfeszítés meghozza a gyümölcsét. Fiatalon azonban még nem értékeltem, hogy az édesapám, aki filmrendezőként érkezett Magyarországra, először kénytelen és hajlandó volt kábelt tekerni a filmgyárban. Mindent elölről kezdtek, kemény lehetett, gyerekként még nem láttuk az ő nehézségeiket, küzdelmeiket. A pályaválasztáskor is csak óvni akartak a kudarcoktól, felnőttként már megértem, ám akkor hajthatatlan voltam. Ezt egyébként tőlük örököltem. Jó darabig fel sem fogtam, milyen messzire jutottam, de ma már a legnagyobb videómegosztón kétszázmillió körül van a közreműködésemmel készült dalok nézettsége. Ezt nálam sokkal képzettebb és jobb zeneszerzők is csak ritkán tudják elérni. A siker titka talán az, hogy én folyamatosan rengeteg zenét hallgatok, ezek valahogy megmaradnak bennem, s bizonyára jókor veszem elő a megfelelő inspirációt jelentő megoldásokat.
Milyen állapotban volt a magyar zeneipar a covid előtt?
Nem titkolt vágyam elérni, hogy legyen végre nemzetközi áttörés. Rengeteg tehetség van a szcénában. Most ott tartunk, hogy csak néhányukba fektetünk némi pénzt, van egy szervezet is, amely eljuttatja őket az úgynevezett show case összejövetelekre, ahol a kiadók a potenciálisan új sztárokat keresik.
De ez ma már kevés.
Nem elég feltölteni egy jó dalt az internetre?
Ma már minden megtörténhet, ám abból még nem lesz szuperprodukció, ahhoz komoly infrastruktúra is kell. A tehetség szükséges, ám nem elég. Ugyanakkor kétségtelen, ez lehet az egyik út, míg a másik az, amikor valakit szisztematikusan, sok pénzből „felépítenek”. Ne legyünk naivak. Ott van Selena Gomez, akinek az apja egy IKEA méretű áruházláncot visz Amerikában, és nagyjából egymilliárd forintnyi összeget költött arra, hogy a lánya tizenöt másodpercre rivaldafénybe kerüljön. Az énekesnő ügyes volt, bejött neki, a támogatás pedig sokszorosan megtérült. Ez egy iparág.
És a határokon innen mi a helyzet? Egzisztenciálisan mennyire kockázatos ma a zenélés?
A koronavírus megmutatta, mennyire sérülékeny ez a szakma. Akinek nem volt félretett pénze, vagy nem állt több lábon, alighanem kénytelen volt elhagyni a pályát. Sokan mentek el árufeltöltőnek vagy taxisnak, és lehet, hogy már vissza sem térnek. Én alapvetően jól átvészeltem ezt az időszakot, sokat játsszák a dalaimat, voltak tartalékaim. Látjuk egyébként, hogy az emberek egyelőre óvatosak, a koncerteken vagy a bulikon még nincs tömeg, hiányzik a lelkesedés, a lendület. Érthető: lelkileg, anyagilag is megviselte az embereket a pandémia.
Demeter Szilárdnak, a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) főigazgatójának a vezetésével több mint húszmilliárdos könnyűzenei program formálódik. Ettől mi várható?
Amikor bejelentették a szándékot, a program tervét, óriási volt a felháborodás, sokan küldték el melegebb éghajlatra a PIM-vezetőt. Még nem is csinált semmit, de jó magyar szokás szerint máris ítélkeztek felette. Én beszéltem a főigazgatóval, és felajánlottam, hogy ha bármilyen segítségre van szüksége, itt vagyok, számíthat rám. Nyitott volt és befogadó. Úgy vélem, igazán konstruktív megbeszélésen vagyunk túl. Az irány, a tervek biztatók, meglátjuk, mi lesz belőle. Mindenesetre van benne perspektíva. A kormány nagyon komoly támogatást nyújthat ahhoz, hogy elmozduljon, felpörögjön a magyar könnyűzenei szakma.