Évtizedes távlatokban is alig van esély a megoldásra

„Ami ma Izraelben zajlik, az tekinthető háborúnak?

Hogyne, mindenképp. Nyilván ez fogalmi kérdés valahol, de attól függetlenül, hogy a Hamász nem tekinthető klasszikus értelemben állami szereplőnek, attól még háborút látunk.

Ha nem állami szereplő, akkor mi a Hamász? Terrorszervezet? 

Hadd kérdezzek vissza, mi az, hogy terrorszervezet? Persze, a terrorizmus eszközeit is használja, de a Hamász sokkal több egyszerű terrorszervezetnél. Ez túlságosan leegyszerűsítő megfogalmazás lenne, messze vinne minket a valóságtól. A Hamász ugyanis állami, szociális funkciókat is ellát, gyakorlatilag ők irányítják a Gázai övezetet. Ez nem egy olyan szervezet, amit csak az foglalkoztat, hogyan lehet felrobbantani ezt vagy azt az épületet. Van egy koncepciójuk Palesztina jövőjével kapcsolatban, más kérdés, hogy mindez nagyon messze áll attól, amit Izrael elképzel.

Éppen ezért annyira valószínűtlen, hogy ezt a konfliktust valaha meg lehet oldani egy kompromisszummal. Korábban talán sikerülhetett volna, Oslo után, 1993 környékén, de az utóbbi években folyamatos a távolodás. Nem egységes egyik oldal sem, a Hamász radikálisabb a palesztin hatóságnál, de náluk is vannak radikálisabbak. Az izraeli oldalon is vannak extrém megoldásokat szorgalmazók. Egyre valószínűbb tehát, hogy a következő évtizedeket is meghatározza majd Izraelben a zsidó-arab ellentét.

Eszkalálódhat a helyzet egy újabb arab-izraeli konfliktussá?

Ha a szomszédos arab államokra gondol, nem hiszem. Izraelnek óriási konvencionális hadászati fölénye van. Azok az arab államok, amelyek valós veszélyt jelenthettek volna Izraelre, ilyen vagy olyan okból ma már nem jelentenek hagyományos fenyegetést. Szíria és Irak de facto szétesett, katonailag már nem tényező, a szaúdiak nem fognak beavatkozni, Egyiptomnak pedig bőven megvan a maga baja. Izraelnek már nem a szomszédos országok, hanem a saját arab populációja jelent problémát, nem csak a Gázai övezet vagy Ciszjordánia palesztinjai.

Ez egy viszonylag új jelenség. Az Izrael 1967-előtti magterületein élő arabok is egyre dühösebbek, a populáció egy jelentős része már kész az erőszakos ellenállásra. Ilyen korábban, ekkora méretben nem volt. Azt gondolták sokan, hogy a jobb élet növelte a lojalitást a zsidó állam iránt az állampolgárnak elismert palesztinok körében. Nos, a jobb élet és az anyagi előny úgy tűnik, nem tudta legyőzni a sérelemérzetet.

Arról beszélt az előbb, hogy megoldhatatlannak tűnik a konfliktus. Miért?

Az izraeli közvélemény és a politikum nagy része radikalizálódott.  Úgy vélik, hogy ’93 után nem rajtuk múlott a béke, ők azért megtettek mindent. A palesztinok egyszerűen nem voltak elég nyitottak, elutasították a békejobbot, erőszakkal válaszoltak. Azóta az izraeli ajánlatok egyre rosszabbak. Ma már a kétállami megoldás nagyon nehéz hiszen akkora a kölcsönös bizalmatlanság. Izrael nem lehet biztos benne, bármekkora engedményt tesz, megszűnik a fenyegetés.

Ugyanakkor a palesztinok jelentős részének sem elég, ha Izrael akár teljesen kivonulna a hat napos háború alatt megszállt területekről – amire ma már nagyon kevés izraeli lenne kész. Nem lehet eléggé kihangsúlyozni, mindkét félnek nagyon erős saját igazsága van, nem lehet egyszerűen ítélkezni felettük, de ez nem a jó és a rossz harca. Egyikük sem képes már visszalépni, így az aktuális konfliktus biztosan nem az utolsó. Évtizedes, de akár évszázados távlatokban is kezelhetetlennek látszik a probléma.”