Zokogtam, annyira lezúzott – kórházat megjárt koronavírus-túlélő a Mandinernek

„Irgalmatlan erős izomfájdalmaim voltak, és úgy éreztem magam, mintha megskalpoltak volna” – kezdi beszélgetésünket egy neve elhallgatását kérő, Vác környéki olvasónk, akit az egyszerűség kedvéért nevezzünk Tamásnak. A sebzett vadak keresésével foglalkozó, ötvenes éveiben járó, erős fizikumú férfi február végén észlelte magán a covid tüneteit influenzaszerű köhögés és egyre rosszabb közérzet formájában. „Bár éreztem, hogy nem vagyok jól, még elvállaltam egy sebzett muflonkos megkeresését. Hét kilométer után abbahagytam a munkát, és hazamentem” – eleveníti fel. Duna-parti séta közben beszélgetünk, Tamás pórázon vezeti sokat látott hannoveri vérebét.

Nem sokkal később feleségénél, illetve 14 és 18 éves gyerekeinél is jelentkezett a torok- és fejfájás, rajtuk azonban pár nap alatt átment a kór. Tamás tünetei viszont napról napra erősödtek. Aztán öt nap múlva az egész családot tesztelték – és a legkisebb gyermeket kivéve mindannyiuknál kimutatták a koronavírus-fertőzést.

Eleinte úgy kezelték magukat, mintha csak influenzában szenvednének; de pár nap múlva szembesültek vele, hogy ez a kórság nem egy könnyen múló nátha, ekkor kérték a háziorvostól a favipiravirt.

Az első tünetek megjelenése után kilenc nappal úgy éreztem, nem fogom tudni kézben tartani ezt a dolgot, nem bírom így tovább, irány a kórház” – emlékszik vissza. A láza egyre magasabbra szökött, a felesége és a barátai is nagyon presszionálták már, mondván, ez nem játék, nem szabad így otthon maradni. 

Végül nem a váci Jávorszky Ödön Kórház covidosztályán, hanem a II-es traumatológián kapott ágyat. „Nagyon nagy szerencsém volt, hiszen még a brit mutáns tombolását megelőzően kerültem kórházba. Nem voltak annyira leterhelve az ápolók és az orvosok, viszonylag könnyedén bejutottam az osztályra” – idézi fel.

Fiatal, agilis orvosok vették kezelésbe, azonnal infúziót és gyógyszereket kapott. „Bár nem a covid volt a gyógyítóim szakterülete, mégis profi módon, szervezetten, a szabályok és a protokoll teljes betartásával végezték a munkájukat. Állapotuknak megfelelően osztották el a kórház különböző osztályai között az érkező betegeket, rendkívül jól súlyoztak az erőforrásaikkal. Le a kalappal előttük!” – emeli ki. 

Összesen 15 napot töltött a kórházban; ebből a végtelennek tűnő időből Tamás számára 48 óra – mint fogalmazott –

Egészen egyszerűen nem tudta, hol van, de még azt sem, hogy milyen évszakban járunk, vagy milyen évet is írunk. „Nem voltam minden esetben magamnál. Ezt a feleségem és a kapcsolattartással megbízott legközelebbi barátom is érzékelte” – meséli. Visszagondolva úgy látja, ha hamarabb ráveszi magát a kórházra, talán megúszta volna ezt a nagyon súlyos hetet.

Nagyon rosszul hatott rá a kórház: soha életében nem fordult még elő vele, hogy 15 napig ne húzzon a lábára cipőt, és ne mehessen ki az ajtón egy sétára. Mint mondja, 30 százalék körüli tüdőérintettséggel került be, ám egy héttel rá a CT kimutatta, hogy a légzőszervének hetven százaléka gyulladásban van. Többen szenvedtek ilyen magas covid miatti tüdőérintettséggel a környezetében, de úgy érzékelte, a társai sokkal súlyosabb klinikai állapotban voltak, mint ő maga. „Bár a lélegeztetőgépre kerülés határán voltam, szerencsére soha nem éreztem, hogy fogytán a levegőm, nem volt légszomjam sem” – jegyzi meg.

Nagyon vágyott már haza a családjához és a kutyáihoz, ám a leletei még mindig nem voltak jók. Ráadásul véralvadás- és tüdőembólia-gyanú is felmerült nála, így orvosai több mint egy héttel tovább benntartották. Öt-hét nappal később aztán a jól szervezett kórházi ápolás megtette hatását, egyre jobban lett. Mint fogalmaz, folyamatosan „tisztult a feje”, időnként – hogy próbálgassa a tüdőkapacitását – már a lélegeztető maszkot is le tudta venni, önerőből lélegzett. Amikor csak bírt, szépen módszeresen tornázgatni kezdett, olvasott, és igyekezett szobatársai hasznára lenni egy-egy jó szóval, beszélgetéssel. Rengeteget jelentett neki, amikor édesanyja azt mondta a telefonba: „hallom már a hangodon, hogy megmaradsz”. „Többet ért ez, mintha száz orvos mondta volna” – mondja meghatva.

A borzalmasnak nevezett egy hét mellett az is nagy nehézséget okozott, hogy érzékelni kezdte: sokan még nála is rosszabb állapotba kerültek.

Nagyon aggódtam a magas vérnyomással és cukorbajjal is küzdő harmincéves fiatalemberért, azóta sem tudom, mi van vele” – eleveníti fel. A legmegrázóbb élménye mégis az volt, amikor megtudta, hogy az egyik hetvenéves társának azért kellett levágni mindkét lábát, mert megfagyott. „Borzalmasan megrázó volt; gondoljon bele, az én kutyáim nyolc fokban alszanak télen, ez a bácsi meg megfagy a saját otthonában a XXI. században. Zokogtam, annyira lezúzott ez” – bár azóta több mint egy hónap eltelt, Tamáson még most is látszik, mennyire megviselte ez az élmény. 

Kőkemény két hét után, nyolc kilót leadva szabadult végül a kórházból. „A családom valami csoda, ez alatt az idő alatt mindent remekül kézben tartottak” – meséli. A szerencsének tulajdonítja, hogy a felesége nem süllyedt bele úgy a betegségbe, mint ő.

– nevet fel. Kissé lehangolta az első sétája: már 300 méter megtétele után elfáradt, pedig a covid előtt a napi harminc kilométer sem kottyant meg neki. „Elperzseltem nyolc kilót a kórházban, de úgy, hogy akármilyen ételt is hoztak, azt megettem, még a vasszöget is”.

Egy hónapja élvezi az otthoni idillt, ami meg is tette a hatását: ma már napi nyolc kilométeres sétákat tesz. „Segít a madárfütty, megjöttek a fecskéim is” – meséli mosolyogva, közben keresi is a kannát, hogy töltsön nekik egy kis vizet. A korábbi munkatempóját ugyan még nem tartja, nem vállalta a legutóbbi megkeresést sem. „Nem érzem magamban, hogy mennem kellene már. Óvatos vagyok”. A kérdésre, hogy volt-e a covid hatására valamilyen nagy elhatározása, elmondja: a betegség megerősítette abban, hogy jó, amit csinál, és ezen az úton kell maradni.

A cikkben lévő képek illusztrációk. Fotó: MTI/Balázs Attila