Egészen egyszerűen nem tudta, hol van, de még azt sem, hogy milyen évszakban járunk, vagy milyen évet is írunk. „Nem voltam minden esetben magamnál. Ezt a feleségem és a kapcsolattartással megbízott legközelebbi barátom is érzékelte” – meséli. Visszagondolva úgy látja, ha hamarabb ráveszi magát a kórházra, talán megúszta volna ezt a nagyon súlyos hetet.
Nagyon rosszul hatott rá a kórház: soha életében nem fordult még elő vele, hogy 15 napig ne húzzon a lábára cipőt, és ne mehessen ki az ajtón egy sétára. Mint mondja, 30 százalék körüli tüdőérintettséggel került be, ám egy héttel rá a CT kimutatta, hogy a légzőszervének hetven százaléka gyulladásban van. Többen szenvedtek ilyen magas covid miatti tüdőérintettséggel a környezetében, de úgy érzékelte, a társai sokkal súlyosabb klinikai állapotban voltak, mint ő maga. „Bár a lélegeztetőgépre kerülés határán voltam, szerencsére soha nem éreztem, hogy fogytán a levegőm, nem volt légszomjam sem” – jegyzi meg.
Nagyon vágyott már haza a családjához és a kutyáihoz, ám a leletei még mindig nem voltak jók. Ráadásul véralvadás- és tüdőembólia-gyanú is felmerült nála, így orvosai több mint egy héttel tovább benntartották. Öt-hét nappal később aztán a jól szervezett kórházi ápolás megtette hatását, egyre jobban lett. Mint fogalmaz, folyamatosan „tisztult a feje”, időnként – hogy próbálgassa a tüdőkapacitását – már a lélegeztető maszkot is le tudta venni, önerőből lélegzett. Amikor csak bírt, szépen módszeresen tornázgatni kezdett, olvasott, és igyekezett szobatársai hasznára lenni egy-egy jó szóval, beszélgetéssel. Rengeteget jelentett neki, amikor édesanyja azt mondta a telefonba: „hallom már a hangodon, hogy megmaradsz”. „Többet ért ez, mintha száz orvos mondta volna” – mondja meghatva.