Hazaszeretlek

Nagy a készülődés itt, ma indulunk. Sok-sok idő múltán végre visszatérhetünk.

Mindenki összecsomagolt már, a Korporáció kiutalta a tücsökhamburgereket. (Az Igazgató szendvicse elegánsan meghintve egy leheletnyi füstarannyal. Jó.) Elfoglaljuk a helyeinket, én az ablak mellett. Ez valami régről maradt berögződés lehet bennem, ablak mellé, menetirányba. Nem valószínű, hogy bárki más emlékszik még rajtam kívül, legalábbis mindenki a telefonját bújja. Odakint félárbócra engedik a zászlót, és búcsúzóul – utoljára – felhangzik a himnusz. (Lennon Imagine-je, az Igazgatónak erre esett a választása végül, mert emlékeztette a fiatalságára, és mert valahogy olyan örökérvényűnek érezte. Ja, és mert a mának élünk. Na mindegy.) A zászló ernyedten lóg, sehol semmi ünnepi. Egyébként sárga alapon sárga kacsintós szmájli, a Fődizájner találta ki, egy zseni.

Nagymama nem jön, mivel az öregeket nem vihetjük vissza, tiltja a törvény.

Az odaúton egy szót forgatok a számban: föld. Így, kisbetűvel. És miközben forgatom, céklaízt érzek. Meg céklaszínt. Siklunk az űrben, semmi sem ismerős, mert akkor, régen, errefelé jövet, ordítva hánytam a fedélzeti vécékabinban.

Egyszerre, fénylő kis kék pontként, feltűnik végre. Ahogy közeledünk, lassan körvonalazódnak a kontinensek, zöld-zöld mindenütt. Érthető, persze, a hiányunkban szépen összeszedte magát a természet, mindent benőtt a vad növényzet. A tengerben ázó csizmaformáról már be tudom tájolni magam, aztán északabbra, ahol lassan landolni kezdünk, kirajzolódik a felejthetetlen, kifli-ívű hegyvonulat. Hirtelen eszembe jut a mezei poszáta. És a ringlószilva. És a fénycsíkok a nyírfaerdőkben. Meg a rántottleves. A kiflikanyarban érünk földet. Lassan mindenki zsebre vágja a telefonját, szedelőzködik. Amint kilépek, megcsap a buja növényzet nyers illata. Közben már fel is vonták a sárga lobogót, szól a himnusz a hangszórókból, hatékony kis gépek építik a várost, csúcstechnológia, estére kész lesz. Én szépen eltűnök a susnyásban, és megyek, majd rohanok az elvadult bozótban, bőrömet hasítják a bokrok, horzsolják a sziklák, nincs megállás. Nem kérdés, hol vagyok, itt születtem. Bár mindent vastagon borít a moha, pontosan tudom, hogy ha áthatolok az aljnövényzeten, itt lesz a ház. Szaggatom a gazt, tíz körömmel tépem a köveket. Egyszer csak ott ragyog fehéren a fal. Nagy, fekete betűkkel írom fel rá: NAGYMAMA.

És felcsavarodok egy szederindára.

(Nyitókép: Réz Johanna)