Posztliberalizmus – itt az új Kommentár folyóirat

Megjelent a Kommentár konzervatív folyóirat legújabb, 2020/4. száma, melynek témája a posztliberalizmus.

Uri Dénes Mihály irodalmár, a Kommentár olvasószerkesztője a koronavírussal kapcsolatos gondolatait osztotta meg a lapban. „A vallásos ember a lehető legközelebb akart élni a világ középpontjához. Tudta, hogy országa a föld közepén van, hogy városa a világegyetem köldöke, és mindenekelőtt hogy a templom és a palota igazi középpontjai a világnak, ám ezen túlmenően azt is akarta, hogy saját háza is imago mundiként a középpontban legye”n – idézi Mircea Eliadét. „Egyetemista koromban valahányszor a Debrecen–Hajdúnánás helyközi autóbuszjárat rákanyarodott a Nánást a szomszédos, mindössze öt kilométerre lévő Hajdúdoroggal összekötő útra, tudatosan figyeltem az ismerős tájat. Elképzeltem (olykor még most is), hogy milyennek fest az én városom az idegen tekintetével. Szépnek látja vagy rútnak? Egyáltalán azt látja-e, amit én?” – mereng el a szerző.

Grób László, az Attraktor Kiadó tulajdonos-ügyvezetője deklaráltan „fragmentált” szöveget jelentetett meg, mely Márai Sándor és Wass Albert életútja összehasonlításának indult, ám főleg Márai elemzése maradt belőle.

tisztázva, hogy bár „a szekértábor akolmelege nagy vonzerő”, ám a beskatulyázás „ostobaság”. A szerző nem fél leírni, hogy „Márai mély lenézéssel beszél a vidéki Magyarországról.” Mint idézi az írótól, „nyolc hónapja nagyrészt falun élek, parasztokkal érintkezem. De nem hiszem, hogy »ismerem« a parasztokat. Nem vagyok falukutató. [...] Szerényen csak annyit mondhatok, hogy a legszegényebb gyári munkás lelkében is több a nagylelkűség, emberi szolidaritás, mint egy jómódú parasztéban”.

Széchényi Imre Egyesült Államokkal kapcsolatos gondolatait vizsgálja Paár Ádám történész írásában. „A 19. század végén a magyar újkonzervatív eszmei irányzat több tagja (Apponyi Albert, Széchényi Imre, Andrássy Géza) érdeklődéssel fordult az Egyesült Államok felé. Jogos a kérdés, miért izgatta az újkonzervatív arisztokratákat az Egyesült Államok politikai berendezkedése és társadalma? Még inkább izgalmas a kérdés, hogy mit csodáltak a lassan nagyhatalmi státuszba lépő kontinensnyi köztársaságban. Hiszen elsőre azt vélhetnénk, hogy egy európai arisztokrata, hacsak nem vallott a korban liberálisnak vagy baloldalinak számító elveket, ösztönösen idegenkedett az Egyesült Államoktól […].”

A folyóirat tematikus számának kétségkívül egyik legizgalmasabb írása „A liberalizmus viszontagságos útja”, melyet Lánczi András és Karácsony András jegyeznek. A szerzőpáros szerint a kifejezésnek „megmaradt a gyűjtőfogalom jellege. Magyarán: ha valaki liberálisként határozta meg önmagát, abból legfeljebb csak az derült ki, hogy az egyén szabadságát valamiképp, valamilyen kontextusban fontosnak tartja. Továbbá kifejezte azt is, hogy a liberalizmus kommunistaellenes, ebben osztozott a konzervatív felfogással. Ám egy döntő kérdésben a liberálisok osztoznak a kommunista eszmékkel: a végső cél egy univerzális és homogén állam létrehozása. Mindkét eszme ugyanis progresszivista – ezért szakadt el a konzervatív felfogás a liberálistól, ahogy ez már Edmund Burke, Russell Kirk vagy Roger Scruton írásaiból – a 18. század végétől kezdve a mai napig – kirajzolódik”.

Kiss Lajos András filozófus „Liberalizmuskritikák – jobbról, balról” címmel írt tanulmányt. A szerző rámutat, hogy

„Talán ebben az esetben is hasonló jelenséggel találkozhatunk, mint amelyre Benedikt Kaiser hívja fel a figyelmet a Keresztfont című könyvében. Kaiser példája Slavoj Žižek multikulturalizmus értelmezéséhez kapcsolódik, amellyel amúgy teljesen azonosulni tud, ugyanakkor: »Az újleninista kommunizmus enfant terrible-je [vagyis Žižek] itt ugyanazt mondja, mint Benoist. Mindkét filozófus szinte egyformán gondolkodik a multikulturalizmusról és a rasszizmusról, de azokról a tematikus átfedésekről, amelyek egy lehetséges szellemi keresztfront irányába mutatnak Benoist sokkal többet tud, mint Žižek. A francia filozófus ugyanis újra és újra hangsúlyozza: a jobboldal számára szükségszerű, hogy a baloldal jelentős gondolkodóinak eszméivel gazdagítsa saját álláspontját, miközben Žižek semmit sem tud a német és francia Új Jobboldalról. Az effajta hozzáállás tipikus példája a jobboldali gondolkodókkal szemben megnyilvánuló baloldali ignoranciának«.”

Gerő András történész a magyar klasszikus liberalizmus írt esszét, írása segít emlékeztetni az olvasót, hogy napjaink liberalizmusa nem azonos a reformkor nagyjai által vallott eszmékkel. Mint Gerő idézi: „Deák Ferenc az 1839–40-es országgyűlésen mondta: »A szorgalomnak két hatalmas rugója van: szabadság és tulajdon. Két hatalmas ösztön ád a polgárnak erőt s lelkesedést a hon védelmében, s e két ösztön: szabadság és tulajdon. Csak két erő köti biztosan a népet honhoz és törvényhez, s e két varázs erő: szabadság és tulajdon.« Kossuth azt vallotta: »Én a szabadság embere vagyok. A szabadságé mindenütt és mindenben.« Célja volt a szabad polgárok szabad hazája. Az ő nevét viselő, folklorizálódott nóta refrénje: »Éljen a magyar szabadság! Éljen a Haza!« Tud-e bárki hitelesebb, ígéretesebb, a magyar polgári múltat a magyar jelennel és jövővel jobban harmonizáló ajánlattal szolgálni a magyar embereknek?”

Csizmadia Ervin politológus tanulmányában azt fejtegeti, hogy „szinte nincs olyan időszak, amikor a liberalizmus témaköre ne mozgatná meg a fantáziánkat. Van, amikor azért érdeklődünk iránta, mert jól megy a szekere, most viszont nem megy neki olyan jól. Akárhogyan is van: a liberalizmus kimeríthetetlen téma a nagy nemzetközi folyóiratokban, de Magyarországon is szinte mindenkit érdekel. Kit azért, mert szeretné, ha a liberalizmus visszanyerné régi fényét; kit pedig azért, mert a legszívesebben szőröstül-bőröstül eltemetné. Számomra a liberalizmus magyarországi felemelkedés- és zuhanástörténete megértésre váró kihívás, amelynek feldolgozásában értelmes kiindulópontnak látszik liberális eszme és liberális pártpolitika megkülönböztetése. Számos írásban érveltem már egy ilyen megközelítés mellett, és ezt alkalmazom mostani írásomban is.” Esszéjében arra keresi a választ, mitől lett a liberalizmusnak (mint eszmének és az őt képviselő pártnak) minden más ideológiánál és pártnál nagyobb hatóképessége és befolyása a rendszerváltás idején, valamint 2) mi okozta a liberalizmusnak pártként bekövetkezett hanyatlását, és e hanyatlástól függetlenül mit mondhatunk a liberális eszme jövőjéről? Célom tehát két egymástól nagyon eltérő szituáció jellemzése úgy, hogy az elemzés ne legyen statikus, ugyanakkor – amennyire lehet – legyen megértő.”

Galló Béla közgazdász, szociológus felteszi a lényegre törő kérdést:

Mint a szerző írásában rámutat, „Németországban a »baloldali« koalíciós kormányzás alatt valósul meg az a pénzpiaci liberalizáció, amelynek következtében a bankszektor mindmáig euró százmilliárdokat nyel el. Az eredmény: a gazdaság megszabadul minden szabályozótól, a társadalmi egyenlőtlenségek pedig mélyülnek. Félreértik (?) az európai társadalmakban zajló strukturális változásokat, mert a neoliberális kapitalizmus csupán kevesek számára jelent (elképzelhetetlen) gazdagságot, a többséget viszont lesüllyeszti. Nem teremt »új közepet«, amely nélkül az osztálykompromisszum – a szociáldemokrácia klasszikus közege – kivitelezhetetlen. Röviden: egyértelműen önfeladás ez, semmint félreértés.”

Galló szerint „aki […] e komplex önfeladás veszélyeire figyelmeztet, azt árulóként stigmatizálják, retorziókkal sújtják (lásd az SPD-ből kizárt Thilo Sarrazin ügyét). Elengedik a fülük mellett a néhai Helmut Schmidt, a víziókkal szemben mindig szarkasztikus, a tényekhez ragaszkodó szociáldemokrata politikusnak a szavait is, miszerint a 21. évszázadban nemzetállamok alkotják majd Európát, azok saját nyelvével és történelmével, Európából bizonyosan nem lesz szövetségi állam. A kérdésre tehát, hogy nemzeti-e még a szociáldemokrácia, egyértelmű a válasz. Nem. Persze, ez már nem is szociáldemokrácia”.

Békés Márton történész, a Terror Háza kutatási igazgatója, a Kommentár folyóirat főszerkesztője idén márciusi írásának szerkesztett, bővített verzióban kifejti, hogy „a koronavírus-járvány első halálos áldozat a liberalizmus volt. Ami az elmúlt harminc évben kívánatos volt és évtizedek óta természetes lett, az hirtelenjében a vesztünkre tört. Korlátlan mozgás, individuális jogok, üzleti szabadság és globális összekapcsolódás helyett rendkívüli jogrend, határzár, önellátás, korlátozó intézkedések, állami jogkörbővítés és központi tájékoztatás. […] A COVID-19 néven ismertté vált kórokozó […] csak meggyorsított egy legalább 10–12 éve tartó folyamatot.” „»Mit is fordult itt a világ körültünk« – kérdezte Ady jó száz éve. Mi már tudjuk: ez a járvány – jelenlegi tudásunk szerint – a 21. század nagy Eseménye, generációs élménynél is több, hiszen hatását mindenki átéli: életkortól és földrajzi helyzettől függetlenül. Ez a járvány nem más, mint a globalizáció járványa, amely miatta és általa alakult ki. Következésképpen az ellene folyó harc egyben a globalizáció elleni küzdelemmé válik.”

Nagy Gergely történész „A wilsoni korszak alkonya” címmel írt tanulmányt. „A Woodrow Wilson (1856–1924) vezette Egyesült Államok a párizsi »békekonferencián« kudarcot vallott, és a világot a győztesek a régi, 19. századi zsákmányszerző és gyarmatosító politikájukat folytatva osztottak fel, de a wilsoni eszme tovább élt. Ahogy a Szovjetunió felbomlása után a kommunizmus gyilkos eszméje sem tűnt el, úgy az elnök csúfos bukása után a wilsoni idealista liberalizmus sem illant el. Wilson híres kijelentése – »tegyük biztonságossá a világot a demokrácia számára« – az USA nemzetközi szerepvállalását száz éven keresztül meghatározta.”

A folyóirat újra közli Réz Mihály 1921-ben elhunyt jogtudós írását a szabadelvűségről. „Ha a demokrácia egyenlőséget jelent, ha a demokrácia a szám szerinti többség uralkodási jogát jelenti, ha a történelmi múlt a tradíciók és az ebből eredő jogok tagadását jelenti: akkor a demokrácia egész valójában magyarellenes. Ha a demokrácia a kiválóság uralmát jelenti, ha a politikai és kulturális érettség fölényét követeli nyers tömegek felett: akkor a magyar szupremácia a demokratikus gondolat legtökéletesebb megvalósítása. Ha a demokrácia az egyenlőséget jelenti: akkor a nemzeti irányzatnak avval minden vonalon szembe kell szállania. Ha a demokrácia uralma a kiválóság érvényesülését jelenti: akkor érdeke közös a nemzet érdekével, s elsősorban neki kell a magyar szupremácia megvalósításán dolgoznia. Ennek a demokráciának s a magyar szupremáciának megvalósítása – Magyarországnak a magyarság számára való meghódítása – a magyar szabadelvűség nagy feladata.”

A vitarovatban Nagy Ervin filozófus

ami „az ezredforduló óta meghatározza a mainstream angolszász politikát. 2016-ban a kereszténydemokrata Angela Merkel Barack Obama társaságában tett hitet a »liberális világrendért folytatott küzdelem« mellett, majd a szintén néppárti Donald Tusk, egyenesen az Európai Néppárt vezetője, az Európai Tanács egykori elnöke, a pártcsalád éves közgyűlésén kijelentette, hogy »senkinek sincs joga a liberális demokráciát támadni, még a határok megvédésére hivatkozva sem«". A szerző a demokrácia keretén belül ideológiai tartalom (a liberalizmus) visszásságait vizsgálja.

Pogonyi Szabolcs filozófus, a CEU oktatója más álláspontot képviselve arról ír, hogy „az elmúlt évtizedben a 2008-as gazdasági válság, a Brexit, majd Donald Trump elnökké választása kapcsán elemzések tömkelege értekezett a liberalizmus válságáról. Egyesek a szabadpiac megzabolását követelve bírálják a liberális gazdaságfelfogást, mások éppen ellenkezőleg, a fasizmus előszobájának nyilvánítják a jóléti liberális gazdaságpolitikát és a progresszív társadalompolitikát. Sokan a nemzetállami szuverenitást és a hagyományos nemzeti értékeket féltik az úgymond kozmopolita liberális felfogástól. Mi sem jelzi szemléletesebben az idők változását, mint az illiberális »ellendiskurzus« megjelenése”. A szerző nem tagadja, hogy napjaink szobordöntögetései a liberálisok számára is vállalhatatlanak, mindazonáltal visszatérést javasol a klasszikus liberális elvekhez.

Bódi Ábel aktivista az utcai kultúrharcról ír. Mint kezdi írását, „egyáltalán nem kárhoztatom az olvasót, ha egyelőre nincs fogalma arról, hogy mi is az az Identitás Generáció, de ha valami derenghet is, elképzelhető, hogy a baloldal hangadóinak narratívája sejlik fel a »szélsőségesség« avíttas jelzője segítségével. Nos, tegyük rendbe: ez egy avantgárd, jobboldali ifjúsági mozgalom, egyfajta »konzervatív Green Peace«, melynek jelszavai: haza, szabadság, tradíció. Ez Európa legcsibészebb aktivistáinak gyűjtőhelye, akik a kultúrharcot az utcára és a háztetőkre viszik. Van tehát múltunk, hiszen európaiak vagyunk. Van jövőképünk, hiszen megszületett az Új Jobboldal, amellett mi, magyarok is roppant sokat adtunk és adunk ebbe a szellemi kincsestárba”.

Varga Gergely biztonságpolitikai szakértő

„2016-ban az európai nemzeti konzervatív politikusok, többek között elsőként a magyar miniszterelnök, nagy reményeket fűztek Donald Trump elnökké választásához. Az akkor még a politikai establishmenten kívül álló, a valóságshowk és az ingatlanpiac világából érkezett elnökjelölt a változás ígéretét hordozta magában, nemcsak Barack Obama elnökségéhez, hanem a posztbipoláris évtizedek amerikai vezetéséhez képest is. A Make America Great Again hívószavával Trump a liberalizmus és a globalizmus doktriner ideológiáival szemben az amerikai nemzeti érdek és a konzervatív értékek védelmét tűzte ki zászlajára.” Írásában Trump célkitűzéseit „értékőrző, a nyugat civilizációs és kulturális örökségét védelmező politikának” minősíti.

Czopf Áron történész Edmund Burke és Joseph de Maistre magyarul megjelent könyveiről írt. „Nincs, aki ne érzékelné a különbséget a mérsékletre intő szó és az Ég bosszújáért kiáltó hang között. Valószínűleg ez az oka annak, hogy oly sok hasonlóság ellenére rendre szembeállítják egymással a felvilágosodás két korai kritikusa, Edmund Burke és Joseph de Maistre életművét. A különbségek és hasonlóságok dinamikája most a magyar olvasó elé tárulhat, ha kézbe veszi a Századvég Kiadó két kötetét, az angolszász konzervativizmus atyjának írásait tartalmazó Fellebbezés az újaktól a régi whigekhez és más írások című könyvet, valamint az ellenforradalom első jelentős teoretikusaként emlegetett de Maistre szövegeit közlő Elmélkedések című gyűjteményt. A két kiadványban olyan alapvető fontosságú szövegek jelentek meg, mint Burke 1791-es Fellebbezése és az ugyanazon évben kelt külpolitikai tárgyú írása, a Gondolatok a francia helyzetről, valamint de Maistre 1796-ban megjelent Elmélkedések Franciaországról című munkája. A megjelenés időszerűségét és hiánypótló jellegét szinte felesleges hangsúlyozni akkor, amikor a modernitás filozófiai kifulladása és 20. századi megrázkódtatásai ismét korszerűvé tették a felvilágosodás kritikusait” – írja Czopf.

Veszprémy László Bernát történész Ungváry Krisztián történésznek és Gellért Ádám jogásznak írt válaszcikket. „2019 őszén könyvem jelent meg a Jaffa kiadónál Gyilkos irodák. A magyar közigazgatás, a német megszállás és a holokauszt címmel. Könyvemben a magyar közigazgatás szerepét taglaltam az 1944-es deportálásokban. Miután konzervatív és progresszív közszereplők, történészek és szociológusok széles körű méltatást fogalmaztak meg a médiában és a nyomtatott sajtóban könyvem kapcsán, megjelent két további, erősen kritikus írás is, amelyeknek egyes téves idézeteire, csúsztatásaira az alábbiakban felelek.”

A Kommentár ezen számában recenzió olvasható még Máthé Áron történész Vörös karszalag című könyvéről (Gali Máté történész, a Rubicon Intézet kutatójának tollából), illetve Forgács Balázs „Gerillák, partizánok, felkelők” című könyvéről (Békés Márton tollából).