Hatlópatak - Mindennapi metafizika IX.

Győrffy Ákos Mindennapi metafizika sorozatának újabb írása

A régi fotók szerelmese vagyok. Valami szédület-féle kerít hatalmába, ha rájuk nézek. Egy régi fotóra nézni olyan, mintha tényleg megnyílna a múlt mélységes mély kútja. De ebben a kútban mégsem a múltat látom, hanem sokkal inkább az örökkévalóságot. De nem biztos, hogy ez a megfelelő szó erre, annyira terhelt mindenféle tartalmakkal és őszintén szólva nem találok fogást rajta.

Mi az, hogy örökkévalóság. Mint amikor azt mondja az ember – már-már magától értetődő hangsúllyal – , hogy a világűr végtelen. Mi az, hogy a világűr végtelen. Ezen az egy mondaton lehetne rágódni egy életen át, de valószínűleg nem lenne jó vége, minden bizonnyal beleőrülnék. Így is nyugtalanít, sokszor eszembe jut, amikor éjszakánként kint dohányzom a kertben és a csillagokat bámulom. Ha tiszta az ég, a minimális fényszennyeződésnek hála szépen kirajzolódik a Tejút Földről is látható karja.

de soha nem tudunk közel kerülni hozzájuk, soha nem érthetjük meg, mit is jelentenek.

A szédület, amit a régi fotók váltanak ki belőlem, innen ered. Ebből a reménytelen vágyból, hogy megértsem, amit sokkal inkább érzek, mint látok ilyenkor.

Ez a kép 1927-ben készült. A szülői ház egyik ódon szekrényének fiókjából került elő. Ezt az ódon szekrényt apai nagyapám készítette, aki asztalos volt. Olyan bútorokat csinált, amelyek még most is kifogástalan állapotban vannak. Miközben azok a bútorok, amelyeket alig egy évtizeddel ezelőtt vettünk, sorra szétesnek.

A képen négyen állnak egymás mellett. Testvérek. Jobbról a második anyai nagyanyám. Tizenöt éves. Valószínűleg már ekkor ismerik egymást a nagyapámmal, de csak évek múlva házasodnak össze. Még nem látják, mi jön, mit hoznak a következő évtizedek. Nagyanyám még nem látja, hogy a második világháború utolsó évében ott marad egyedül két kisgyerekkel, mert a nagyapámat a bevonuló Vörös Hadsereg málenkij robotra hurcolja. Három éven keresztül azt sem tudja, él-e egyáltalán. Csak utólag tudja meg, hogy a nagyapám megpróbált megszökni, de nem jutott messzire, mert menekülés közben keresztüllőtték a lábát.

Egy földbe vájt üregbe lökték be büntetésül, egy német hadifogollyal együtt. A német nem bírta, megfagyott, nagyapám csontra soványodva kibírta, hazajött. De már nem volt a régi, alig hatvan évesen meghalt, a magával hozott sérülések következményeként.

Mindezt nem látja még.

Ahogy azt sem látja még, hogy

Azoktól a földektől, amelyek évszázadok óta a megélhetésüket biztosították. Amit meghagynak nekik, az legfeljebb arra lesz elég, hogy még inkább fájjon az, ami elveszett. Oda a szőlő, oda a málnás, oda a kaszáló, oda az erdő. És végül azt sem látja még, hogy miután két agyvérzést szinte lábon kihordott, a harmadik fogja elvinni. A kórházi ágyból is az unokáihoz akart hazajönni.

Nagyon szerettem, mit szépítsem. Ezt ott, a képen még nem tudhatta, most már, remélem, mindörökre tudja. Már megint az örökkévalóság, úgy látszik, nem tudom kikerülni.

A kép helyszínét ismerem. A mögöttük látható ösvény ívéből ismertem rá. Az egyik – később elrabolt – földjük közelében állnak. A málnás végében, ott, ahol már gyümölcsfák szegélyezték az utat. A Hatlópatak-völgy, Nagymaros és Kismaros között. Málnásaik voltak arra, egészen az erdő aljáig értek a sorok. A málnát a budapesti vagy a bécsi piacokon adták el.

Anyám sokat mesélt a Hatlópatakról, mély és meghatározó gyerekkori emlékei fűződtek hozzá.

a szemérmessége soha nem engedte ezt a túlzó kitárulkozást, de ha erről beszélt, mindig éreztem a szavai mögött, hogy ez a völgy egy azóta széthullott teljességet jelentett neki.

Később én is sokat jártam arra. Magányos séták voltak ezek, rég halott vizslám kísért el olykor. A valaha rendben tartott, megművelt földeknek már a nyomait is alig lehetett kivenni. A völgyet benőtte az áthatolhatatlan bozót, csak egy-két vadrózsával befutott, szívós, öreg gyümölcsfa maradt meg. Aki nem ismeri a völgy előéletét, el sem hinné, hogy néhány évtizeddel ezelőtt milyen kép fogadta volna itt.

Ezen a fotón ebből nem sok látszik, ebből az elmúlt, régi rendből. De ez sem igaz egészen. Az arcokon, a ruhákon és az ösvény kanyarulatán mégis csak látszik.

A nyomaikat, nagyszüleim nyomát.

A völgy aljában, ahol a mélyút kezdődik, ismeretlen magyar katona sírkeresztje áll. Anyám testvére a háború után innen hurcolt haza eldobált fegyvereket, sisakokat, gázálarcokat. Egy rémes anekdota szerint egyszer még egy katonai bakancsot is hazahozott, amelyben benne volt néhai tulajdonosának leszakadt lábszára is.

Miután elvették a Hatlópatakot, nagyanyám soha többet nem ment ki oda. Nem tudta volna elviselni a látványt. De itt, ezen a képen, ezerkilencszázhuszonhétben, mindebből még semmit sem sejt. Egy szép, fiatal lány a testvéreivel, ünneplőben, talán húsvét lehetett.

Előtte az élet, ahogy mondani szokás. Mi tagadás, tényleg előtte volt.