Mindenki magyar, akinek fáj Trianon!

„A kercaszomori centenáriumi emlékmű avatásán elhangzott beszéd:

Tisztelt Képviselőtársam!
Tisztelt Polgármester Úr! Polgármester Urak! Közgyűlési Alelnök Úr!
Tisztelendő és Nagytiszteletű Urak!
Tisztelt Ünneplő Közösség!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Engedjék meg, hogy külön is köszöntsem a legbátrabb város, Balassagyarmat képviselőit itt, a mai ünnepségünkön. Közös örökségünk története gyűjtött össze bennünket. Egy közösség története, amely a maga epizódszerűségében is igazodási pont és figyelmeztető példa az ország egésze számára.

Kerca és Szomoróc is olyan kis falvak voltak a magyar hazában, melyeknek a határvidéken évezredes küldetést adott a külső határok védelme. Századokon keresztül, háborúban, vagy veszélyes határvidéken, amint régen mondták, az "ellenség szájába vetve élni" állandó készenlétet jelentett. Így volt ez az Árpád-korban, így volt az Anjouk idején, a vegyesházi királyok korszakában, majd az oszmán hódítás alatt is. Így volt ez akkor, amikor kivették a maguk részét a szabadságharcokból és a világháborúkban a haza védelméből. Ehhez pedig bátor emberekre volt szükség. Akik tudták, hogy mi fontos és mi nem, miért érdemes küzdeni és miért nem, és azt is tudták, hogy mi múlhat az ő saját személyes helytállásukon. A fontos ügyekért nemcsak a csatatéren voltak hajlandók küzdeni. Kiálltak hitük mellett: csaknem egy évszázadon át jártak a szomszédba vasárnaponként az istentiszteletre, amikor reformátusként még nem lehetett saját templomuk a saját falujukban.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Száz évvel ezelőtti nemzeti tragédiánkra emlékezünk idén. „Magyarország az, ami megmarad.”- mondta állítólag Clemenceau, miközben kollégáival a Párizs környéki békéket barkácsolták. A kérdés az volt: mi marad meg? Mi marad meg a tárgyalótermekben a világháború győztes nagyhatalmainak képviselői által kiterített térképeken az egyre gyarapodó vörös vonalak között? Mi marad meg Magyarországból, mi marad meg a határmenti településekből, családok sok százéves örökségéből, szántóból, legelőből, erdőkből, templomokból és iskolákból? Mi marad meg egy ország és egy nemzet életéből, amelyet feldarabolnak?

Magyarországot az első világháború után egy katonai invázió érte. Sokat beszéltek akkor a wilsoni elvekről és a népek önrendelkezési jogáról, ám a Trianonhoz vezető út egy katonai megszállás volt, amelyet csak fegyveres erővel lehetett vagy lehetett volna megállítani. Ne feledjük: a győztesek saját elveiket is semmibe vették, népszavazást csak Sopronban sikerült kikényszeríteni, és ott is fegyveres felkelés után!

Mit remélhetett az az ország, amelynek vezetői egy emberkísérlet, a polgári radikalizmus és a kommunizmus kedvéért lemondtak a fegyveres ellenállás lehetőségéről? Mit remélhetett az az ország, amely katonáinak kezéből kivette a fegyvert? Mit remélhetett egy kis falu, amelyet törvénytelenül szálltak meg, és amelyet a rosszul faragott párizsi ceruza Jugoszláviának akart ítélni? Mit remélhetett a béke megkötése után egy hónappal, amikor mindenki számára úgy tűnhetett, hogy a sírra rákerült a zárókő? Ha a katonai realitásokat vesszük alapul, vagy vették volna alapul, akkor a válasz egyértelmű: semmit. Ha a nemzetközi jog akkori kilátásait vették volna alapul, a válasz akkoris ugyanaz: semmit, legfeljebb csak bajt és veszélyt.

Minden egyes harcos kockáztatott. Halálos vagy örökös bénultságot hozó golyót a fegyveres harcban, börtönt és kivégzést, szenvedést és megaláztatást a megtorláskor, sőt, családjuk meghurcoltatását. A felkelők mégsem törődtek ezzel. Gyorsan sikerre vitték a katonai akció első részét, és csak a gyorsan felvonuló, többszörös túlerő előtt tették le a fegyvert. Vállalták a megtorlást, amelyhez a legnagyobb bátorság kellett. A hódító büszkeségével megsértett Jugoszláv állam alaposan megkínozta őket. Úgy tűnt, vesztettek és hiábavaló volt az egész.

Mégis így következett be az, amire senki nem számított, mert józan ésszel nem számíthatott. A határmegállapító bizottság végül nekik adott igazat. 1922. február 9-én Szomoróc újra magyar lett. Megmaradtak magyarnak Magyarországon. Méltón határvédő őseikhez, példaként határvédő utódaik számára. Balassagyarmat, Sopron, a hűségfalvak és Kercaszomor példája ékes bizonyítéka annak, hogy a reménytelennek tűnő küzdelem is hozhat eredményt. Vannak helyzetek, amikor küzdelem nélkül nem lehet győzni, küzdelem nélkül lehetetlen megmaradni. Vannak helyzetek, amikor bátorsággal és elkötelezettséggel reménytelennek vagy elveszettnek látszó ügyeket is megfordíthatunk, különösen, hogyha az igazság a mi oldalunkon áll.

Tisztelt Ünneplő Közösség!

Trianon óta éppen most múlt el száz esztendő. Évszázados szabadságprobléma lett ez a magyar nemzet egésze számára. Örök küzdelem az elszakított területeken a beolvasztás ellen, az emberi és közösségi jogok érvényesítéséért, illetve identitásunk, nemzeti önazonosságtudatunk megőrzéséért. Örök figyelmeztetés számunkra, hogy az ország és a nemzeti közösség határai nem esnek egybe. Ez felelősséget jelent az anyaország számára az elszakított területeken élőkért. A magyar alkotmány 2011 óta világosan rögzíti, hogy a magyar állam felelősséget visel a határon túli magyarokért. Túljutottunk a végtelenül nehéz, embertelen és Magyarország számára felfoghatatlan veszteséget hozó XX. századon és a XXI. század harmadik évtizedének küszöbén állunk. A határ akadálytalanul átjárható, szomszédainkkal szövetségben élünk. Véget ért a száz év magánya. Mégis azt mondhatjuk, hogy bár a mesterséges határok helyére az átjárhatóság lépett, ugyanakkor éles identitásbeli, kulturális és társadalmi különbségek jöttek létre Európában. Az innen 20 kilométerre fekvő Ausztria fővárosában, a katolikus Habsburg uralkodócsalád egykori birodalmi központjában évek óta többen választják a muzulmán hitoktatást az általános iskola első osztályában, mint a katolikust. Ez is figyelmeztető jel számunkra, hogy Közép-Európát kell megerősítenünk, Közép-Európa nemzeteivel kell összefognunk, Közép-Európát kell újjáépítenünk! Együtt kell dolgoznunk, ha meg akarunk maradni magyarnak, s hozzátehetjük: szlovénnek, szlováknak, csehnek, lengyelnek, horvátnak vagy szerbnek!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Magyarország most is az, ami megmarad. De a haza a magasban van, és hogyha erre tekintettel vagyunk, akkor nem felejthetjük el azt sem, hogy ezért a küldetésünk is egyetemes. Nem felejthetjük el azt, hogy amikor tíz évvel ezelőtt a magyar Országgyűlés arról döntött, hogy a nemzeti összetartozás napjává nyilvánítja június 4-ét, a trianoni békediktátum aláírásának napját, akkor az előterjesztő, aki jelenleg az Országgyűlés elnöke, világosan fogalmazta meg azt, hogy bár eredeti értelemben a korábbi Magyarország nem születhet újjá, de mégis bennünk él, az általunk épített templomokban, iskolákban. A nyelvünk, a kultúránk, a szabadságküzdelmeink és az összetartozásunk alkotja a magyar hazát. Közös életünknek és közös álmainknak, amelyben mindenkinek helye van, aki magyarnak vallja magát, itt van, itt nyílik a legtöbb tér. És ne felejtsük el: mindenki magyar, akinek fáj Trianon!

Polgármester Úr is utalt rá, hogy “múlton nyugszik a jelen és azon a jövendő.” A szomoróciak évszázados hőstette a múlt. Hősiességük megőrzése és éltetése a magyar jövő legbiztosabb záloga.

Köszönöm a figyelmet!”