A független Venezuela első elnöke, a most 230 éve született José Antonio Páez közép-európai szemmel nézve egészen különleges pályát járt be. Életútja a rongyokból az elnöki hivatalig ívelt, majd észak-amerikai emigrációban végződött. Portrénkban a hívei által az „Apure-folyó oroszlánjának” és a „puszták kentaurjának” nevezett, ellenségei szemében véreskezű haramia, majd zsarnok Páez életútját mutatjuk be.
Paár Ádám írása
Hősünk élete három szakaszra tagolható. Az első szakasz, a pásztorfiúé olyan, mintha egy Sergio Leone-féle spagettiwestern hőséről mintázták volna. A mesztic (indián és „fehér”) szülőktől származó José Antonio Páez 1790. június 13-án született Új-Granada Alkirályság területén, a mai Venezuelában. Szegény szülők gyermeke volt, akik mindent megtettek egyedül életben maradt fiuk taníttatásáért. Egy napon banditák állították meg a távoli bentlakásos iskolából hazalátogató Páez postakocsiját, s a fiú megölte az egyik zsiványt. A mi felfogásunk szerint önvédelemből cselekedett, ám a korabeli hatóságok és törvények szigorúbbak voltak. Páez a földönfutó szegénylegények és szökött rabszolgák menedékhelye, a llano (a venezuelai puszta) felé vette az irányt.
A marhapásztorok, a llanerók sajátos pozíciót töltöttek be a gyarmat társadalmában:
amely nyitott volt a törvényen kívüli elemek számára. A maga kezdetleges módján demokratikus norma érvényesült itt: míg a társadalomban a bőrszín választóvonalat jelentett, a llanero lehetett indián, „fekete”, félvér vagy „fehér”. Páez könnyen beilleszkedett, hiszen tudta mindazt, amit egy llanerónak tudnia kellett: lőni, lovagolni, lasszót vetni, kést hajítani, zenélni és inni. Még nem volt húszéves sem, amikor már rajongás vette körül a llanerók körében. Híres volt lovagolni tudásáról, ezért kapta a sokatmondó „llanók kentaurja” nevet. Már 19 évesen feleségül vett egy 12 éves lányt, s gyermekeik közül kettő érte meg a felnőttkort.
Dél-Amerika függetlenedik
Hogyan lett a szegénylegényből Venezuela elnöke? Ennek megértéséhez kicsit meg kell ismerni az 1810-es évek történetét. 1808-ban Napóleon csapatai bevonultak Madridba. Spanyol-Amerika-szerte junták (tanácsok) alakultak a legitim királyi dinasztia védelmére. Némely junták azonban nemcsak a Bonaparte-dinasztiát utasították el, hanem a korábbi gyarmati rendszert is. A gyarmatok kreol (gyarmati születésű spanyol) elitje, a helyi arisztokrácia és nagypolgárság nyitott volt a felvilágosodás eszméi iránt, hatottak körükben az amerikai függetlenségi háború (1775-1783) hírei, s egyre nehezebben viselték a gyarmati adminisztráció bilincseit. A kreol elit önmagát azonosította a nép képviseletével (s hogy ezen mit értettek pontosan: „amerikai népet”, bőrszínre tekintet nélkül, vagy egyszerűen „amerikai spanyolokat”, abban nem volt egységes az álláspont). Dél-Amerikában a szabadkőművességnek nagy szerepe volt az „Amerika-gondolat” népszerűsítésében. Venezuelában Francisco Sebastian Miranda terjesztette el az első páholyokat. Miranda, az 1806-os venezuelai felkelés vezetője, az 1811-es Venezuelai Köztársaság elnökének álma egy olyan amerikai államszövetség volt, amelyben minden népfaj és bőrszín egyenlő. Az indián örökséghez való kapcsolódást fejezte ki, hogy a leendő, Kaliforniától a Magellán-szorosig terjedő államszövetség vezetőjét az Inka címmel ruházta volna föl, átvéve az ősi Peru uralkodóinak tisztségét.
hogy kezébe vegye a sorsát. Joggal félhettek attól, hogy Franciaország vagy – erősebb tengeri hatalomként – Anglia igyekszik megkaparintani Spanyolország amerikai gyarmatbirodalmát. 1811-ben kikiáltották az első Venezuelai Köztársaságot, majd ennek összeomlása után a másodikat 1813-ban. A köztársaságot vezető liberálisok, élükön előbb Mirandával, majd Simón Bolívarral, adósak maradtak a szociális reformokkal: a kormány nem osztott földet, és nem szüntette meg a rabszolgaságot (megtiltotta viszont a rabszolga-kereskedelmet). Ugyanaz motiválta a rabszolgaság eltörlésének elhalasztását, mint a függetlenségért harcoló észak-amerikai gyarmatokon: tekintettel kellett lenni az elit rabszolgatartó részének érdekeire, magyarán a rabszolgaság kérdését föláldozták a függetlenségért vívott fegyveres harc ügyének oltárán.
A történelem megismétlődött, ám Venezuelában jóval véresebb következményekkel. A spanyol fővezér, a Puerto Cabello városában veszteglő Monteverde tábornok a szerzetesek révén elhintette a nép között, hogy Ferdinánd király földet ad a népnek, csak a gaz földesurak, akikből a kormány áll, eltitkolják előlük. Hamarosan akadt egy férfi, aki az indián, színesbőrű szegényparasztok, llanerók és „fekete” rabszolgák élére állt: José Tomás Boves. Az egykori fegyenc, ekkor llanero megszervezte a felkelést, Isten és a király nevében. Királypárti mozgalom volt ez? Inkább úgy pontosítható: a király neve jelszó volt, de mögötte az indulatot szociális radikalizmus, s emellett kitapinthatóan egyfajta általános „fehérellenes” gyűlölet fűtötte. A „halál a földesurakra” sokak számára úgy hangzott: „halál a fehérekre”. Boves, akinek alakja rémmé növekedett, meghirdette a nagybirtok és az állatállomány fölosztását.
Az anarcho-royalista Boves llanerói mindenütt legyilkolták a „fehéreket”, s általában mindenkit, akit republikánusnak véltek. V. Guszev, Bolívar regényes életrajzírója néhány vonással érzékletesen megrajzolja a források szerint elképesztően brutális Boves karakterét, annak szájába adva a történetileg hiteles tényeket: „Mentünk, egyik várost a másik után foglaltuk el, öltünk, akasztottunk, korbácsoltunk, tovább mentünk, megint nem hagytunk élve senkit sem. A spanyolok az egekig magasztaltak, ez a mitugrász Monteverde újból megmozdult az ő Puerto Cabellója falai mögött: Cádizból várt hajóhadat, de a fő, hogy mi segítettünk. Mindazt, amit ő elszalasztott, ezeknek a kreoloknak, köztársasági meszticeknek, Mariñónak, Bolívarnak minden győzelmét, az egész köztársaságukat néhány hónap alatt ízzé-porrá zúztuk. (…) Venezuelában mi is meg a spanyolok is a mennyországba küldtünk mindenkit, aki a körmünk közé került.” (V. Guszev: A Felszabadító. 119-121.)
Páez csatában
Bolívar partraszállása
Bolívar, a későbbi El Libertador (Felszabadító) belátta emigrációjában, hogy nem elég a polgári reform és a függetlenség: föld is kell a szabadság mellé, támogatni kell az indiánokat, és véget kell vetni a rabszolgaságnak. 1816-ban partra szállt Venezuelában, s most már szociális programmal támogatta meg a függetlenség és polgári szabadságjogok ügyét. Meghirdette a rabszolgaság eltörlését és a parasztság földhöz juttatását. A helyzet kedvező volt: Bolívar legnagyobb ellensége, a szadista Boves már halott, és a llanerók új vezetője, Páez, aki ekkor már gerillavezérként jókora tartományt tartott ellenőrzése alatt, csatlakozott a llanerók többségével a Felszabadítóhoz.
A vakmerő, sötét szemű, éjfekete ménjén parádézó llanero vezér, az „Apure-folyó oroszlánja” gyakran derékig meztelenül vezette csatába sombrero-kalapos, fehér inges, pikákkal fölfegyverzett hadseregét a spanyolok ellen. Bolívar afféle rousseau-i „nemes vadembert” látott a llanero vezérben, aki kész elfogadni a Felszabadító liberális elveit – legalábbis ekkor még úgy tűnt. A közöttük lévő éles születési és társadalmi különbségek egy pillanatra másodlagossá váltak a függetlenségi harc és a közös társadalmi program mellett. Páez megtisztította Venezuelát a spanyolpárti bandáktól, amíg Bolívar serege fölszabadította Kolumbiát a spanyol uralom alól. 1821-ben, a két parancsnok caracasi bevonulásával véget ért a fölszabadító háború.
Kezdetét vette Páez életének következő szakasza: a politikusé. A venezuelai lakosság jelentős része idegenkedett a Bolívar által alapított Nagy-Kolumbiától. A háborús hős glóriáját viselő Páez tábornok nyíltan odaállt a szeparatista törekvések mellé, és hosszas politikai manőverek meg Bolívar elleni intrikák után 1830. január 13-án Venezuela elszakadt Nagy-Kolumbiától.
Az új elnök
Páezt választották az új ország elnökévé. El lehet képzelni, a venezuelai arisztokrácia hogyan fogadta termeiben a sötét bőrű tábornok, az egykori pásztorfiú megjelenését! Ám ismét beigazolódott a mondás, hogy
A pásztorfiút, a népvezért, aki a durva pásztorviseletet, a ponchót aranyhímzéses, gyémánt rendjelekkel borított egyenruhára váltotta, elvakította a drágakövek, szobrok és kardok ragyogása. Hízelgett neki, hogy a „fehér” urak kezét foghatja, a „fehér” úrnők kezét csókolhatja.
Páez egykori harcostársainak szűk körén kívül támaszkodott a hagyományos elitre, s szorgalmasan építgette a klientúráját, példát adva más elnököknek is. A hatalmas országot másként nem lehetett egyben tartani, csupán a kegyek és kedvezmények állandó osztogatásával, megelőzendő a helyi szeparatista lázadásokat. A róla elnevezett paecismo szűk két évtizedének (1830-1847) nagyobb részében Páez töltötte be az elnöki hivatalt, s amikor éppen nem, valójában akkor is ő volt az ország első embere. Ezekben az évtizedekben jelentős reformok történtek a közigazgatás, közoktatás és a polgári jogok terén. Más tekintetben inkább visszalépésről beszélhetünk. A gazdaságpolitika az agrárérdekek védelmén alapult, miközben a rezsim a gyarmati időkből örökölt gyönge ipart kitette a külföldi versenynek. Venezuela élelmiszer-exportőr és iparcikk-importőr országgá vált, kiszolgáltatva az angol tőkének, s egyoldalúan függővé téve az országot a világpiactól. A nép helyzete nem változott, sőt romlott. A volt rabszolgák többnyire nyomorogtak, a llanerók pedig hiába várták a földosztást, s egyre zúgolódtak, lázadoztak a „saját elnök” ellen. A középosztály azért háborgott, mert az ipart teljesen alárendelték a földbirtokos oligarchia akaratának, és úgy érezték, Spanyolország rabigáját Anglia pénzigája váltotta föl.
de utóbbiak felé hajlott, a közös agrárius irányultság miatt.
Addig Páez széke nem volt veszélyben, amíg csak a llano lázadozott. A hadsereg sorra elfojtotta a vidék felkeléseit. A probléma akkor adódott, amikor az eliten belül történt meg a hasadás. A Liberális Párt vezérei, a Monagas-fivérek megelégelték Páez uralmát, és amikor híre ment a páezisták választási csalásának, harcba hívták mindazokat, akiknek elegük volt a rendszerből. 1848-ban fegyverrel elkergették a konzervatívok oldalára állt Páezt, aki rövid kitérő után az Egyesült Államokba költözött. Miközben fölolvasó esteket tartott, éberen figyelte a délről érkező híreket. A Monagas-rezsim kiábrándította a venezuelai középosztály nagy részét, amely reformokat, az ipar védelmét és a félgyarmati sorból való kikecmergést várta José Tadeo Monagas kormányzásától.
A liberálisok kormányzási módszerét éppúgy az önkényesség jellemezte, mint korábban a konzervatívokét, s ugyanúgy a földesúri rétegekre támaszkodtak, szemben a középosztállyal és a parasztsággal. A korrupció mértéke felülmúlta a Páez-időszakét, és a társadalmi reformok nem haladtak előre. Monagas bukása után Páez hazatért, s ismét a konzervatívok élére állt. Második elnöksége (1860-1863) alatt azonban nem tudott úrrá lenni a polgárháborús helyzeten, és a liberális-föderalista erők katonai vereséget mértek a páezista seregekre.
New Yorkban telepedett le. Hamvait 1888-ban szállították haza, és helyezték örök nyugalomra.
Így ért véget „Apure oroszlánjának”, a „llanók kentaurjának” pályája, aki megjárta a társadalmi ranglétra minden fokát: volt törvényen kívüli, pásztor, tábornok, elnök, hol gerillavezér, hol szabadsághős, hol fél-királypárti, fél-anarchista, hol liberális, hol konzervatív – hol a társadalmi haladás híve, hol a fönnálló társadalmi rend védelmezője. Manapság Venezuelában nemzeti hősnek, az ország alapítójának tekintik.
Az angol beteg című film magyar főhősének valódi élete lenyűgöző, interaktív albumot ihletett: tartalmában és esztétikájában is méltó ajándék kerülhet a karácsonyfák alá.
Legismertebb labdarúgónk példája azt mutatja, hogy nem az eszközkészlet számít, hanem hogy mi jön belülről.
Sokkal fontosabb és súlyosabb problémákkal bajlódunk, mint pár éve, amikor a mozgalmatok elfoglalta az agonizáló baloldal helyét a céges érdekeltségek miatt.
Hogyan lehetséges, hogy a történelem összes kultúrája észak, dél vagy kelet felé orientálódott, és sohasem nyugat felé? Az égtájak kultúrtörténete színesebb és tanulságosabb, mint azt a GPS korában bárki gondolná – állítja Jerry Brotton, a reneszánsz professzora.
Nincs miért kárörvendeni az egyre mélyebb és szerteágazóbb német válságjelenségek kapcsán. Rajcsányi Gellért írása.
A közel négyszáz oldalas, gazdagon illusztrált kötet nem csak a Liget páratlanul gazdag, több mint két évszázados múltját mutatja be történeti hűséggel, a jelen, azaz a Liget Budapest Projekt fejlesztései is kiemelt szerepet kapnak.
Bár az Iszlám Államot Szíriában jelentősen meggyengítették, nem semmisítették meg teljesen.
Gyakorlatilag elkerülhetetlen az előrehozott választás.
