„Végső soron mindenki az államhoz fordul” – Slomo Avineri a válságról

Slomo Avineri izraeli történész 1930-ban született Lengyelországban, családjával 1939-ben alijáztak. A politikai eszmetörténet nemzetközi hírű kutatója, a jeruzsálemi Héber Egyetem oktatója és a Central European University vendégprofesszora. Avineri Jicak Rabin izraeli miniszterelnök első kormánya során (1975−'77) a külügyminisztérium igazgatója volt, s egyike azoknak a régivágású, szocialista izraeli értelmiségieknek, akik a zsidó állam baloldali hőskorából maradtak hátra. Több könyvet írt Marxról, Hegelről és Moses Hessről, legutóbbi, 2013-as munkája Herzl Tivadarról magyarul is megjelent, ahogyan több könyve is olvasható magyar fordításban.

***

Legújabb, az izraeli Há'árecben megjelent cikke magán viseli a szerző baloldali beállítottságának jegyeit is, olyan értelemben, hogy minden tőle jobbra álló dolgot „neoliberalizmusnak" nevez, azaz felfogása szerint a határfalat építő, fehér munkásság szimpátiáját kereső és globalizáció-kritikus Trump is neoliberális.

Cikkének címe: „A koronavírus megölte a neoliberalizmust, és ezt Trump is tudja”. Bár Avineri arra jut, hogy egyelőre még túl korai a koronavírus-járvány minden hatásának megjósolása, annyi bizonyosnak tűnik, hogy főbb hatásai közé sorolható „annak a neoliberális-konzervatív modellnek összeomlása, amit Margaret Thatcher és Ronald Reagan alkotott meg. Ez a modell arra törekedett, hogy mérsékelje az állam szerepét, amennyire csak lehetséges, és közben kiterjessze a szabadpiac hatalmát. Az állam – szólt az érvelés – akadályozza a piaci erők kreatív növekedésének lehetőségeit, így hatésköreit meg kell nyesni, és hagyni kell, hogy akadálytalanul működjenek a piaci erők”.

Avineri szerint Reagan egyszer radikálisan úgy fogalmazta meg ezt a tételt, miszerint „az állam nem a megoldás, hanem a probléma”. Baloldali izraeli történészként ezután már Benjamin Netanjahu konzervatív izraeli miniszterelnököt kritizálja, amikor azt idézi tőle, hogy a közszféra egy kövér ember, aki egy vékony ember – a magánszektor – hátán lovagol.

Slomo Avineri

Az izraeli történész kifejti, hogy

Széleskörűen privatizálták az egészségügyet és az oktatást, lecsökkentették a szociális hálót a hátrányosabb sorban élők számára, és egyre csökkentették a bankok és a tőzsdék szabályozását. „Mindennek az volt a célja, hogy a piaci erők minél szabadabban dolgozhassanak. Az ideológiai alapvetés az volt, hogy a szabadverseny, bár időszakos kríziseket okoz, végső soron képes stabilitást és egyensúlyt biztosítani mindenki javára”.

Avineri szerint azonban ez a gondolkodás figyelmen kívül hagyta a történelmi kontextust, ami a második világháború utáni jóléti államok kiépítéséhez vezetett. A jóléti államot főleg az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban hozták létre, és később minden demokratikus ország átvette azt. Lényege a szervezett munkaerő egyesítése volt azzal a felfogással, hogy a korlátlan piacgazdaság az 1929-es nagy válsághoz vezetett, ami olyan politikai következményekkel járt, mint a kommunizmus, a fasizmus és a nácizmus megerősödése. Fő szellemi atyjaként Avineri John Maynard Keynes közgazdászt, kifejeződéseként pedig Franklin Roosevelt New Dealjét nevezi meg.

A jóléti állam ilyen értelemben szerinte

a felelős szociális gondolkodás és a reálpolitika eredménye, és az első védvonal az olyan folyamatokkal szemben, amik tönkretették az olasz és német demokráciát is a húszas és harmincas években. Bár Avineri elismeri, hogy a neoliberálisok – akikre felváltva használja a neokonzervatív szót is – okkal kritizálták a megnőtt állami bürokráciát és egyes államosított intézmények piaci alapon való lehetséges jobb teljesítményét, szerinte „a gyereket kiöntötték a fürdővízzel”, amikor visszatértek a 19. század Marx által is kritizált korlátlan kapitalizmusához.

Avineri úgy véli, hogy a globalizáció a neoliberális modell tartozéka volt, melynek ugyan voltak pozitív hatásai, de ártott az ipari munkásságnak és a középosztálynak is, és végső soron a populista mozgalom megerősödéséhez vezetett. „A koronavírus-krízis pedig bebizonyította, hogy amikor rosszra fordul a helyzet, a piaci erők elsőnek omlanak össze, mivel nem képesek megoldásokat kínálni. Végső soron krízis esetén mindenki az államhoz fordul” – vonja le a tömör konklúziót Avineri.

A történész szerint „még egy olyan radikális elnök, mint Donald Trump, aki mindent megtett az állam gyengítésére, is észre kellett, hogy vegye: komoly állami beavatkozás nélkül a piac folytatni fogja összeomlását, és ennek a tőzsde a legjobb jele. Ő is arra jutott, hogy az állam erejét, a szövetségi kormányt kell mozgósítani, hogy megmentse a gazdaságot és megakadályozza a tömeges munkanélküliséget. Az összeomló gazdaság és a széleskörű munkanélküliség nem csak újraválasztásának esélyeit rontaná, de a nagy világgazdasági válsághoz hasonlú méretű krízisbe taszítaná az Egyesült Államokat.” 

Még Boris Johnson brit miniszterelnöknek is minimálbért kellett garantálnia mindenki számára. Még Netanjahu is használta a „közös felelősség” kifejezést. (Avineri hozzáteszi, hogy ám nem használta a „szolidaritás” kifejezést, mely szerinte túl szocializmus-ízű lett volna). A szerző ezt követően rátér arra, hogy az új izraeli kormánynak az egységet és a szolidaritást kell képviselnie, nem pedig a high-tech világát, amely csak keveseket gazdagít. A történész a mezőgazdasági szektor támogatását javasolja, hiszen ez fogja garantálni Izrael élelmiszer-ellátását a nemzetközi kereskedelem visszaesésének idején, nem pedig a tőzsde és a dúsgazdag emberek.

Az állam megerősítése veszélyeket is rejt Avineri szerint. Az autoriter és totalitárius rezsimek − jobb és baloldalon egyaránt −

Ilyen példaként idézi Avineri Lenint, Mussolinit és Putyint is. Ezért Avineri továbbra is a hatalom koncentrálásának akadályozását, a törvényhozás és a bíróságok függetlenségét, illetve az erős civil társadalom fontosságát hangsúlyozza. A civil szféra demokrácia számára való fontosságára Alexis de Tocqueville-t idézi. Mint véli, Izrael a múltban azért tartotta meg ezt az egyensúlyt, mert az országot önkéntes szervezetek, kibucok alkották, mint ahogyan az Egyesült Államokat is eredetileg önálló brit telepesek hozták létre. Az állam fontossága mindig is központi elem volt a cionizmusban, noha nem ez volt a legnagyobb érték. Amikor David Ben-Gurion államalapító korlátozni akarta a szakszervezetek erejét, fiatal szocialistaként maga Avineri is felszólalt ellene. 

„Manapság nagy a vonzereje annak, hogy a jelenlegi nehézségeket kihasználják, és erős vezetést és nemzeti válságkezelő kormányt igényeljenek. Az ellentmondás az, hogy az erős és stabil kormány mellett a civil társadalom, az önkéntes szervezetek, a pártok és a független média erősítésére is szükség van. Továbbá szükség van továbbra is működő és felelős parlamenti ellenzékre is. Természetesen nem szabad hagyni, hogy az ellenzék szélsőbaloldali vagy -jobboldali elemekből álljon csak, és ez nehéz kihívás.”

***

A koronavírus, a járvány és az egész életmódunkat átalakító karantén a kortárs gondolkodás nagy alakjait is megszólalásra késztették. A Mandiner ezért elkezdte Korona-gondolatok cikksorozatát, amiben a legkülönbözőbb országok nemzetközi hírű, legkülönbözőbb nézetrendszerű gondolkodóinak friss megszólalásait szemlézzük.

Eddig szemléinket (többek között Yuval Noah Harari, Alain Finkielkraut, Douglas Murray, Slavoj Žižek és Michel Onfray gondolatait) az alábbi linken keresztül olvashatják!