Nincs látványos cselekmény, utazás és szerelem, csak a természet van, és benne egy fiú, aki valójában nem tudja, mit akar. Azt viszont elég pontosan tudja, mit nem. Visszanéztük és leellenőriztük, mennyire örök érvényűek az immár több mint egy évtizedes Út a vadonba tanulságai.
Nemrég valahogy elém került Sean Penn 2007-ben készült Út a vadonba című filmje. Emlékszem, amikor először láttam, a feleségem a szíve alatt hordta első fiunkat. Azóta ha eszembe jut ez a film, életünknek az az időszaka is megjelenik vele együtt, az ifjú, zöldfülű házaspár (akik voltunk) életének snittjeivel. S ha már elém került ez a film, megnéztem újra.
Az Út a vadonba úgynevezett megtörtént eseményeken alapul. Ha ilyet hallok, mindig bajban vagyok. Számomra sosem volt kérdés, hogy ami nem történt meg, ugyanolyan mértékben reális lehet, mint az, ami megtörtént. Egy filmes adaptáció minden esetben a fikcióból építkezik, és innentől mindegy, hogy van-e a történetnek valós alapja. Az egyetlen kérdés, hiteles látomásból építkezik-e a rendező vagy sem. Az Út a vadonba kétségkívül hiteles látomásból született.
Egy fiú, miután kitűnő eredménnyel végez valamelyik vidéki amerikai főiskolán, úgy dönt, hogy szülei akarata ellenére nem megy tovább a Harvardra, és köszöni szépen, de nem kéri az ajándék autót sem. Megsemmisíti a hitelkártyáit, pénzét jótékony célokra ajánlja fel
A cél a titokzatos Észak: Alaszka. Hátizsákjában ott lapul Henry David Thoreau kultikus könyve, a Walden, egy Tolsztoj-regény és Byron versei. Az otthon tele elfojtott és lappangó hazugságokkal, álszentséggel. A szülők kiégett és konformista ötvenesek, akik beledermedtek kényszerképzeteikbe. Szüleink, mondhatnám, mindnyájunk szülei, és akkor éppen annyira lennék igazságtalan, mint amennyire nem.
Mindnyájunk szüleit hagyja ott egy nyári reggelen a gyerek, és kalandos vándorlás után meg is érkezik Alaszkába, a Mount McKinley lábához. Nem érdektelen persze, hogy útközben mi történik: van verekedés és van szerelem, van hippikommuna és érzékeny, magányos öregember, aki fiává akarja fogadni az utazót, végül hősünk megérkezik az északi vadonba a hátizsákjával és a puskájával.
Élni szeretne végre, az életet akarja. Egyáltalán,
mivel a szülei és a többiek mind képtelenek voltak megmutatni neki.
Esetlenül mozog az erdőben, naplót ír, amelybe többé-kevésbé sablonos bölcselkedéseit jegyzi fel. Talál egy elhagyott, kibelezett autóbuszt, és abban húzza meg magát. Figyeli a növényeket és az állatokat, a felhők mozgását az égen, a hegyeken végigsöprő fergetegeket. Innentől válik érdekessé a helyzet, mert itt már nincs látványos cselekmény, utazás és szerelem,
Azt viszont elég pontosan tudja, mit nem.
Ott áll két világ metszéspontján, maga mögött hagyva az egyiket, a másik viszont olyannyira ismeretlen számára, hogy képtelen rajta fogást találni. Az rendben van, hogy erdő, csend és hatalmas távlatok: a kérdés csak az, mit csináljon itt. Miért van ott egyáltalán? Egy indián tudná, a fehér srác viszont honnan tudná.
Hamvas Béla Kierkegaard Szicíliában című esszéjében elemzi mesterien azt az állapotot, amikor Kierkegaard bénultan fekszik az árnyékban, a tengertől undorodik, csípik a legyek, elcsapta a gyomrát, és rájön, hogy semmit nem jelent, ha a teste ezer kilométerre távolodik is az otthontól, miközben a szelleme ugyanabban a nyomorult dán padlásszobában kuksol.
A helyzet itt is hasonló. A fiú a tudatában magával viszi az egész nyugati civilizációt az északi rengetegbe, ezen a szemüvegen keresztül lát, nem is tehet mást. Azt hiszi, a modern kultúrát csak úgy eláshatja a patakparton, mint a lelőtt szarvas zsigereit.
Szepesi Attila, a 2017-ben elhunyt (és méltatlanul keveset emlegetett) nagyszerű költő idézi Tündérek és katonák című esszéjében Julius Evolát: „A tradicionális embert a hegycsúcsok előtt, az erdők csendjében, a folyók partján, meg a rejtélyes barlangokban nem a lélek szubjektív impressziói töltötték el, hanem az érzékfeletti reális élménye. Vagyis a helyeket átható erők. Ezen érzetek képekben tükröződtek, elemek, források, fák isteneiben, amelyeket a képzelet hozott létre.”
Ez az esszé egyébként V.K. Arszenyevről, az orosz térképészről és íróról szól, aki 1902-ben, egy expedíciója során ismerkedett meg Derszu Uzalával, a nanáj vadásszal, akiről később könyvet írt. (A könyv alapján készült Kuroszava legendás filmje 1975-ben.)
Szepesi így folytatja: „A világ érzékelésének eme spirituális módja nehezen leírható. Természete az áloméval rokon, vagy a Platon említette isteni geometrizálással, melynek segítségével a kuszaság – a káosz – renddé, azaz kozmosszá szerveződik. Akinek nincsen képessége a láthatatlan, tehát a tényeken túli valóság érzékelésére, zűrzavarban él, hisz épp az a szervezőerő marad rejtve számára, ami fényudvarába vonja a pecek szeszélyes eseményeit. Vigasztalan sokféleséget, kaotikus törmeléket lát majd maga körül.”
Hát igen, Christopher McCandless (a főszereplő) akart valamit,
A tisztát, a határtalant, az időtlent kereste. De az nem a világban van, így tehát Alaszkában sem fellelhető.
Ott áll a fiú a rozsdás buszroncs tetején, nézi a hegyeket és végtelenül szabadnak érzi magát, miközben a feje fölött tízezer méteres magasságban félóránként húznak el a repülők. Ebben a mesterien eltalált képben sűrűsödik az egész történet:
a világ a technokrata szellem felvonulási területévé változott. Az erdő már nem az istenek otthona, csupán egy olyan földdarab, amit egyelőre még nem parcelláztatott fel a helyi nagyvállalkozó.
A fiút aztán épp a Természet öli meg, illetve a saját tévedése. Rossz növényt főzött vacsorára, megmérgezte magát. Lassú agóniája közben érik meg benne a felismerés, hogy egyedül mit sem ér az egész, tudósítania kell a többieket is arról: végzetes tévedésben vannak. Rájön, hogy – Buji Ferenccel szólva – ebből a világból kiút csak befelé vezet.
Tudását azonban már nem tudja megosztani senkivel. Az ég lassan beszivárog tágra nyílt pupilláiba.
Nagy tervezgető vagyok. Tervezgető és álmodozó. Ez az álmodozás nem egy jó hírű kifejezés, mert leginkább valami olyasmit értenek alatta, ami felesleges, értelmetlen és hiábavaló. Elálmodozgat az ember, na persze. De nagyon ráérsz!
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Sean Pennt nagyon aggasztja az, hogy a két politikus hasonlóan gondolkozik számos fontos geopolitikai kérdésben.
Az Emilia Pérez című francia bűnügyi musical ezzel együtt tíz jelölést zsebelt be.
Érdekes lesz majd követni az úgynevezett nemzetközi közvélemény reakcióját.
A pusztítás mértéke egyelőre nem ismert.
