Nagyszekeres szigetre épült református temploma - Élő templomok II.

A Tisza, a Szamos vagy a Kraszna egyszerre oltalmazta és pusztította a Felső-Tisza-vidéket. Az állandó bel- és árvizek hatására a folyók ölelésében egy olyan lápvilág alaku|t ki, amely évszázadokon keresztül nyújtott menedéket hol Ázsia, hol Európa felől érkező seregekkel szemben. A Szatmár-Beregi vidék a víz birodalma volt egészen a XIX. századig, amikor kezdetét vették a nagy folyószabályozások. Minden nehézség ellenére a vizek birodalma, a lápvilág azonban oltalmat is adott. Ez a momentum teszi igazán egyedivé a térség épített örökségét, hiszen az elszigeteltségben a középkor öröksége átvészelhette a vérzivataros időket. A középkori templomok sűrű láncolata, az Alföldön egyedülálló módon itt megmaradt aprófalvas településszerkezet ennek lenyomata. Ennek a lápvidéknek egyik utolsó lenyomatát láthatjuk a nagyszekeresi református templom körül.

Az erdélyi püspök 1351-ben engedélyt adott mise és pap tartására a Szekeresi családnak a Gőgő-Szenke patak által közrefogott kis szigeten épült a Bo|dogságos Szűz tiszteletére épített műemléktemplomban. A települést a XII. század végétől ismert, elnevezése alapján királyi szolgálónépek, szekeresek lakták. A XV. századi késő gótikus stílusú épület eredetileg védelmi funkciókat is ellátott. Valaha fahíd vezetett a szigetre, s a XVIII. századig csak ezen át lehetett megközelíteni. Ekkor még a szigetet is palánk vette körül. 

A középkorban és a törökkorban is Nagyszekeres egy igen fontos kereskedelmi út mentén feküdt, amely az erdélyi és az északkeleti hegyi kereskedelmet közvetítette. Ennek következtében a viszonylag népes település sokat szenvedett, a 16. század végén és a 17. században többször is portyák áldozata lett. Egyetlen kivétel talán a kis szigetre épült templom volt, amely kiváló védelmet jelentett a kisebb portyák ellen. Az igazán jelentős támadásokat azonban sem a víz, sem a lakosság elszántsága nem tudta visszaverni. A települést 1717-ben a tatárok feldúlták, felégették, a templomba menekülőket mind egy szálig megölték. A pusztulás mértéke leírhatatlan volt. Az 1717-es tatár portya jellegében az 1241-es tatárjáráshoz hasonlított. a tatárok amerre jártak mindent felégettek, minden mozdítható javat elvittek, a faluban. a mezőn elfogott munkaképes embereket és gyerekeket rabszíjra fűzték, az öregeket és a templomokba menekülőket, a fegyverrel védekezőket az utolsó szálig megölték.

A nagyszekeresi temp|om szerkezete a gótikus korszak végének szatmári hagyományait mutatja. A hajóját és a szentélyét kétlépcsős támpillérek veszik körbe, déli és délkeleti homlokzatát osztósudaras gótikus ablakok tagolják. A templorn nyugati homlokzatának tengelyében. a harangtornyot és a templomot összekötő épületrész alatt áll a kőből faragott, gótikus bejárati kapu. 1773-ban készült a többszintes gazdagon tagolt szószékkorona, karzata 1783-ból származik. A templom nyugati oldalát 18. században épült fa harangtorony őrzi, melyet előcsarnokszerű barokk cinterem kapcsol össze a bejárattal. A fa harangtorony négy fiatornyos, zömök, fazsindelyes borítású. A harangtorony feltételezhetóen a 18. század végén készüIt, melynek száz kilogrammos harangját 1802-ben öntötték. 

Ahhoz, hogy a középkori boltozatot rekonstruálni lehessen, az építészeti szaktudáson túl több tényező együttállására is szükség volt. A konzoloknak és a faloszlopoknak az egykori helyét szerencsére pontosan be lehetett azonosítani. A pontos beazonosítást az is segítette, hogy a kőfaragók az egyes elemek tetejére vagy aljára ráfaragtak egy azonosító számot, megadva a kőműveseknek, hogy melyik elemet a fal mely sarkába, illetve szakaszán kell majd elheIyezniük. 

A XVIII. század végén már a Felső-Tisza-vidék minden református templomában voltak festett berendezési tárgyak. A legtöbb gyülekezet a XVIII. század végére erősödött meg annyira, hogy a már helyreállított templomában díszes szószéket vagy karzatot tudott felállítani. Ezeket a rájuk festett évszámok tanúsága szerint általában nem egyszerre készíttették el, hanem több éven belül. Nagyszekeresen a szószéket 1773-ban, a karzatot csak 10 évvel később készítette, de ugyanaz az erdélyi mester, aki a Felső-Tisza-vidéken foglalkoztatott festő-asztalos volt: Vasvári Ódor Gábor.

A történeti Szatmár vármegye az Alföld legészakkeletibb része, amelyen túl már csak Ugocsa és Máramaros húzódik a középkori országhatárig. ,,Magyarország szélén terül el, ahonnan kezdődően Tatárországig már emberi települések sincsenek" - írják róla egy 1264-bőI fennmaradt forrásban. Periférikus helyzete ellenére a terület Árpád-kori építészetünk egyik kiemelkedő őrzője, ahol falusi templomok sokasága őrzi mind a mai napig őseink hitének, buzgóságának és nem utolsó sorban művész ízlésének lenyomatát. Ilyen a nagyszekeresi református templom is.