Losonci Gábor különleges élete – a Dunakanyarban remetéskedik az Utánam, srácok! gyerekszínésze

Egy falusi sörözőben találkozunk. Biciklivel jön, nagy kalapban, erdőkerülő gúnyában. Ott is él, hosszú évek óta egy faházban. Csak ritkán jön elő. Olvas vagy éppen ír, hiszen az irodalom a legfontosabb az életében. Kávét kér, és hamarjában az is kiderül, hová lett a filmekben Ladát és Jocót alakító magas, vékony srác.

„Az ifjúsági filmek után felvettek a Színművészeti Főiskolára. Igen ám, de bekerültem a Krassó Gyuri-féle ellenzéki csoportba. Ellenálltunk, aláírásokat gyűjtöttünk. Nem volt meglepetés, hogy kirúgtak a főiskoláról, majd megkeresett az író Ungvári Tamás. Azt mondta, az elvtársak azt üzenik, kérjek útlevelet, kapok is és távozzak, amilyen gyorsan csak tudok, mert amúgy katonai büntetőszázadba tesznek. Megfogadtam a tanácsot” – mondja az 59 esztendős Losonci Gábor.

Húszévesen, 1981-ben tehát

Mégis romantikusnak tartotta. Az utcákon szinte látta Oscar Wilde-ot, Heltai Jenőt, Ady Endrét és Szomory Dezsőt.

Aztán New Yorkba költözött. „Ott sokáig kifutófiú voltam, majd egy bolgárkertészetben tömködtem a növényeket a földbe. Később egy szanáló cégnél dolgoztam, óriási vasgolyókkal vertünk szét házakat” – folytatja Gábor, aki később egy angol barátja papírjaival latint tanított, majd eladó volt New York legnagyobb antikváriumában.

Mivel mindig is az irodalom izgatta, a heti pénzét szépen visszafizette, kilószámra vásárolta az angol nyelvű könyveket. Majd jött egy újabb csavar az életében és elment New York-i taxisofőrnek. „Jó ötletnek tűnt, de annyira azért nem volt jó. Napi tizenkét órát vezetni a hét napból haton, nem annyira felemelő érzés, persze azért érdekes volt.  Egyszer például egy volt főiskolai osztálytársnőm ült be a taxiba, nem ismert fel, én meg nem mondta, hogy ki vagyok” – folytatja a hetvenes évek ismert gyerekszínésze.

Utasa volt a híres amerikai költő, Allen Ginsberg is, egy alkalommal pedig a színésznő Diane Keaton huppant be a taxi hátsó ülésére. Nem beszélt velük: „Ők nem szóltak hozzám én meg nem akartam tolakodó lenni” – indokolja a Dunakanyar remetéje.

Aztán megunta a taxizást is. A vége felé állandóan ott volt egy füles nála és hangoskönyveket hallgatott, aztán felhagyott az egésszel. „Latint akartam tanulni meg zongorázni, sokkal jobban érdekelt” – folytatja Losonci Gábor, aki nem tiltakozik, mikor felvetjük,

Forrest is mindig másba kezdett. Mint ahogy Losonci is egyik nap még taxizott, nem sokkal később pedig már Londonban volt az angol közszolgálati adó, a BBC magyar adásának munkatársa.

„A BBC-nél hamar felvettek a magyar osztályára, hiszen nagyon jól beszéltem angolul, írni is tudtam, rádiós újságíróként dolgoztam. Aztán egy nagyfőnök ki akart rúgni. Jól esett, hogy négy '56-os menekült, köztük az író Sárközy Mátyás kiállt értem, azt mondták, meg ne próbálja, harminc év után végre jött valaki, aki érti is azt, amit csinál.”

Aztán hírét vette, hogy az oroszok elhagyják Magyarországot. Ekkor már 1989-et írtuk. Losonci Gábor pedig ott akart lenni a történelmi pillanatban, éppen ezért fogta magát és meg sem állt Bakonybélig. Az orosz katonák is csak nézték, miért üldögél mosolyogva naphosszat a peron egyik padján, miközben vonatra tették az orosz hadsereget. Itthon nem sokkal később alapított egy nyelviskolát, mellette pedig tolmácskodott, utána pedig, már a kétezres évek elején úgy döntött, elég volt Budapestből, a tömegből, a sok autóból, ideje visszavonulni.

„Egyszerűen elegem lett a városi életből. Meg aztán a kutyám is megöregedett, s úgy gondoltam, jobb neki az erdőben, mint Budapesten. Korábban futottam, eveztem, sokáig hegyet másztam. A Mont Blanc tetején is jártam. Nem volt idegen tehát tőlem a természet közelsége” – meséli az egykori színész.

Még Amerikában megesett, hogy három hónap alatt kenuval végigevezett a Yukon folyón. Tudni kell, ez Kanada egyik legnagyobb folyója, vadregényes, csodálatos. Egy barátja is vele tartott, de nyolcszáz kilométer után feladta. Így egyedül csinálta végig „Amikor ott voltam egyedül a vízen sokat szenvedtem, utólag persze már csak a történet nagyszerűségét éli meg az ember” – emlékezik vissza a világutazó.

Felvetődik persze a kérdés, sajnálja e, hogy végül nem lett színész felnőtt korában. A karakteres arca és az orgánuma alapján lett volna helye a deszkákon.

„A Színművészeti Főiskolára azért jelentkeztem, mert apám ragaszkodott hozzá, hogy diplomás ember legyek. Más pedig akkor még nem érdekelt. Egyből felvettek, akkor járta a főiskolát Kulka János, Bubik István vagy éppen Kubik Anna. Nem vettem komolyan. Pedig talán volt érzékem hozzá. Gyerekként szavalóversenyen győztem, állítólag a Kazinczy szavalóversenyt is megnyertem. De nem lettem volna jó színész, tudom” – vallja Losonci Gábor.

Mint mondja, gyerekként volt benne némi nárcisztikus hajlam, ami a színészethez kell, de

és ha valamit megun, akkor új kihívást keres magának. Jelenleg nem él nagy lábon, de nincsenek anyagi gondjai, és azt is megteheti, hogy csak a szenvedélyének, az írásnak és az irodalomnak éljen. Az erdei faházában alkot és nagyon élvezi a magányt.

„Kamaszkorom óta írok, aztán 28 évesen megjelent egy saját novelláskötetem. A kilencvenes években sokat publikáltam a Lyukasóra című irodalmi folyóiratban, mondhatni házi szerző voltam. Most fejeztem be egy elbeszélésemet. A realizmust kedvelem.”

Az Utánam, srácok! és Az Öreg bánya titka ma már csak emlék, ritkán jut az eszébe. Egy kellemes epizódnak tartja az életében, ami pedig nem mellékes, sok pénzt keresett vele.

„Emlékszem, 200 forint volt a napidíjunk. Én naponta vettem fel, a filmben szereplő Jelisztratov Szergej pedig kétnaponta. Meg is viccelt, mivel láttam mennyit kap, komoly arccal azt mondta, neki dupla gázsi jár, mert fel kellett másznia egy toronyba. Elhittem minden szavát” – mondja nevetve.

A Honvédban vívott, és egyik nap jött egy szinkronrendező, hogy csapatnyi gyerek kell neki a zsivaj miatt. Ott néztek ki maguknak a filmesek, mondván, magas, helyes fiú, jó lenne gyerekszínésznek. Az Utánam, srácokat 1975-ben, vagyis lassan 45 éve mutatták be. Azóta nem láthatta senki Losonci Gábort filmekben, ennek ellenére azt mondja, előfordul, hogy még ma is megismerik. „Megesik. Általában azzal jönnek, hogy csak nem te vagy az a gyerek az Utánam, srácokból? Én pedig mindig bambán nézek és értetlenül, majd azt mondom: áh, dehogy, még a filmről sem hallottam.”  

Interjúfotók: Ficsor Márton