Adidas-póló és démonűző – magyar film a tuvai sámánról

Elöljáróban annyit, hogy Kanalas Éva filmje – jobb szót hirtelen nem találok rá – nagyon egyszerű.

Egyszerű egyrészt a kivitelezésében, ami jórészt abból ered, hogy a film készítője egy kis méretű kamerán kívül nem vihetett mást magával a forgatásra. Ez a minimális technika jót is tett a filmjének, közvetlenséget sugall, életszerűséget, nyoma sincs annak, hogy itt bármi előre meg lett volna beszélve. De egyszerű ez a film abban az értelemben is, hogy tényleg pusztán csak dokumentál, rögzít valamit, amit így, ebben a formában nem láthattunk mostanáig.

De miről is van szó?  Kanalas Éva, aki egyébként énekes és népdalgyűjtő, több mint két évtizede utazik ki időről időre az Orosz Föderáció dél-szibériai térségébe, a Tuva Köztársaságba. Ez az ország 1912-ig Mongóliához tartozott, majd a Szovjetunió bekebelezte és jelenleg orosz tagköztársaság. Magyarországnál majdnem kétszer nagyobb, de lakosainak száma nem éri el a négyszázezret.

Kevéssé hallani róla a hírekben. Az egyetlen számottevő hír az volt Tuvával kapcsolatban mostanában, hogy Vlagyimir Putyin olykor arrafelé nyaral.

Ezen a vidéken emberemlékezet óta a sámánizmus volt a meghatározó vallás a maga animista világképével. Ebben a sámánista világban aztán megjelent a buddhizmus is, de alapjában nem tudta megváltoztatni az eredeti szemléletet. Az animizmus lényege leegyszerűsítve abban áll, hogy minden létezőt (a köveket, patakokat, az égboltot is) elevennek, szellemmel rendelkezőnek tart. Szellemek, démonok, tündérek népesítik be az animista világot, a túlvilág nincs élesen elválasztva a földi világtól, egy rendszert alkot a kettő. A sámán pedig az a különleges képességekkel bíró ember, aki kapcsolatban áll a túlvilággal, ért a démonok és szellemek nyelvén, beszél az elhunytakkal és kalauzolja is őket odaát. Olyan ember, aki összeköti a földet és az eget.

Kanalas Éva filmjének főszereplője egy ilyen ember. Ő Adigzsi, a tuva sámán. Adigzsi a magyar sajtóban is futott egy kört még 2012-ben, amikor – Kanalas Éva meghívására – nálunk járt és többek között azzal vívta ki a média egy részének gúnyos értetlenségét, hogy egy

De persze ebben az egészben nem ez a lényeges, hanem sokkal inkább az, hogy Kanalas Éva filmje egy olyan világba kalauzolja a nézőt, amelyről eddig legfeljebb etnográfiai tárgyú könyvekben olvashattunk. Nekem többször eszembe jutott a film közben Arszenyev remek könyve, a Derszu Uzala, amely az Adigzsira sok mindenben emlékeztető nanaj vadász életébe enged bepillantást.

Kanalas 2004-ben egy kutatóútja során ismerkedett meg a sámánnal, az ismeretségből aztán – talán – barátság lett, majd a sámán engedélyezte Kanalasnak, hogy lefilmezze mindennapi életét.

Fontos itt megemlíteni, hogy Kanalas nem kutatóként vett részt ebben a történetben, hanem énekesként. Adigzsi valószínűleg be sem engedte volna a világába, ha pusztán kutatóként jelenik meg nála. Kanalas Éva énekesként és magyarként léphetett be ebbe a világba, mert a magyarokat ezen a vidéken rokonként tartják számon. Adigzsi sámáncsaládból származik, az apja és a nagyapja is sámán volt, ahogy a testvérei is azok. A filmben említés esik arról, hogy ő maga hosszú éveket töltött börtönben, az viszont homályban marad, hogy miért.

A sámánizmus jelenléte ma is mindenestül átjárja a tuvaiak életét. A sámánoknak külön hivatala van, oda érkeznek be a „kliensek” különféle kérései. A kliensek aztán autóval elszállítják a sámánt az otthonukba vagy oda, ahol a kért szertartást el kell végezni, a végén pedig visszaviszik a hivatalba. Gördülékeny az ügymenet.

Mindez elsőre bizarrnak tűnhet, ahogy az is, amikor – rendszeres téli megrendelésként – a sámán autókat tisztít (nem autómosást kell elképzelni, hanem egy szertartást az autóban és az autó körül), hogy a nagy hidegekben se romoljanak el.

Aki azonban azt hiszi, hogy ezek a „modern” szolgáltatások komolytalanná teszik a sámán munkáját, az téved. Adigzsi ugyanazzal az elmélyültséggel végzi el a szertartását egy viharvert UAZ körül, ahogy például egy halottbúcsúztató szertartáson. Nincs különbség. Innen, európai szemmel nézve persze nagyon szokatlannak tűnik elsőre ez az egész. Ott van például a lakástisztítás, amelynek során a sámán bejárja a ház minden zugát, füstöl, énekel, a lakókat is körbejárja, a függönyök mögé is bebújik és botjával szó szerint kiveri az ártó szellemeket a házból. Olyasmi ez, mint mifelénk a lakásszentelés, csak valahogy sokkal alaposabb és jóval hosszadalmasabb.

A tuvai társadalomban egyszerre van jelen az archaikus és a modern, a „gazdaszellemek” és a mobiltelefon, az

az ajtófélfán. Azt gondolhatnánk, hogy mindez kaotikus állapotokat idéz elő arrafelé és felületessé, híggá teszi az ottaniak alapvetően tradicionális világképét. De nincs így, legalábbis Kanalas Éva filmjéből az látszik, hogy a modern világ kelléktárának megjelenése alapvetően nem változtatta meg Tuva lakóinak világképét. Erősek az alapok, mondhatnám, az „új” megjelenése nem feltétlenül azt jelenti a tuvaiaknak, hogy a sámánizmust és a buddhizmust mindenestül lecserélik a modern világ áldásaira, miközben ezeket az „áldásokat” sem zárják ki egészében az életükből.

Kanalas Éva filmjének egyik nagy erénye, hogy láthatóvá tesz egy olyan világot, amely nem hajlandó beadni a derekát, ragaszkodik a hagyományaihoz, és ugyanazon meggyőződések szerint éli az életét, mint évszázadokkal ezelőtt. Persze nem szeretném itt túlzottan rózsaszínűre festeni ezt a történetet, nyilván Tuvában sem ilyen egyértelmű a kép, de az, ahogy az ottaniak a sámánokat bevonják a mindennapi életükbe, mégis csak ezt támasztja alá.

A tuvaiak a magyarokat rokonként tartják számon. Néhány ősi szokásuk, szakrális tevékenységük (a jóslás például) nagy hasonlóságot mutat a moldvai csángók körében egészen a közelmúltig élő szokásokkal. Ha rokonok vagyunk, az még inkább kötelez minket arra, hogy példát vegyünk erről néhány százezres népről, amely nem adta be a derekát minden ellenállás nélkül a hagyományt romboló erőknek. Kanalas Éva filmjének jelentősége messze túlmutat az etnográfia határain. Valójában tükröt tart elénk. És ez a látvány a tükörben elég elszomorító.