A tekintélyről

Magyarországon ma autokratikus kormányzás van – hallható rendszeresen a kritikai fordulat itthon és külföldön egyaránt. Legutóbb az egykoron szebb napokat látott Foreign Affairs című „szaklap” hívta fel a figyelmet a hazánkban zajló folyamatokra, magyarán arra, hogy tekintélyelvűség ül tort a szeretett (liberális) demokrácián. Pedig a tekintély és a tekintély tisztelete alapvetően jó, pozitív dolog – már az én konzervatív szememben. Az auctoritas ókori római eredetű latin kifejezés, és egy személy vagy intézmény politikai és/vagy társadalmi presztízsét értették alatta, de szorosan tapadt hozzá a családfőnek a familiában betöltött „engedélyező hatalma”, tehát tekintélye is.

A fogalmat magát persze számtalanszor körbejárták már az ókortól napjainkig, és bár a definíciót illetően nincs olyan hatalmas szórás, a leíró szavak mögött nem éppen a kedélyes egyet nem értés hangulata húzódik meg. Összességében ugyanis azt mondhatjuk, hogy a tekintély valakinek (vagy valaminek) olyan adottsága, képessége, jellemzője, amely miatt őt (azt) tiszteljük, és e felsőbbség tiszteletétől vezérelve az álláspontját (parancsát) legitimnek, külön indokolás nélkül is érvényesnek ismerjük el, engedelmeskedünk neki. Nem erőszak hatására, de nem is feltétlenül racionálisan: ahogy azt Theodor Mommsen 19. századi német jogtörténész kiválóan leírta, a tekintély „kevesebb, mint parancs, és több, mint tanács”.

Az bizonyos tehát, hogy a korlátlan egyenlőségeszményre alapozó posztmodern progresszió életízlésével szembemegy a tekintélytisztelet, hiszen utóbbi valamilyen, általában a múltból, hagyományból fakadó ismérvre alapozva a hierarchikusságot teszi meg a „jó rend” alapjaként. Az alá-fölé rendeltség természeti adottságának elfogadása pedig óhatatlanul magában hordozza az általános társadalmi tapasztalatból (tehát a tradícióból) táplálkozó előítéletek fenntartását, valamint a természetes egyenlőtlenségek és különbségtételek elfogadását is. Egy felsőbbségnek – például a Teremtőnek – való engedelmesség, magának a teremtésnek a tisztelete következésképp egyben önkorlátozást, saját vágyaink megzabolázását is jelenti. Istent félni, a királyt tisztelni, a kívánságban lévő romlottságot kikerülni – Péter apostol figyelmeztetése pedig ellentétben áll a posztindusztriális, lájkközpontú fogyasztói társadalom önmegvalósítást, magamutogatást és az engedelmességgel szemben engedékenységet hirdető életeszményével.