Miközben a jobboldal jobbratolódásáról és a baloldal balra tolódásáról, egyben a közép kiürüléséről beszélnek Amerikában, aközben egy kutatópáros szerint pusztán csak sebességkülönbségről van szó, és az ország folyamatosan liberalizálódik.
„Napjainkban egy vallási háború zajlik Amerika lelkéért. Kultúrharc ez, ugyanolyan jelentőségű majdani országunk számára, mint a hidegháború volt.” A populista-konzervatív Pat Buchanan az 1992-es republikánus elnökjelölő konvención ezekkel a szavakkal írta le az Egyesült Államok lakosságát társadalmi-kulturális ügyekben – abortusz, feminizmus, homoszexualitás és így tovább – megosztó konfliktust. Ha hiszünk a politikai kommentároknak, a kultúrharc azóta sem csillapodott, sőt Donald Trump győzelmével csak tovább élesedett.
De mi van, ha mégsem kultúrharc az, ami annak tűnik? A New York-i Egyetem szociológusai, Delia Baldassarri és Barum Park szerint az ideológiai megosztottság ellenére nagyon is egy irányban halad az amerikai közvélemény – méghozzá a liberalizálódás felé.
Csalóka megosztottság
Baldassarri és Park tanulmányuk elején elismerik: a hetvenes évek óta kongresszusi pártok polarizálódtak, a kultúrharcos narratíva meghatározóvá lett a közbeszédben. A közvélemény hosszútávú alakulásában jelentős szekularizációs folyamatról ugyanakkor már kevesebb szó esik. Márpedig a nemi szerepek, a válás, az alkohol- és marihuánafogyasztás, a faji tolerancia kérdésében az amerikai közvélemény egésze liberálisabb álláspontok felé mozdult el.
A megosztottságról szóló szövegeknek persze van alapjuk.
helyettük „erősen pártos szellemű, a liberális-konzervatív spektrum két végén elhelyezkedő” képviselők kaptak mandátumot. Ezzel egyidőben a pártok jelöltjei és aktivistái is egyre sarkosabb programokat kezdtek hirdetni. Egyes ügyekben minden eddiginél élesebben elvált a republikánusok és a demokraták álláspontja. A kérdésre, hogy a kormányzatnak biztosítania kell-e, hogy mindenki álláshoz és megfelelő életszínvonalhoz jusson, 1972-ben és 2016-ban nagyjából az amerikaiak azonos része – 32 százalék – felelt igennel. Míg azonban 1972-ben a demokraták 39 százaléka és a republikánusok 20 százaléka reagált pozitívan, 2016-ban a demokraták 47 százaléka és a republikánusok 13 százaléka: jól látható tehát az ügyben a polarizálódás.
Az „ügyek szerinti pártosság” azonban – húzzák alá a kutatók – jellemzően a gazdasági, polgárjogi és talán a külpolitikai kérdésekben jelentkezik, miközben az erkölcsi töltetű kérdésekben kétpárti szekularizációs trend, a teljes közvélemény liberalizálódása figyelhető meg. Ezt a folyamatot egyrészt az magyarázza, hogy az idősebb, konzervatívabb nemzedékek helyébe progresszívabb generációk lépnek, másrészt az a hatás, amelyet a média és a véleményvezérek kifejtenek.
Utóbbi hatás általában egy S-alakú görbe szerint alakítja a lakosság egyes ügyekhez való hozzáállását: a progresszív, liberális gondolatokat eleinte jellemzően a magasabb végzettségű, fiatal városiak, az „innovátorok” és „korai befogadók” viszonylag szűk csoportja karolja fel, később aztán élesen megugrik az adopciós ráta, ahogyan idővel a kevésbé tanult, idősebb vidékiek is nagy számban magukévá teszik az újító eszméket. Ez a befogadási folyamat volt megfigyelhető a házas nők munkavállalása, az eltérő rasszúak házassága, a zsidó, fekete vagy katolikus elnök ügyében.
Baldassarriék szerint napjainkban jellemzően a demokraták töltik be az innovátorok és a korai befogadók szerepét. A szekuláris változások azonban mindkét pártnál éreztetik a hatásukat: „a republikánusok és a demokraták ugyanabba az irányba haladnak, még ha eltérő sebességgel is”. A demokraták gyorsan elsajátítják az újító eszméket, a republikánusok pedig később követik őket. A tanulmány szerzői tehát arra következtetnek, hogy
Csupán egy kérdésben konzervatívabbak az amerikaiak
A nemi egyenlőség támogatása az 1972-es 49 százalékról 2008-ra 85 százalékra nőtt; a házasság előtti szexet 1986-ban az amerikaiak 51 százaléka fogadta el, 2016-ban 75 százalék. A marihuána legalizálását 1973-ben a lakosság kevesebb mint egyötöde fogadta el, három évtized alatt 41,6 százalékkal emelkedett az arányuk.
A legdrasztikusabb változás azonban a melegjogok kapcsán állt be: két évtized alatt az amerikai lakosság több mint harmada változtatta meg a véleményét ezek ügyében. A melegek örökbefogadásának támogatottsága 1992 és 2016 között 48,8 százalékkal nőtt; 1988-ban 12,4 százalék támogatta a melegházasságot, 2016-ban már 59,4 százalék. A melegek munkahelyi diszkriminációja elleni törvényeket a nyolcvanas évek végén a lakosság fele támogatta, republikánusok és demokraták azonos arányban. A következő évtizedben aztán a demokraták egyre liberálisabban közelítettek a kérdéshez, míg a jobboldaliak véleménye egy ideig nem változott. 2012-re viszont ez az eltérés megszűnt: a republikánusok hasonló arányban viszonyultak pozitívan a törvényekhez, mint a demokraták.
Vannak aztán csalóka esetek (így például a válásé vagy a halálbüntetésé), ahol a republikánusok és demokraták az adatok szerint megosztottabbak, mint korábban, emögött viszont az rejlik, hogy a demokraták jóval progresszívabbak lettek a kérdésben, míg a republikánusok álláspontja stabil maradt, vagy lassabb tempóban liberalizálódik.
A szekularizációs folyamatban két kivételre hívják fel a figyelmet a kutatók. A házasságtörés megítélésében – de csak ebben! – kevésbé liberális az amerikai közvélemény, mint 1972-ben. Az abortusz ügyében pedig valóban – a gazdasági és polgárjogi kérdésekre jellemző – élesedő pártosság figyelhető meg. A nyolcvanas évekig emelkedett és egészen 50 százalék fölé kúszott a terhességmegszakítás engedélyezésével egyetértők aránya, ezután azonban a republikánusok konzervatívabban, míg a demokraták még liberálisabban kezdtek gondolkodni a dologról.
Baldassarri és Park hangsúlyozza:
Hozzátehetnénk: ez a pártelit valójában mindig is fontosabbnak tartotta a nagyvállalatoknak kedvező szabadpiaci politika és a neokon világcsendőrködés érvényesítését, mint hogy megőrizzék a régimódi Amerikát, vagy hogy érdemlegesen szembeszálljanak a liberális soft power térnyerésével. És bár a szociológusok elemzése az amerikai társadalomra vonatkozik, tanulmányuk sokat elmond az általában vett, tehetségtelen, középszerű és gyáva nyugati mainstream jobboldalról, ami átengedte a kulturális-erkölcsi hegemóniát a haladó erőknek, ma pedig lelkesen menetel a progresszió élén.
Megírta a Politico, kiszivárgott a Weltwoche-n: megbuktatná a brüsszeli elit Orbán Viktort, Magyar Péter az eszköz a kezükben. Eközben a baloldali közvélemény-kutatók már előre magyarázzák, miért nem következik semmi a méréseikből. Itt az új Mesterterv.
„Éppen ezért van szükségük a magyaroknak a mi szolidaritásunkra” – jelentette ki a korábbi lengyel miniszterelnök-helyettes.
Világosan fogalmazott a kormányfő, ezt már mindenki érteni fogja.
A Tisza Párt elnöke korábban gúnyolódott a kormányfőn, most másolni kezdte.
„Na, de kinek, ezt majd április 12-én meglátjuk” – tette hozzá a miniszterelnök.
Az LMP hajdani alapítója a Magyar Nemzet műsorában azt is hangsúlyozta, hogy „a jobboldal és a baloldal fogalmát megfelelően kell használni”.
Orbán Viktorék még csak most gyújtották be a rakétákat.
Az Európai Bizottság olyan mértékben reformálná meg az uniós tagfelvétel folyamatát, hogy az még Von der Leyen támogatóinál is kiverte a biztosítékot. A terv szerint Ukrajnát már jövőre felvennék az Unióba.
Még az is kiderült, mi lehet a „nem túl reális Fidesz-Tisza versenyállások” mögött.
