Amerika csúcsán: ilyen megmászni az Aconcaguát

Gáspár-Szilágyi Szilárd (Manchester) írása

„Quieres dólar blue o dólar normal? (Blue dollárt kérsz vagy rendeset?)” – kérdi tőlem egy unott, kissé elhízott argentin asszony a pult mögül. A 30 fokos, decemberi Buenos Aires-i melegben 4000 dollár izzad a nadrágszíjam és a hasam között, két borítékban. „Dollar blue” – felelem, miközben lesem, nehogy valaki kövessen. „Quanto? (Mennyit?)”. „Mil (Ezret)” – felelem kissé aggódva, miközben jobbra és balra is figyelek. Kiszedem az egyik borítékot, megszámolom a pénzt és átadom a nőnek. Kinyit egy fiókot, kiszed egy nagy köteg pénzt és a markomba nyomja. Megnézem. Atyaég! Nem elég, hogy még mindig 3000 dollár lapul az ágyékom körül, most még egy nagy köteg pesost is el kell rejtenem valahova egy olyan ország fővárosában, ahol két évtizede a gazdasági válságok sora váltja egymást.  

De mégis hogyan kerültem ide? 2014-et írtunk, amikor Hunor barátommal elhatároztuk, hogy megmásszuk az Aconcaguát (6962 méter), a nyugati félteke, egész Amerika legmagasabb csúcsát. Az amerikai Leónak is szóltam, hogy érdekelné-e a kaland.

Buenos Airesbe, Argentína fővárosába egy három repülős, 40 órás út után érkezem egy hátizsákkal. Visszamegyek az ócska hotelembe és megnézem, van-e páncélszekrény a szobámban. Van valami kis rozsdás széf, amit egy ötéves is kinyitna. Itt biztosan nem fogok pénzt tartani. Nincs mit tennem. Négy napig, amíg Buenosban leszek, muszáj magammal hordoznom három borítéknyi pénzt az ágyékomnál, 30 fokos melegben. De a nem hivatalos árfolyamnak köszönhetően legalább hirtelen olcsó lett minden. Ha már úgyis három hetet fogok egy sátorban fagyoskodni, akkor már egyek-igyak rendesen!

Buenos Aires az a hely, ahol a dél-itáliai ember megtanult spanyolul, a pizzát lecserélte a steakre, és stresszesen rohangál a város egyik feléből a másikba a kapitalizmus nevében. Rám viszont a Hegy vár.

*

A mendozai borvidék

Négy nap után indul a repülőgépem Mendoza fele. Az Aconcagua a chilei határhoz közel fekszik, négy órányi autóútra Mendoza városától. Mendoza Buenos Aires ellentéte és sok szempontból sokkal jobb benyomást hagy rám. Habár az Andok lábainál fekszik, teljesen mediterrán kisvárosi hangulata van.

Ez egy kiváló borvidék, ahol több száz borkészítő termeli a Malbec vörösbort a hazai és a külföldi piacokra.

Aznap érkezik Leo is az Egyesült Államokból. Átvesszük a szervezők által foglalt hotelszobát. A buenosi ócska hotel után már várom is az újabb „meglepetést” – de ez kiváló meglepetésnek bizonyul. Gyönyörű szobával fogadnak, a hotel tetején úszómedencével és szaunával. Amint a medence szélén lóbálom a lábaimat, három brit emberre figyelek fel. Egy férfi és két nő borozik, nevet és arról mesél egymásnak, hogy milyen jó élmény volt. Biztos most jöttek le – gondolom, és csatlakozom hozzájuk.

Akkor veszem észre, hogy a férfi orrának a vége fekete – és az egyik nő két ujja is. Ez fagyás! Semmi más. Ez  az első alkalom, amikor ilyet látok. Némi habozás után rákérdezek, hogy mi történt. Az angol férfi, mintha épp a hétvégi családi találkozóról számolna be, lazán válaszolja: „Jaj. Igen. Hát nézd. Pont a csúcs mászás előtti estén értesítettek az alaptáborból, hogy egy vihar fog érkezni, és jobb lesz, ha elhalasztjuk az egészet. Mi ugye nem hallgattunk rájuk és reggel háromkor nekivágtunk. Szép és jó volt minden 6500 méter magasságig, amikor elkapott egy hatalmas szélvihar és kábé mínusz 50 fokra hűtötte le a levegőt. Így haladtunk egy jó órán keresztül, amíg elhatároztuk, hogy visszatérünk. De addigra már egy kicsit késő volt az orromnak”. Nyelek egy nagyot. „És mi fog történni az orrod végével?” – kérdezem.

– és kortyol egyet a pohár borából.

Visszamegyek a szobámba és jó mélyen elgondolkodom. Mégis, mért jöttem ide? Kell ez nekem? Miközben ezen töprengek, csapatgyűlést hívnak össze. Kilencen vagyunk: egy 17 éves japán lány (Marin), egy nagy darab kanadai férfi (Vince), egy 60 éves Amerikában élő kínai férfi (Wuan), egy angol férfi és az 50 év körüli barátnője (Luke és Lisa), egy 50 év körüli brazil professzor (Alexandro), egy Dubajban élő portugál-holland fiatal férfi (Andreas), Leo és én. Jó kis csapat. 

*

Három hetet kell a hegyen tölteni, ideje indulni. Négy órányi kisbuszos utazás után elérjük a Puente del Inca környéki szállásunkat 2400 méter magasan. Ez az utolsó este, amikor még ágy vár ránk, étterem és meleg zuhany. Délután fölmegyünk az egyik közeli hegyoldalra, ahol már érződik, hogy gyérült a levegő. És még gyérülni fog.

Az Aconcagua a maga közel 7000 m magasságával nem igényel túl sok technikai tudást, ha az ember – mint mi – a normál utat választja, és nem a déli útvonalat. Habár az Andok vonulatai veszik körül, maga az Aconcagua nem tartozik hozzájuk, hanem egy saját egységet alkot. A hatalmas mérete miatt saját időjárási rendszer alakult ki körülötte, és a csúcson mintegy 40 százalék az oxigén szintje a tengerszinthez képest. Nagyon hideg napokon még kevesebb is. Ugyanakkor az Elbruszhoz, a Mont Blanchoz vagy a Belukhához képest egyáltalán nincs szükség hócsákányra, és csak ritkán kell hágóvasat használni, mivel manapság már kevés hó vagy jég van a normál útvonalon. Egyrészt ez a globális felmelegedésnek is köszönhető, másrészt pedig a Csendes-óceán felől érkező csapadék nagy része a chilei oldalon kényszerül lehullni az Andok magassága miatt. Emiatt

A nemzeti park bejáratánál megszerezzük az engedélyeket. A lovászok (ezek komolyak, Nyikolajhoz, a részeg lovashoz képest) már várnak minket. A westernfilmekbe illő gaucho egy egész ménesnyi öszvért és lovat hozott magával. A három hétre szükséges ételt, sátrakat, főzőeszközöket és a nehezebb személyes felszerelést az alaptáborig majd ők szállítják. 

Mi is lassan elindulunk a poros úton. Három vezetőnk van: Juan, Jochi és Gaston. Juan jó tömött, negyvenes éveiben járó apafigura, Jochi egy mosolygós, 25 éves jóképű fiatal, Luis pedig a csendesebb a három közül. Úton az első tábor fele megtudjuk, hogy Brad Pitt is járt erre, hiszen a Hét Év Tibetben (Seven Years in Tibet) című filmet valójában itt forgatták. Miközben Juan némi büszkeséggel meséli mindezt, az egyik domb mögül megjelenik egy hatalmas, piramis alakú szürke és fehér csíkos hegy. Nyelek egyet. „Ez lenne az?” – kérdem Juant. „Igen. Most a nehezebb déli oldalát látod, de mi majd megkerüljük és a másik oldalról fogjuk megmászni.  Körülbelül 20 kilométerre van légvonalban”. „Aham… húsz kilométerre van és már ekkora…” – mormogom magamban.  

A második estéli szállásunk már nem szállodában van. Kora délután érünk a Plaza Confluencia nevű, 3400 méteren fekvő táborba. Innentől mindenki sátorban fog aludni. Mivel nincs hó, amibe le lehet fogni a sátrakat, köveket kell használnunk. A szél is erős errefelé, tehát minél nagyobb a kő, annál kisebb a valószínűsége annak, hogy sátor nélkül maradunk (egyelőre mi ezt így képzeljük, de amint majd kiderül, néha a nagy kövek sem elegendők). A sátor aljára letesszük az izolírokat és a bérelt hálózsákokat. Nem jutott sajnos 500 dolláros pehely hálózsákra. Rossz ötlet volt. Habár még csak 3400 méteren vagyunk, a hajnali hőmérséklet eléri a -8 fokot. Leo is béreli a hálózsákját.

„Ezzel nem fogjuk mi megmászni a csúcsot, Leo” – mondom. „Ezzel bizony nem. És büdös is, mint a fene. Hátha jobb lesz, ha több réteg ruhát húzunk majd magunkra.”

Másnap reggel nem ébredünk frissen. Nem kellemes fázva aludni. Két estét kell a Plaza Franciában töltenünk. Az első egy akklimatizációs nap. Felmegyünk a 4100 magason fekvő Plaza Franciára és onnan vissza, egy másik völgyön keresztül, mint amelyik az alaptáborba vezet. Mindenki jól halad az ötvenéves brazil professzoron kívül. Kissé túlsúlyos és láthatóan szenved. 
A második este már valamennyire jobb a sátorban. Több réteg ruhát veszünk magunkra, de a hálózsákok sajnos pocsékok és nem tartanak kellő meleget.

*

A sivatagban

A harmadik nap elhagyjuk a Plaza Franciát:

A táj a maga barna és narancs, száraz köveivel gyönyörű, de a helyi éghajlat könyörtelen. Két -8 fokos este után 25-30 fokos napsütés követ végig. Nincs egy árva felhő sem, egy bokor vagy egy fa, aminek a tövében meg tudnánk pihenni. Beduin stílusban mindenki kendőt köt a fejére és óránként krémezzük az arcunkat és az ajkainkat. Rendkívül száraz a levegő és literszámra isszuk a vizet. Jó, hogy hallgattam Juanra és négy litert hoztam magammal.

Az út az alaptábor felé (Plaza de Mulas – Az Öszvérek Tere, 4300-4400 méter) lassan és kacskaringósan halad fölfele. Közben megtudom, hogy nem messze innen találtak pár mumifikálódott gyereket, akiket valószínűleg az inkák áldoztak föl az isteneiknek. Az öszvérkaravánok kissé gyorsabb tempóban haladnak, hogy mire beérünk, legyenek már ott a sátraink. A Plaza de Mulashoz közeledve az ösvény egyre meredekebbé válik, és nem egy öszvértetemet látni lent a szakadékokban. Néha lecsúsznak. Ilyenkor, ha lehet, megmentik a felszerelést. Kilenc óra sivatagi túra után végre beérünk az alaptáborba. Ez lesz az otthonunk majdnem egy hétig, amíg akklimatizálódunk. 

Az alaptábor

Az alaptábor egy ideiglenes falu, ahol több száz ember sürög forog. Különböző csapatok, akik most készülnek föl a hegyre vagy épp most érkeznek; helybéli lakosok, akik heti váltással dolgoznak itt a mászási szezonban, és persze az öszvérek. Van itt zuhanysátor (10 dollár egy öt perces zuhany), internetsátor (modern világ!), orvosi rendelős barakk, és még egy sátor, ahol steaket is lehet rendelni! Őszintén másképp képzeltem el, de ez az eredménye annak, amikor a kereskedelem és a hegymászás találkoznak. A legfontosabb, hogy a sátrakat fölhúzzuk és hogy elegendő folyadékhoz jussunk.

Egy rövid pihenő után szól Juan, hogy az orvosi barakkba kell mennünk. Ez a szabály. Amíg az alaptáborban vagyunk, háromszor lemérik a vérnyomásunkat, a vér-oxigén szintünket és megvizsgálják a tüdőnket. Meglepődök, hiszen eddig ez a legszervezettebb hegy, amit másztam. Ki gondolta volna, hogy épp Argentínában van helikopteres mentés 5000 méter magasságig.

Az orvosi rendelőben egy fiatal férfi és nő fogad minket. Az orvosnő mosolygós arca, de komoly szemei kissé zavarba hozza a férfitársaságot. „Jól van, fiúk. Derékig levetkőzni és jó mélyen lélegezni”. Megvizsgálja a tüdőnket. Minden rendben. A vérnyomás kissé magas, mert közben a vérünk vastagszik, mivel a kevesebb oxigén miatt több vörösvértestet termel a szervezetünk. Leméri a véroxigén szintűnket is. Nekem 78%, Leonak 79%. „Ne aggódjatok. Pár nap akklimatizáció után újból 90% fölött lesz. Aludjatok jól, egyetek rendesen, ne igyatok alkoholt és napi 6 liter (!) vizet fogyasszatok”.

A következő nap pihenőnap. Azonban a hőmérséklet ingadozása eszméletlen. Nappal 25 foknál is több, de mivel az Aconcagua árnyékában vagyunk, reggel tíz óráig rendkívül hideg van (-10, -15 fok). Elhatározzuk páran, hogy kifizetjük a 10 dollárt az öt perc zuhanyra, hiszen ránk férne egy kis mosdás. Az első három nap poros sivatag nyomai a testemen vannak. A fülem mögül és a fenekem körül is sárga por kerül elő. A zuhany után megvendégeljük magunkat, a steaksátorban borsos áron megrendelünk egy-egy steaket, és öten felhajtunk két üveg Malbecet. Ha már van erre lehetőség.

Este újból az orvosi sátor előtt állunk. Most már kipihenve, hidratáltan és pirospozsgás arcokkal. Kissé túl pirospozsgás arcokkal. Mindenkinek javult a véroxigén-tartalma, de a vérnyomásmérő mutatója fölment. Vincenek 170, nekem 155, Leonak 150. Azonnal kérdőre vesz minket az orvosnő: „Mit csináltatok?” Mint kisiskolások, akiket a fegyelmi elé hívatnak, összenézünk. Végül Vince veszi a bátorságot: elmondja, hogy mi semmit sem csináltunk, csak megettünk egy jó steaket és fejenként egy fél üveg vörösbort felhajtottunk.

Lesütjük a szemünket és bólintunk, hogy majd jó fiúk leszünk. Szegény Juan, a vezetőnk megígéri, hogy majd figyelni fog minket.

Vezeklők között

Másnap akklimatizációs túra föl a Bonete 5100 méteres csúcsára. Itt találkozunk először a „penitentes” (vezeklők) jelenséggel. A fekete por foltokban lerakodik a jég felszínére, és mivel a sötét felszín több napsugarat nyel el, a por alatti jég hamarabb elolvad. Ennek köszönhetően

A csúcshoz közeledve az útszakasz egyre meredekebbé válik. Számos patakon kell átugornunk, és a haladásunkat nehezíti a kavicsos törmelék. Egy kis hej-rupp, és fölérünk a Bonete 5100 méteres csúcsára. Alexandro, a brazil professzor nem csatlakozott hozzánk, lent maradt az alaptáborban. Luke, az angol férfi sem valami boldogan mászik. Látszik, hogy a barátnője miatt van itt, aki már megmászta a 8000 méter magas Cho Oyut, de ezt a fajta mászást nem Luke-nak találták ki.

Visszamenet az alaptáborba óvatosan haladunk. Nem csak, hogy meredek, de az előbb említett törmelék rendkívül csúszós is. Előttem halad Luke, látom, hogy botladozik, kezd figyelmetlenné válni, és egyszer csak elcsúszik. Feljajgat. Hozzárohanunk és észrevesszük, hogy a jobb csuklójára esett. „Úgy néz ki, hogy eltörött” – mondja Juan. „Semmi gond. Segítünk, hogy lejuss.” Pár óra után visszaérünk az alaptáborba, ahol az orvosnő megállapítja, hogy valóban eltörött a csuklója. Közben Alexandro hosszas gondolkodás után elhatározza, hogy ő sem folytatja, mivel nem edzett kellőképpen. Hívják is a mentőhelikoptert. Aznap este elbúcsúzunk Alexandrótól, Luke-tól és Lisától is, aki elhatározta, hogy visszakíséri a barátját. De minden rosszban van valami jó: Lisa és Luke nekünk adnak két kisebb hálózsákot, amivel kibélelhetjük a haszontalan, bérelt argentin hálózsákjainkat. Tehát csak van esély megmászni ezt a csúcsot!

Az alaptáborban a kelleténél több napot kell eltöltenünk. A Bonete-csúcs után a felszerelés egy részét felvisszük az 1-es felsőtáborba (Camp Canada, 5000 méter), hiszen az alaptábor után képtelenség öszvéreket felvinni. Közben az időjárás-jelentés is rosszabbodik. Végül az alaptáborban majdnem egy hetet töltünk el.

és azon tanakodunk, hogy a cukros, Tran nevezetű port, amiből szörpöt lehet készíteni, ki utálja jobban. Juan szól, hogy Gastont fölváltja egy másik vezető, Luiz. 

A száraz levegő is kezd megviselni. Az ajkainkat óránként kenjük, a szájpadlásunk és az orrunk belseje is elkezd sajogni egy idő után. Közben minden reggel azon kacagunk, hogy Wuan, a hatvanéves kínai barátunk háromliteres pisis zacskókat hoz ki a sátrából. Egy idő után megsokallja és ránk förmed: „Mi olyan nevetséges? Jó az anyagcserém. Sokat pisilek. Pisiljetek ti is többet!”. Közben napi rendszerességgel figyeljük az időjárás-jelentést is. Végül elhatározzuk, hogy ideje fölmenni az 1-es felsőtáborba, ahova pár nappal azelőtt felvittük a felszerelésünk egy részét.

*

Camp Canada

A Canada táborba délután érkezünk. Miután felállítjuk a sátrakat és ételt készítünk, Juan jó alaposan elmagyarázza, hogyan kell használni a vécét, ami nem más, mint egy ócska sátor. Az alaptábortól felfelé tilos emberi ürüléket hagyni a hegyen. Ezért a dolgunkat a vécésátorban egy újságpapírra kell elvégeznünk, amit összegöngyölve egy zacskóba kell tennünk, a zacskót pedig egy nejlonzsákba. Szerencsére innen egy hordár leviszi ezeket a hegyről.

Itt már kezd változni az időjárás. Csalóka a vörös naplemente, hiszen aznap este a megerősödő szél pár órán keresztül rázza a sátrunkat. Most jövök rá igazán arra, hogy ez a hegy nem gyerekjáték. Habár nem igényel sok technikai tudást, az időjárás percek alatt visszafordíthat utunkból.

Másnap reggel lassan, de biztosan haladunk a 2-es felsőtábor felé (5500 méter, Nido de Condores – A kondorkeselyűk fészke). Amint a neve is sugallja, ide már az ördög sem jön fel. Legfeljebb csak a kondorkeselyűk, de ők sem találnak itt eledelt. Hosszú nap a mai, és újból gyérebb oxigénzónában haladunk, de muszáj mennünk, mert az alaptáborból értesítenek, hogy délutánra erős szelek érkeznek a völgyből. Délután négy körül érjük el a Kondorok Fészkét – épp idejében. Nincs is időnk megpihenni, mert hirtelen morajt hallunk az alattunk levő völgyből.

„Jön a vihar!” – szól Juan. „Mindenki gyorsan sátrat felhúzni! Fogjátok meg hárman, nehogy elfújja a szél, és a belső sarkokba is köveket tegyetek!”

Pár perc alatt fölhúzzuk a sátrakat és Juan tanácsára bent várjuk, hogy a szél lecsendesedjen. De a szélnek más tervei voltak.
Telik az idő, már jó négy órája ülünk hallgatagon a sátorban, de a szél egyre csak erősödik. Ma este nem lesz meleg vacsora. A maradék csokoládé- és müzliszeletek a vacsoránk, a vizünk megfagyott, és a vihar miatt nem tudunk kimenni. Ezért az üvegbe kell pisilnünk, ezt meg is kell szoknunk a hegyen. Megpróbálunk elaludni, de nehezen jön az álom a szemünkre, hiszen a szél minden másodpercben ránk lapítja a sátrat. A mászóbotokkal próbáljuk kitámasztani, de sikertelenül. 

Már majdnem nyolc órája megállás nélkül tombol a vihar. Mint később megtudtuk, a szél meghaladta a 100 km/órát. Nagy nehezen megfog az álom, amikor egy hirtelen reccsenést hallok. „Leo, kelj fel!”. Leo is kiugrik gyorsan a hálózsákból. A szél elszakította a sátor külső rétegét és szanaszét lóbálja. „A francba!” Meghallották a vezetők is. Két perc múlva hallom Juan hangját, de a szél felét elviszi. „Srácok! Mindent … hátizsákokba … Rögtön! … hálózsákokra … ügyeljetek!”

Nincs időm gondolkodni, hogy felmérjem a helyzet súlyát. Pillanatok alatt mindent behajítunk a hátizsákjainkba. Fejem szédül. „A hálózsák! Ne feledd a hálózsákot!” – szól Leo. A hátizsákot kihajítom, jó erősen megmarkolom a hálózsákomat és kikúszok a sátorból.

Reflexből a hálózsákom után kapok és a hasam alá kapkodom. Négykézláb kezdek el kúszni ebben az ítéletidőben. Juan hangját hallom: „Menj Luis sátrába! Gyorsan, gyorsan! Én hozom a hátizsákod!” A szél mostanra teljesen szétszakítja a sátrunkat. Én az új segédvezetőnk, Luiz sátrába kerülök, Leo pedig Wuannal és Andreasszal oszt meg egy kétszemélyes sátrat.

Nagy nehezen elalszom az új sátorban. Reggel lesz, mire lecsendesedik a szél: 14 órán keresztül tombolt. Hét óra tájt arra ébredek, hogy Luiz havat olvaszt. Az újévi reggelim egy szelet Mars csoki és egy kis kása. A vihar miatt a mai napot is a Kondorok Fészkében kell töltenünk. Juan beszél az alaptáborral: egy másik csapat hordárja hoz magával egy extra sátrat. A 2-es felsőtábor körül a vihar egy réteg hóval borította be a tájat. Ameddig az új sátor megérkezik, Leoval a Wuan és Andreas sátrába kucorgunk. Nincs nagyon mit csinálni ilyenkor. Andreas eléggé fáradtnak néz ki. A szemei karikásak és felpuffadtak. Wuan, a 60 éves kínai barátunk viszont jól bírja a strapát. Délután megérkezik a másik csapat hordárja az új sátorral. Közben az időjárás-jelentést is küldik az alaptáborból. Másnap jó időre számíthatunk és mehetünk a harmadik táborba, az 5970 m magasan fekvő Camp Cholerába (Kolera Tábor, a keselyűk után már csak a kolera hiányzik).

*

A Camp Cholera felé

Két nap után boldogan hagyjuk hátra a Kondorok Fészkét. Irány a Kolera Tábor. Kora délutánra fel is érünk. Innen már csak a csúcs van hátra. Amint fölérünk, mindenki jókedvű. Fölhúzzuk a sátrakat, nekiállunk ételt készíteni, amikor egy sárga ruhás ázsiai hegymászót látunk lejönni.

Feléje sietünk. „Hol a sátrad?” – kérdezzük. Először nem reagál. Látszik, hogy nincs teljesen magánál. Végül egy sátor felé mutat, ahova bezuhan, és pillanatok alatt elalszik. Kissé megrémülök. Még egyszer: ez a hegy nem gyerekjáték. Másnap még 1000 méter szintkülönbséget kell megtennünk, és ide épen kellene majd visszaérnünk. 

Juan csapatgyűlést hív össze. Hajnal kettőkör lesz az ébredés és háromkor az indulás. Minden meleg ruhát vegyünk magunkra, legyen nálunk elegendő víz, csoki, étel! Nem sokat maradunk kint. Idejében le akarunk feküdni, hogy aludjunk is valamit, de hát ilyen időben ki tud aludni. A sátorban mindent megszervezek. Minden, ami ruha, azt bent kell hagyni a hálózsákban. A vizet is és a csokikat is, mert ha nem, csonttá fagynak. A kamerámat és az elemeket is közel kell tartanom a testemhez. Nincs valami sok vizem, két liter. Remélem, elég lesz. És fél liter energiaital, amit magammal hoztam, hogy ha majd szükség lesz rá, akkor megigyam. 

Irtó hideg van és nem alszom jól.

Nincs egy ép gondolatom, amibe meg tudnék fogódzni; minden lüktet és úszik körülöttem. Egyszer csak egy csörgőórát hallok. Próbálok a hang fele haladni, amikor felriaszt Leo hangja. „Ébresztő! Hajnal 2 óra. Álljunk neki!”

A test ilyenkor nincs teljesen magánál. Napok óta nem aludtunk jól és nincs elegendő oxigén meg víz. A hideg és a szárazság is megviselt. Nagy nehezen megeszek egy Mars szeletet és valami mogyorót mellé. Pár korty víz és ennyi lesz a reggeli. Ezután jön az öltözködés. Az alsógatya, két réteg zokni, egy sapka és két réteg felső már rajtam volt alvás közben. Erre most rájön még két réteg nadrág, egy harmadik réteg zokni, még egy réteg felső, rá egy medve nagyságú libapehely párka. A kezemen két réteg vékony kesztyű és egy kétujjas libapehely kesztyű. Az arcomra jön a védőmaszk, a lábamon lévő három zoknira a 47-es számú, két és fél kilós dupla bakancs. Irtó nehezen mászok ki a sátorból. Fölveszem a kisebbik hátizsákomat és ügyelek arra, hogy a termoszban elég víz legyen.

*

Fél négy körül indulunk útnak. Nagyon hideg van – Juan szerint -37 fok. Szerencsénkre szélcsend van. Lassan haladunk fölfelé. Sötét van. A fejlámpám az előttem lévő lábait világítja. Lépés, mély lélegzés, lépés, mély lélegzés. A három réteg kesztyűm a mászóbotokat markolja. Próbálok valamire gondolni, amiből erőt merítenék, de az agyam nem működik rendesen. A testem lassan kezdi megszokni a monoton ütemet. Lépés, mély lélegzés, lépés, mély lélegzés. Egy idő után nem látom az előttem levő lábait. Felnézek. Kábé 20 méterrel előrébb van. Hátramaradtam. Utánam csendesen jön Luiz. „Mi a gond?” – kérdi. „Nem tudom. Nincs energiám. Próbálok mindent beleadni, de valahogyan csak nem haladok… Mennyire vagyunk magasan?” – kérdem. „Még semennyire. Alig 6200 méteren. Muszáj összeszedned az összes erődet. Gyerünk.” Felnézek. A csapat többi része már 50 méterrel megelőzött. Még csak 6200 méteren vagyunk. Innen még majdnem 800 méter szintkülönbség van hátra.

Nemsokára beérünk egy hegygerinc alá, ahol szünetet tartunk. Leülök egy kőre és csóválom a fejem. „Ez sajnos nem lesz meg” – mondom magamban. Miközben várunk, virradni kezd. Hirtelen a sötétet fölváltja egy pár vöröses napsugár. Felnézek a gerincre. „Mennyi van még hátra?” – kérdem Juant. „Sok.” Ennyi. Sok. Ez a mélypont.

Benyúlok a belső zsebembe és pillanatok alatt lenyakalom a félliteres energiaitalt.

Hirtelen érzem, hogy életre kapok. A pupilláim kitágulnak, a fejem kitisztul és elkap egy pozitív érzés. „Meglesz. Ez ma meglesz!”

Föl a gerincre akkor! Igaza volt Juannak. Még sok van hátra. De nem számit. Van cukor a szervezetben. Lassan haladunk föl a gerincen, amíg el nem érünk egy kisebb placcot. Megállok és leülök. A hatvanéves Wuan is utánunk tart, de a placc előtt hasra esik. Jochi fölkarolja, Juan megvizsgálja. „Ez nem jó, Wuan. Nagyon le vagy gyengülve. Muszáj lesz visszatérned.” Szegény Wuan nem akarja elfogadni és ellenkezni kezd:

„Nem tudod megcsinálni. Hallgass rám. Még 4-5 óra van hátra, amíg elérjük a csúcsot, és ez a legnehezebb szakasz.” Végül Wuan megérti és visszatér Luizzal.

Juan ránk néz. „Jól figyeljetek. Innen arra jön a Canaleta (az Árok). Meredek, keskeny és csúszós. Ügyeljetek egymásra.” 
A Canaleta egy meredek, törmelékes korridor, ahol az ember egyet lép és felet csúszik vissza. És mire azt gondolná, hogy felért, egy újabb szakasz várja. Hat-hét hamis csúcs fekszik ezen az útvonalon. Nincs miért korán örülni.

Ez az átkozott törmelék kiszedi az utolsó energiánkat is. Órákba telik, ameddig felérünk egy újabb keskeny korridorra. Juan ránk néz „Majdnem 16 óra van. 16 órakor vissza kell fordulni a csúcsról. Nem hiszem, hogy elérjük”. „Merre van a csúcs?” – kérdi Leo. „Az ott” – és Juan rámutat egy már nem annyire messze levő kőtömbre, ahol pár embert látunk. „Megcsináljuk” – mondjuk többen. „Túl közel vagyunk!”

Egy utolsó hej-ruppal nekivágunk. Elöl Juan, azután Leo, én, Vince, Marin, Andreas és Jochi zárja a libasort. Lépés, gyors lélegzés, lépés, gyors lélegzés. Megnöveltük a tempót. Egy fél csokoládét teszek az arcom és az ínyem közé. Egy utolsó szakasz, ahol négykézláb kell fölmenni és ott a csúcs!

Kevés a levegő, lihegünk, de fent vagyunk! Az idő is felmelegedett, így fagypont körül van a hőmérséklet. Ameddig a szem ellát, az Andokat látjuk.

Megfogom a legmagasabb pontot jelző keresztet. Megvan! Ez az átkozott, száraz kősivatag – és egyúttal a két Amerika – legmagasabb csúcsa, 6962 méteren.

*

Nem sokáig tart az eufória, mert vissza kell indulnunk, már így is késésben vagyunk. Leo és én mintha újjászülettünk volna. Andreas azonban nincs teljesen magánál. Marin is kezd félrebeszélni. Juan hozzánk jön. „Fiúk. Én segítek Marinnak lemenni. Jochi pedig Andreast fogja rövid kötélre kötni. Úgy látom Vince is elfáradt. Ügyeljetek rá a lemenet közben.” Jochi megköti Andreas derekát és elindulnak. Utánuk Juan, aki Marin derekát köti meg, aztán Vince, én és Leo.

Az átkozott Canaleta lefele még veszélyesebb, mint fölfelé, hiszen a meredek, törmelékes korridoron nagyon hamar legurulhat az ember. Vince sincs teljesen magánál. Kezd kissé lézengeni. Rászólok. „Vince. Kissé egyenesebben. Tartsd az egyensúlyod”. Vince, aki egy jól megtermett és nagyszájú nyugat-kanadai egyén, rám förmed: „Nekem ne parancsoljon senki!” „Parancsol a franc. Juan megkért, hogy vigyázzunk rád. Ha nincs kedved ehhez, akkor simán legurulhatsz tőlem” – elszakad nálam is a fonal. Ilyen körülmények között a türelem sem tart sokáig. Végül is enged a büszkeségéből és lassan ereszkedünk. A Canaleta aljában Marinnak szüksége lesz oxigénpalackra, Andreas pedig kezd magához térni.

Este nyolc körül, sötétedésre érünk vissza a Kolera Táborba. 15 és fél óra után teljes a kimerültség. Beesek a sátramba, letolom a bakancsokat, reggelig föl sem kelek. Másnap egyenesen az alaptáborig megyünk, ahol vár a meglepetés: egy hamburger és egy kóla. Az ember csak most értékeli, hogy mennyire kényelmes életet élünk a hétköznapokban.

Az utolsó nap még kábé 35-40 kilométernyi sivatag vár ránk, de már nem is érdekel. A park bejáratánál bevár minket a busz, és mire beérünk a mendozai hotelba, már mindenki részeg. A hotelbe beérve jelzem a nagyvilágnak, hogy meglett a csúcs. Az Egyesült Államokon keresztül visszarepülök Európába. Három hét után nyolc kilóval vagyok kevesebb, az ajkaim cserepesek, és még napokig vért fújok az orromból.

Köszönöm Juan, Jochi, Gaston és Luiz. Ti vagytok az igazi hősök!

***

Gáspár-Szilágyi Szilárd szibériai, altaji hegymászó kalandját itt olvashatják el.