Olvadó gleccserek, megúszott lavinák és Nyikolaj, a részeg lovas: utazás az Altaj csúcsára

Írta: Gáspár-Szilágyi Szilárd (Oslo)

Előző év késő őszén rám írt volt néptáncoktatóm, Pászti. „Nézd, Gási. Egyik haverommal meg szeretném mászni a Belukhát. Hallottál róla?”. Habár a földrajz mindig is az erősségem volt, a Belukha név valahogy kimaradt a földrajztudásomból. Egy gyors Google-keresés után kiderült, hogy a Belukha a közép-ázsiai Altaj-hegység legmagasabb csúcsa (4506 méter), közel az orosz-kazah-kínai-mongol négyes határhoz. Két napra rá Pásztival és az amerikai Leo ismerősömmel már terveztük az oroszországi kalandot.

A Belukha földrajzi fekvése

A mászás bogara nem most mászott a fejembe. Valamikor 2012 tavaszán, egy volt iskolatársammal határoztuk el, hogy megmásszuk Európa legmagasabb csúcsát, a kaukázusi Elbruszt (5642 m.). Hét évvel ezelőtt még autóval indultunk Kolozsvárról Moldován, Transznisztrián (szakadár moldvai köztársaság, de facto önálló), Ukrajnán és Dél-Oroszországon keresztül a Kaukázusba. Akkor még fűt-fát le kellett tejelni, hogy egyik országból a másikba átjussunk, egy olyan vidéken, ahol

Az Elbrusz után következett a Kilimandzsáró (2013, Stella Point 5739m), a Mt. Blanc (2014, 4810m), a dél amerikai Aconcagua (2014, 6962m), az afrikai Meru (2016, 4565 m), ismét a Kilimandzsáró (2016, Uhuru 5895 m) és három év kihagyás után a Belukha.

2012-es tapasztalataim után irtóztam Oroszországba visszamenni. Nem akartam újból abba a helyzetbe kerülni, hogy valami orosz rendőr ordibál rám egy általam nem ismert nyelven, majd 40 dollárt követel „gyorshajtásért”. Mégis, a hegy gondolata túl erős volt és belevágtunk. Szükség volt orosz hegyi vezetőre, vízumra, határengedélyre, új felszerelésre és persze egy félévnyi edzésre.

*

Aztán eljött az idei nyár: indul a repülőgépem Oslóból, Stockholmon keresztül Moszkvába. A 2012-es ideges, 50 dollárt követelő taganrogi (Taganrog – város az ukrán-orosz határhoz közel) határőrt fölváltotta egy huszonéves, repülőtéri ellenőr, aki annyit kérdez tőlem: „Véngrija? (Magyarország?) Turjiszt?” Bólintok és lepecsételi az útlevelemet. Először megdörzsölöm a szemem. Nem jön, hogy elhiggyem: semmi dollár, semmi euró? Biztos csak szerencsés vagyok és később majd valaki kérni fogja. Várom a csomagom. Kis várakozás után megérkezik. Megnézem, hogy minden ott van-e. Közben egy 70 cm-es hócsákányt és hágóvasakat halászok ki a táskámból. Két reptéri ellenőr unottan figyel. Na, biztos most kell elővennem a dollárt, mert „veszélyes” eszközöket szállítok. Semmi… Nahát. Változtak-e volna a dolgok errefelé? Nézem, mivel menjek be a város 45 kilométerre levő központjába, ahol Pászti már átvette a szálloda szobánkat. „Aeroexpress” – írja angolul. 7 eurónyi rubelbe kerül a jegy, contactless kártyával fizetek és egy vadonatúj vonat repít be Moszkva központjába. Metrót váltok, majdnem bőrig ázok és megérkezem a szállodába.

Van itt minden és mindenki. A takarítók és kebabárusok java része közép-ázsiai, a kiskerekedők egy része örmény, az építőmunkások moldávul beszélnek, a grúzok számos éttermet vezetnek. Vannak itt világhírű metróállomások, Lenin-szobrok, a Kreml és a Vörös tér, a Boldog Vazul-székesegyház, a Bolsoj Színház és temérdek kommunista panelnegyed. Az árak lakhelyemhez, Oslóhoz képest megengedhetők, az ételnek ételíze van és a metróállomásokat angolul is bemondják. Moszkva megért három napot, még akkor is, ha végig esik az eső és szegény Leo 24 óra késéssel érkezik meg New Yorkból.

Június 30-a éjjel, Pásztival indulunk a domogyedovói reptérre. 4,5 óra repülés vár ránk keletre, Szibériába, Barnaul városába, ahol a vezetőnkkel, Konstantinnal kell találkoznunk. Leo utánunk pár órával érkezik. Maradjunk abban, hogy

Kora reggel érkezünk a raktár nagyságú barnauli reptérre, ahol egy nem épp engedélyezett taxis 7 eurónyi rubelért repít be a 600 ezres volt bányavárosba. Ha Moszkva a Prut folyón túli régió Londonja, akkor Barnaul a '90-es évek kolozsvári Monostor kommunista panelnegyedének az ötszöröse. Itt az idő megállni látszik: Lenin szobra néz le ránk a főtéren, miközben negyvenéves villamosok döcögnek a merőlegesre tervezett szovjet sugárutakon – igaz, itt-ott a nyugati stílusú bevásárlóközpontokból néz le ránk a KFC-ezredes, Colonel Sanders.

Barnaulban

Egy KFC-ben találkozunk a vezetőnkkel, Konstantinnal is: 34 éves, szikár szőke ember, akin egy már kopott Arc’teryx felső lóg. „Ez az emberünk” – gondolom magamban. Az Arc’teryx azért kopott, mert sokat mászik; szikár, mert kevés kajával is beéri; a vastag alkarjai pedig számos hegy legyőzéséről árulkodnak. Rövid bemutatkozásunk után megegyezünk, hogy Leo megérkezése után délután átadjuk a pénzt a szállodában, és átnézzük a felszerelést.

*

Másnap reggel már korán vár Konstantin és a helyi, altaji származású sofőrünk. Barnaultól 800 kilométerre kell aznap estére beérnünk, Tyungur faluba. A közhiedelemmel ellentétben

A Barnaul környéki termőföldeket hamarosan fölváltja az erdős dombvidék. Gorno-Altajszkban, az Altaj Köztársaság fővárosában autót cserélünk. Itt már érződik, hogy az oroszok számaránya alacsonyabb, és egyre több helyi, türk nyelvet beszélő altájit látni az utcákon. Késő délutánra Tyungurba érünk, ahol egy helyi kempingházban szállunk meg. Ez az utolsó állomás, ahol még mobil térerőben leszünk és ahol még falicsatlakozóhoz juthatunk. Feltöltjük a hordozható elemeinket, fejlámpáinkat, telefonjainkat, rendesen megvacsorázunk, és egy fiatal altaji lovassal megegyezünk, hogy reggel 8-kor átvegye a felszerelésünk egy részét.

Reggel pontosan meg is érkezik a lovas, csak nem az, amelyiket vártuk. A fiatal helyett a 60 éves apja, Nyikolaj jön. Átadjuk a táskáinkat, beülünk egy kis helyi terepjáróba és elindulunk az ösvény kezdetéig.

Három nap gyalogtúrázás vár ránk, amíg elérjük az Ak-kem tavat, az alaptábort.

Négy és fél óra repülővel Moszkvából, aztán tizenegy óra autóval Barnaulból, végül három nap gyaloglás Tyungurból, hogy a hegy alját elérjük!

Az első nap a Kucserla folyó mentén haladunk a fenyvesben. Az ebéd szalámi, kenyér és sajt. Délutánra megérkezünk az 1800 méter magas táborhelyre, ahol tüzet rakunk, és nekiállnánk ételt is készíteni, de Nyikolaj késik. Két óra várakozás után megérkezik Nyikolaj is a négy lovával és elkészül a spagetti vacsorára. Pár másik túrázó csapat is letáborozik a közelünkben, a saját lovasaikkal. Mindegyikük helybéli altáj, mindegyikük sört vagy vodkát kunyerál – viszont egyikük sem bírja igazán az alkoholt. Konstantin figyelmeztet is, hogy semmi alkoholt ne adjunk nekik.

Nyikolaj, a lovas

Egy kora reggeli ébredés és gyors reggeli után elindulunk, mielőtt Nyikolajnak elmondtuk volna, hogy el ne felejtse a csomagjainkat. Aznap a fenyveseket fölváltják az alpesi legelők, a hegyi patakok és a senki által nem őrzött lovak. A csapat rendkívül jól halad a tűző nap alatt. 2545 méteren Pászti jelzi, hogy meghaladta az addigi legmagasabb pontját, amit megünneplünk egy gyors fotóval. 2700 méteren megállunk. Ott lesz az azestéli táborunk. Délután 4 óra: Nyikolaj sehol, a Nap forrón süt ránk és az egyedüli árnyék egy kis szikla tövében húzódik. Közben utolér a belaruszi és egy orosz túrázó csoport. A lovasaikkal együtt, persze. Nyikolaj még mindig sehol.

Este 9 tájt már kezd komollyá válni a helyzetünk. A sátraink, az ételünk java része, a hálózsákok, az izólírek mind Nyikolaj lovain vannak. A Nap lemenőben, és ezen a magasságon este simán fagyásig zuhan a hőmérséklet. Némi hamis büszkeség után elfogadjuk a belaruszi csapat által kínált ételt, és a lovasok elárulják, hogy az egyik bokorba eldugtak egy sátrat. Pillanatok alatt fölhúzzuk a kétszemélyes sátrat négy ember számára. Csak egy izolírunk van, amit keresztülteszünk a derekunk alá és a nálunk levő ruháinkat mind magunkra vesszük. Elalszunk…

Éjjel 1 óra tájt zajra ébredünk. Fejlámpákat föl, kirohanunk a sátorból.

A lovak lihegnek, lámpája nincs, Konstantin ideges. Az egyik táska hiányzik és az egyik lovon a nyereg eltörve. „Mi történt?” Kiderült, hogy Nyikolajnak megártott a vodka és elveszítette a lovait. Félnapi keresés után megtalálta őket, útnak indult, de a tábor előtti jeges hegyoldalon elesett az egyik lova, és hogy megmentse a lovat, lelökte a táskát róla… Az én táskámat! Konstantin rögtön a táska után indul, miközben mi a két sátrat húztuk föl. Fél óra keresés után a sáros táskámmal érkezik vissza Konstantin.

A leckét megtanuljuk. Másnap Nyikolaj megy elöl, mi pedig utána. Elhagyjuk az alpesi legelőket és fölérünk a szeles, sziklás, 3100 méteren fekvő Kara Türek-hágóhoz. A felhők mögött, nagy nehezen, végre megpillanthatjuk a Belukha jeges ormait. Távol van még, nagyon távol. A hágóról leereszkedünk a 2000 méteren fekvő Ak-kem tóig. Sátor helyett Konstantin elintézi, hogy a helyi meteorológiai szolgálat egyik barakkjában szálljunk meg.

A két kis barakkot (kunyhónak azért nem igazán nevezném a dombon álló, törött padlójú, török pottyantóval ellátott tákolmányokat) esténként 10 euróért lehetett kibérelni. Emellett orosz bánját (régi faistállóban működő szaunát) is működtetnek, illetve az arra járókat csónakkal a tó másik oldalára is átszállítják.

Az Ak-kem tó a Belukhával

Másnap pihenőnap. Nyikolajtól elbúcsúzunk, zoknit mosunk és átgondoljuk, mit viszünk fel magunkkal a hegyre. Minimális ételt, minden ruhából egy darabot, a két sátrat, a mászó felszerelést és ennyi. Még így is húsz kilósra duzzadnak a hátizsákok. Cipeld, szamár! Eddig hozta a ló, innen viszi a szamár. Mivel határzónában vagyunk, a helyi katonai barakknál kell jelentkezzünk a határengedélyeinkkel. Mint kiderül (ezt csak akkor mondja el Konstantin), a hegyet valójában nem szabad megmászni, mivel a csúcs pont a határon fekszik és a felső tábor valójában Kazahsztán területén található! Erről egy szót sem a négy unott katonának! Mosolygunk rájuk. Ők kíváncsian nézik Leo „ámérikánszki” útlevelét, miközben az egyikük egy gyufaszálat rág. „Hova mentek?” – kérdik. A „Tomszki táborig” – feleli Konstantin. „Biztos nem a Belukhára?”. Összenézünk „Biztos!”.

– ezzel beírják neveinket a kis jegyzőkönyvbe és jó utat kívánnak.

Másnap kora reggel, húsz kilóval a hátunkon nekivágunk a Tomszki tábornak. Az Ak-kem tó peremét fölváltja a mocsár, majd egy sebes hegyi folyó, amin törött deszkájú tákolmányon kell áthaladni. A kis ortodox kápolna jelzi a civilizáció utolsó jelét. Innen következik a moréna, a gleccser által kiöklendezett kőtömbök 7 kilométeres szakasza. Egyik kövön át bukdácsolunk a másik kőre, amíg végre elérjük a gleccser jeges, köves felületét. Felettünk a Belukha és az Altáj Koronája tornyosulnak. Kora délutánra elérjük a Tomszki tábort, a gleccser peremén, 3000 méteren. Kipróbáljuk a mászó felszerelést és Konstantinnal átismételjük a hegy technikusabb részeire szükséges ismereteinket.

A Tomszki tábor felé

A vacsora vízzel felduzzasztott szárított borscs leves, kenyérrel és teával. Korán fekszünk le, mert másnap reggel már fél ötkor útnak kell indulnunk. Konstantin szerint túl nagy a meleg és jobb, ha a reggeli fagyott havon haladunk tovább. Nemsokára előttünk áll a Deloni-hágó 300 méter magas fala. A leírásban 45 fokosként volt feltüntetve, de a középső része simán 60 fokos. Hat kötélen kell felhaladni. Ez már nem lesz gyerekjáték. A Deloni-hágó előtt meglepetésünkre nem fagyott meg rendesen a hó. Lábaink elkezdenek süllyedni bokáig, majd térdig, majd többször derékig. Kamáslit nem húztam aznap. Megbántam. Az egyik lábam elsüllyed derékig és egy hó alatti patakba csúszik. Fentről becsordul a víz a bakancsomba. Frászkarika! Ez nem tréfa.

Gyorsan hágóvasat, kamáslit, bakancsot, zoknit le. Új zoknit fel. Ez is át fog ázni… Ez van. Muszáj, haladjunk. Egy jó óra után a Deloni-hágó tetején álltunk 3600 méteren. Előttünk egy ereszkedő, egy újabb gleccser, egy újabb emelkedő és a végén a felső tábor.

Összekötve, tízméteres távolságot betartva áthaladunk a gleccseren és megkínlódjuk a felső tábor előtti emelkedőt. Ide már csak egy sátrat hoztunk négy ember számára. Amúgy sem fogunk itt sokat aludni. Meglepetésünkre mintegy 20-30 ember tartózkodik a felső táborban, akik sikeresen följutottak aznap. Most már Kazahsztánban vagyunk – de hát itt ki fogja ellenőrizni? Mint a szardíniák, láb-fej-láb-fej módszerrel elhelyezkedünk a sátorban… Elkezd fújni a szél és ropog a sátor vászna. Várjunk csak. Ez nem hó! Ez eső! Kinéz Konstantin is. Na, még ilyet!

Túl meleg van. Nagyon korán kell a csúcsnak indulnunk.

A felső tábor

Hajnali 2 órakor kelés. Négyen összegyömöszölve egy kétszemélyes sátorban. A vihar megállt. Alsógatya és zoknik föl, rá a vízhatlan nadrág, rá a beülő hám, azután a bakancs, a kamásli, a hágóvasak. Kitápászkodom a sátorból. Fáj a fejem. Nem ittam elég vizet. Vajon hány réteget hordjak a felsőtestemen? Körülnézek. Nincs hideg. Legkevesebb -2 fok. Ennél hidegebb kellene, hogy legyen. Konstantin forró vizet tölt az alumínium csészémbe, amivel egy kis kását készítek. Nehezen megy le a torkomon. Valahogy legyúrok egy szelet szalámit és sajtot is. Két csokit teszek a kis hátizsákomba, 2 liter vizet és pár szőlőcukrot. A sisak a fejemen, a fejlámpa működik. A jégcsákány a jobb kézben, a mászóbot a balban. Bekötjük magunkat. Irány fel a sötétben.

Halkan haladunk. Lépés, lélegzés, lépés, lámpa, orrfújás, lépés, lélegzés… Monoton, indián sorban fel a hegy oldalán. Hajnal 5 után virrad, de nem tiszta az ég. Párás, ködös és meleg. Pár hóval borított gleccserszakadékon vágtatunk keresztül.

Másztam sokkal nagyobb hidegben, sokkal magasabban, de ez a hegy meredek, mint a fene és túl meleg van. A Nap feljövőben, a hó lazul és ragad. A lábaimon 2.2 kg bakancs, 1 kg hágóvas és most a hágóvasaimra ragadó hó. A fenébe, jobb hágóvasat kellett volna hoznom, de ki számított ilyen körülményekre? Meredeken föl, süllyed a lábam a 98 kilóm alatt. Káromkodok. Túl ragacsos és laza a hó.

Föl a kötélen a Balkon felé

Felérünk egy meredek szakasz végére, Konstantin a jeges hegyoldalból kihalászik egy megfagyott kötelet. „Na, ezen föl, fiúk”. Egyenként felmászunk a 60 fokos falon a Balkonra. Egy háromszor másfél méteres kis placc, ami fölött egy hatalmas jégtömb magaslik. „Ez akármikor ránk omolhat” – gondolom magamban. Ezen túlhaladva fel a kanyargós jégfolyosón, amíg elérünk egy 15-20 méter mély, egy méter széles szakadékot. Bepánikolok. Fáradt vagyok, túl nehezek a lábaim a felszereléssel. Konstantin és Leo biztat: 

„Meg egy frászt! A legnehezebb vagyok a csoportban… na, akkor… egy, két, hááá”, és a túloldalon voltam. Utánam Pászti.

A jégfolyosó

Most már kezd kitisztulni az ég és erősen süt a Nap. Konstantin mondja, hogy legfeljebb 1 óra múlva vissza kell, hogy forduljunk, mert ha nem, túl instabil lesz a hó és a jég. Az órámra nézek. Már reggeli 9 óra. Még hátra van egy emelkedő, egy három kötélhossznyi fal és a csúcs. Nekivágunk. A három kötél tetejére érünk egyenként. Konstantin mosolyog. „Még 8 perc fiúk. Még 8 perc.” Igaza van!

Ott a Belukha ferde csúcsa, a jégcsákányra tűzött haranggal. Megérkeztünk. Megöleljük egymást, elérzékenyülünk.

Készülnek a fotók, szatellittelefonnal üzenünk haza, hogy felértünk, egy korty víz, egy csoki és irány vissza.

A csúcson

Le a három kötélen, le a havas részen, át a szakadékon, túl a jégfolyosón és megint a Balkonnál. Egyenként leereszkedünk a kötélen. Itt még nem szállt fel a köd. Leo ereszkedik utolsónak, amikor egy hangos morajt hallunk. Ez nem jó. Konstantin szól, hogy ez egy lavina volt. Itt most komollyá váltak a dolgok. Lassan és óvatosan ereszkedünk. Elől Pászti, azután Leo, én és Konstantin a legvégén. A hó irtó puha, süllyedünk rendesen.

Egyszer csak szól Pászti, hogy nem látja az ösvényt. Elseperte a lavina. Az ösvény helyett egy méter vastag, bolyhos, új réteg hó. „Muszáj, átmennünk rajta fiúk. Nincs más út” – mondja Konstantin.

Nekivág Pászti. Pár lépés után elsüllyed a jobb lába „Beragadtam fiúk! Nem tréfa. Nem tudom kihúzni a lábam!”. Leó pillanatok alatt a segítségére szalad, amikor egy második morajt hallunk. Felnézünk. Egy újabb, kisebb lavina indult a hegyoldalon lefele. Nézem Pásztit. Semmi más nem megy át az agyamon, mint hogy „mit mondok a feleségének?” Szívszorongva, tétlenül nézzük, amint jön a második lavina.

Felszusszanunk. Itt nincs több maradás. Muszáj haladnunk. Én következem. A harmadik lépésemnél elsüllyed a jobb lábam derékig. Ezt még nem tapasztaltam eddig; a friss lavinahó olyan, mint a cement. Ások, ások, de a lábam jobban süllyed és ragad a hóba. Nem tudom kimozdítani. Leó máris itt van. A kötőből és a hócsákányból készített egy szerelvényt, ami segítségével kihúzott. Lenézek. A bakancs és a kamásli nincs rajtam, csak a zoknim! 

Megfordítom a hócsákányomat és ások, ások, amíg csak meg nem találom a bakancsomat és kamáslimat.

Konstantin előremegy. Nagy nehezen visszaérünk a felső táborba. Tíz óra mászás után kimerültünk. Ledobom lábaimról a hágóvasakat. Semmi másra nem gondolok, csak hogy vécéznem kell. Rohanok nem messze a sátrak mögé, a WC-részlegre, gyorsan lyukat ások a hóba és leguggolok. Lábaim alig tartanak. Körülnézek. Látok pár embert. Nem érdekel. Feneket mosok a hóval. Visszamegyek a sátorhoz. Konstantin havat olvasztott. Lenyakalok 1 liter vizet és bedőlök a sátorba.

Másnap megint kora reggel fél ötkor indulunk. Leereszkedünk a felső táborból, át a gleccseren, fel a Deloni-hágó tetejére, majd hat kötélen lefele. Félórányira vagyunk a Tomszkitól, de a Deloninak ezen a felén irtózatosan felmelegedett az idő. A gleccser megváltozott és a hó elkezdett latyakká válni. Süllyedünk megint. Most már Leo is elveszti a türelmét

Beérünk a Tomszki táborba. Itt nincs miért maradnunk. Szétolvadt minden. „Akkor le az Ak-kemig” – megszületik a döntés. Mára akkor 21 kilométernyi gleccser, hágó, gleccser, moréna, mocsár lesz. 12 óra után visszaérünk a mostanra már luxusnak számító meteorológiai barakkba. Konstantin egy Pepsit nyit. Ennyi nap kása, sajt és szalámi után ez már valami áldásként jött. Cukor a szervezetnek.

Süllyedünk a Tomszki előtt

Másnap pihenünk, mosunk, bánjázunk, miközben csorog az eső. Két lehetőségünk van visszamenni Tyungurig:

Túl drága. Jöjjön a sár. 27 kilométer után a térdem fölött is sáros vagyok, de már nem számít. A sáros ösvény végén vár a GAZ 66-os, a magának saját utat vájó katonaszállító. Megy az vodkával is, ha kell.

Tizenegy nap után újból van telefon, térerő és aztán már internet is. Másnap 12 óra autóval vissza Barnaulba, egy nap lődörgés ott, aztán vissza Európába.

Pászti izolírját még mindig valahol a felső tábor körül fújja a szibériai szél.