Mindenszentek, halottak napja – mit ünneplünk pontosan?
Mindenszentek ünnepének több mint ezeréves hagyománya van, a halottak napja csak évszázadokkal később került be a jeles napok közé.
„A katolikusoknak jobban kellene vállalniuk véleményük ütköztetését az ellentétesen gondolkodókkal, csak ehhez a másik oldal készségére is szükség lenne.” Kálmán Peregrin ferences szerzetest, a pasaréti Páduai Szent Antal templom plébánosát, a mátraverebély-szentkúti kegyhely volt vezetőjét kérdeztük a tömött ferences templomok titkáról, az egyházi politizálásról és a szerzetesi élet mindennapjairól.
Politizálhat-e az egyház?
Az egyház elsődleges feladata az evangelizáció, az Istennel való kapcsolat elérhetővé tétele az emberek számára. Ez a folyamat azonban mindig személyes és egyben személyközi, azaz társadalmi következményei vannak, ahogy Jézus is így imádkozott az Atyához: nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól (Jn 17,15). Azt hiszem, ha ezt tekintjük alapnak, akkor bizonyos pontokon – és elsősorban a magukat hívőknek mondók előtt – rá kell mutatnunk arra, hogy nem lehetünk közönyösek a társadalmi kérdések alakulásában, valamint bizony sokszor ellen kell állnunk egy-egy áramlatnak. Nyilván azért ez az ön első kérdése hozzám, mert önök is foglalkoztak azzal, hogy legutóbb az Index ilyen témában idézte egyik vasárnapi hirdetésünket. Akkor is ezt próbáltam hangsúlyozni, és ezt most is így gondolom, a
tehát támogatja az abortuszt és az eutanáziát, vagy népszerűsíti a Szentírás-ellenes család- és személyiségmodellt; még akkor sem, ha egyébként szimpatikusak számára a céljai, programja, képviselői.
Mivel indokolja ezt?
Az ilyen folyamatok elősegítése Isten elleni vétek egy hívő ember életében, a mérséklésük pedig erény, amit támogatni kell, ahogy erről a Hittani Kongregáció nyilatkozata is szól. Az lenne a becsületes, ha ezzel például a pártok, a média is számolnának, amikor kiszemelik programjaik célközönségét, és nem reklamálnának, amikor az egyház ezt odaállítja a hívek elébe. Mert egy katolikus embernél csak ennek ismerete után kezdődhet annak mérlegelése, ki és milyen politikai és gazdasági megoldásokat kínál a társadalom életére, támogatja vagy elutasítja az egyházi kezdeményezéseket, erkölcsös vagy szimpatikus-e az élet más területén. Ezek az utóbbiak azok, amiben aztán lehetnek árnyalatok, eltérések, dilemmák és mérlegelések, amiben nekünk, egyháziaknak nagyon óvatosan kell szólnunk vagy hallgatnunk. Az élet tiszteletének kérdése azonban el nem hallgatható és vízválasztó szempont a keresztény vélekedésben. Persze az is igaz, hogy
a velünk ellentétesen gondolkodókkal, csak ehhez a másik oldal készségére is szükség lenne.
Tud erre példát mondani?
Az Index szerkesztősége például az egyébként többnyire korrekt híradás előtt pár nappal már megkeresett – mert előző vasárnap jutott el hozzájuk a hirdetés tartalma –, mondtam is nekik, ekkor és a megjelenés után is, jöjjenek el, hogy személyesen beszélhessünk erről, nézzék meg azt a közösséget, akihez szóltam, ne csak a templom előtt készítsenek hang- és képfelvételt, de az már nem volt érdekes.
„Mi az a három dolog, amit Isten sem tud? Hogy hány női szerzetesrend van, hogy miben hisznek a jezsuiták, és hogy mennyi pénze van a ferenceseknek” – tartja egy vicc. Mennyi pénze van a ferenceseknek?
Ha ez így van, akkor ebben én is hasonlítok a Jóistenre, mert nem tudom. Abban a szabadságban élhetek, hogy életemben még egyszer sem szorultam rá pénz átutalására, bankszámlám sincsen. Hál’ Istennek, mindig voltak olyan rendtársak és munkatársak körülöttem, akik ezt elvégezték helyettem, és nekem nem kellett ezzel törődnöm, ami egyébként frusztrálna is, mert antitalentum vagyok az ilyen kérdésekben. Ugyanakkor ez azt is jelzi, hogy egyfajta létbiztonságban élek, amit azzal igyekszek meghálálni, hogy bármi fizetést, ajándékot vagy honoráriumot kapok, azt beadom a vagyonközösségbe, és ha szükségem van cipőre vagy valamilyen rendkívüli kiadásra, akkor 43 évesen is az elöljárómtól kérek.
vagyis ezt a „gondtalanságot” Isten és ember szolgálatára, a lelkipásztori munkám jobb végzésére való felszabadításként éljem meg. Azt hiszem, a szobám is ilyen. Ahol dolgozom, könyvek, a munkámhoz szükséges eszközök vannak, néhány üveg bor, pálinka, szék, ha bejön egy-egy rendtárs beszélgetni, akkor legyen annak „kísérője”, a lakószobámban azonban az ágyon, a ruhásszekrényen és az íróasztalon kívül nincs más. Szóval próbálom életvitelemben megőrizni az egyszerűséget, ami nem jelenti azt, hogy ne szeretném a jót, a szépet. Elődeim pedig a pasaréti plébánia életét már az alapítástól fogva úgy alakították, hogy legyen érzékünk az egyszerű emberek kéréseire, ami az idejáró hívek jelentős részét is jellemzi.
Ez a ferences hivatás része?
Nekünk, ferenceseknek már rendalapítónktól, Assisi Szent Ferenctől kezdve a hivatásunk része volt a társadalom különböző rétegei között való kapcsolatteremtés, ezt próbálom elősegíteni azzal, hogy
Azt hiszem, ez is a szegénység része. Ezt próbálom elősegíteni azzal, hogy közösségileg és személyesen is figyelünk ezekre a kérésekre. A kolostor falai vagy a hívek között így már menedékre talált a történelem folyamán üldözött zsidók tömege, a 2000-es évek elején rendtársaim ápoltak magukra maradott kommunista vezéregyéniségeket a környéken, a hívek jelenleg üldözött keresztények beilleszkedését segítik, de az Ady-kéziratok is itt vészelték át a világháborús időket.
Mind a Margit körúti, mind a pasaréti ferences templom tele van vasárnaponként. Mi az, amitől megtelik a templom?
Nyilván amiatt, hogy itt egy szerzetesközösség életébe, lelkiségébe ágyazódik be a plébániai élet. Ha például plébánosváltás van, nem kell mindent újraszervezni, mert a dolgok 95 százalékban ugyanúgy mennek tovább, vagyis van egyfajta folytonosság. Ezt Pasaréten elősegíti a ferences növendékek jelenléte, akik tanulmányaik mellett részt vesznek a plébánia életében, és ezzel formálják és ők maguk is formálódnak az egyházközségben. Számtalan olyan dolog van, amihez akár még lelkipásztorilag sem értek, de ők vagy a többi rendtárs igen. A ministránsok például éppen versenyt tartottak a héten, legóból építették meg a szentélyt a templomszentelés 85. évfordulója alkalmából. Nekem eszembe nem jutott volna ilyen jó ötlet, az egyik növendék rendtárs találta ki, aztán a szülők is megirigyelték, úgyhogy folytatásként nekik is meghirdettük a versenyt. Vagy ha egyik-másik hívőnek nem szimpatikus a plébános, a káplán, de közel áll hozzá a másik rendtárs, e barátság kapcsán mégiscsak idejár, nagyobb részt vállal az egyházközség életében, és ezek a kis apró dolgok összeadódnak. De nem feledhető el a természetfeletti dimenzió sem, az, hogy jó esetben egy szerzetesközösségen tapasztalható, hogy benne
együtt imádkoznak, keresik azt, hogyan lehetnének a ferences lelkiséghez hűségesebbek, egymásra is van idejük, és ez nem élet idegen az emberek körében, hanem éppen ez teszi a hívek számára igazán elérhetővé őket. Egyik rendtársam örökfogadalma előtt félig viccesen azt mondta egy idősebb ferencesnek: tudod, te voltál az én hivatásom ébresztője, mert azt mondtam, ha neked helyed van ebben a közösségben, akkor még én is beleférek. De az én hivatásom alakulásában is nagyon fontos volt az, hogy a kilencvenes évek esztergomi közösségében rossz szót egymásra nem igazán mondtak a rendtársak előttünk, diákok előtt.
Mitől marad élő ma egy plébánia, mire kell figyelnie a plébánosnak?
Ha profán hasonlattal akarok élni, akkor azt mondom, elő kell segíteni, hogy úgy működjék, mint egy jó kocsma: egyértelműen látni lehessen rajta, miért van, kiszámíthatóan legyen nyitva, és kialakuljon egy olyan kötelék, ami miatt érdemes oda tartoznia az embereknek. Vagyis, mi azért vagyunk, mert kizárólag Jézus Krisztus Istenét tekintjük az egyetlen Úrnak, és ennek van a bűneink közepette is életviteli következménye, egymást akarjuk segíteni Jézus követésében, valamint el akarunk jutni a feltámadásra, az örök életre. Nyitva legyen a templom, ahová bánatukban, örömükben a nap folyamán bármikor betérhetnek az emberek, és így ide kapcsolja őket a hit személyes tapasztalata, élménye, valamint elérhessék, amiért ide jönnek: a szentségi, a közösségi életet, azt a lelkipásztort, akinek szolgálatát igénylik, tapasztalják apró kis ügyeiknek a figyelemmel kísérését, azaz kiszámíthatóan „kedves” legyen az élet. Emellett fontos annak előmozdítása, hogy a meglévő
ami különösképpen is igaz arra, hogy ne zárkózzunk be, hanem éljen bennünk a készség a hit továbbadására, a keresők otthonra találásának segítésére.
Évfordulót ünnepel a pasaréti közösség: 85 éve szentelték fel a templomot. Mi minden változott a kezdetek óta?
Ahogy a korábbi beszámolókat, híradásokat és fotókat nézem, a csapásirány ugyanaz: a gyermekkort meghatározó vallásosság és az ehhez szükséges különböző alkalmak elősegítése, a szentségi élet aktivitása – az átlaghoz képest nagy a gyónók és áldozók aránya –, a családok hit- és baráti kapcsolatainak előmozdítása, a korábban már említett karitatív kreativitás, a szent zene, valamint a liturgia elsődlegessége. Ugyancsak fontos értéke ennek a plébániának, hogy 50-50 százalékos a nők és férfiak jelenléte, szentségekhez való járulása, ami valószínűleg a családok és a családokban megélt vallásosság stabilitását jelzi. Ez mind kezdettől fogva jellemezte ezt a közösséget, és ma is erénye. Az újdonság ebben az, hogy
A már több generációra visszanyúlóan ateista, de jómódú, illetve külföldi emberek közegében történik mindez. Hogy hozzájuk utat találunk-e, miként adjuk tovább nekik az itt eddig megtapasztalt hitéleti gazdagságot, meglátásom szerint ma ez a plébániánk igazi kérdése.
Kihívás, jó vagy rossz fejlemény-e, hogy az olyan helyeken, mint a főváros, egyre kevésbé területi alapon járnak a hívek templomba, közösségbe, hanem választanak maguknak egy szimpatikus helyet, s így a közösség tagjai szétszórtan élnek egy nagy területen, átfedésben más plébániákkal?
Ez a társadalom mobilizálódásának természetes következménye, amivel lehet jól és rosszul élni, mint lehetőséggel. Ha például van egy bizonyos fokú, jó értelemben vett versenyhelyzet a plébániák között, az megtermékenyíthető lehet saját életük, identitásuk tisztázása és aktivitása tekintetében. Sok pasaréti például, már nem ide járva, elviszi azt, amit itt látott, az új közösségébe.
sosem területi alapon szerveződtek az emberek köréje. Sokszor azok, akik ilyen-olyan okokból úgy érezték, máshol nem nyernek befogadást, hozzánk kötődtek, de biztosan vannak többek, akik talán miattunk keresnek helyet más egyházközségben.
Miben más ferences szerzetesnek lenni előző szolgálati helyén, Mátraverebély-Szentkúton, illetve Pasaréten?
Ott először meg kellett nyerni az emberek bizalmát, a felújítás előkészítésének kísérőjeként pedig meg kellett újítani vagy kiépíteni egy új, a külföldi kegyhelyekről adoptált zarándokfogadást egy négy-öt fős, testvéries közösséggel. Pasaréten idekerültemkor sokak már ismertek, hiszen korábban itt voltam növendék és káplán, tagja vagyok egy tizenhét fős, ugyancsak jó közösségnek, és elődeimnek köszönhetően jól kialakult struktúrák vannak. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy Szentkútra azt vihettem, amit Pasaréten vagy külföldi nagy zarándokhelyeken tanultam, Pasarétre pedig, amit Szentkúton felismertem. Persze, ezt nem szolgai módon másolva, hanem az adott közösség figyelembevételével. Így talán a környezetem és én is gazdagodhatom ebben a kölcsönösségben.
Hogyan viseli, kezeli egy szerzetes az áthelyezést?
Mindenki másként, akár még életszakaszonként is. Amikor a pasaréti káplánságból Esztergomba kerültem a kollégiumba, nem tudtam elszakadni ettől a helytől. Ez jó iskola volt arra, hogy amikor már 80 százalékban biztos volt a Szentkútról való elkerülésem, nagyon tudatosan igyekeztem átadni, amit csak lehet, a híveket is előkészíteni arra, hogy új embereket kell befogadniuk, engem pedig elengedniük egy más területre. Ugyanakkor örömmel jöttem Pasarétre, mert szerettem és szeretem az itteni közeget, embereket, rendtársakat; lehet, hogy máshová kicsit nehezebb lett volna mennem. Nagyon szerettem Szentkúton lenni és a hívekkel való kapcsolatom is fontos volt számomra, de azt is érzem, ha lélekben vagy érzelmileg ott maradtam volna Szentkúton, akkor nem lennék kellőképp’ szabad az itteni emberekre, Istenre. A szentkútiaknak azt mondtam az elhelyezéskor, bármi van, kereshetnek – és sokszor keresnek is –, de szabadon kell hagynunk egymást az új helyzetekre.
Van-e ön szerint paphiány, vagy csak logisztikai problémák vannak?
Erre nehéz így válaszolni. Ha ugyanis a plébániák hagyományos rendszerét nézzük, akkor súlyos paphiány van, ha pedig azt, hogy az egyházi, a papi identitás vagy éppen a társadalom átalakulásának milyen idejében vagyunk, akkor
Inkább az a kérdés, hogy a papságban, szerzetességben megvan-e a készség, a lelkesedés, hogy szép életet éljen, és legalább olyan közel legyen a Jóistenhez, mint az emberekhez. Donát atya, aki itt, Pasaréten káplán, azt mesélte, kisgyerekkorba visszavezethető papi hivatásának az volt a forrása, hogy Bélapátfalván egy alkalommal korábban érkezett a plébániára, mint ahogy a plébánosával való találkozó meg volt beszélve, és amikor elkezdte keresni az atyát, hogy merre lehet, azt látta, az üres templomban a szentségház előtt térdel.
Ön különösen szívén viseli a gyónás szentségét. Miért?
Azért, mert hétéves korom óta rendszeres gyónó lehetek, nagyon jó gyóntatóim voltak, és azt láttam, az idősebb rendtársak nagyon sokat gyóntattak a korábbi években. A pesti rendházban – még a rendszerváltás előtt – Kund atya egy ablaktalan szobában lakott. Mindezt azért vállalta, hogy gyóntató lehessen, és tényleg, napi öt-hat órákat ült a gyóntatószékben. Vagy amikor a lebénult Gáza atyát diákként megkérdeztem, miért küzd azért, hogy újra beszélhessen, hosszan és nehezen formálva a szavakat, ennyit mondott: hogy gyón – tat – has – sak.
így lelkipásztori szolgálatunk központi eleme a gyóntatás, ennek készséges gyakorlása által is éljük a ferencesek lelkiséget.
S hogy állnak a hívek a gyónással?
Templomainkban elég sok a gyónó, távolról is jönnek. 2018 nagyhetében például reggel héttől késő estig sokszor hárman-négyen folyamatosan gyóntattunk. Azon a héten, ahogy összeszámoltam, 48 órát voltam a gyóntatószékben. A hívek számára időt és alkalmat kell adni – ha az életrendjük úgy kívánja, akár késő estit –, hogy gyónhassanak, nem csak személyes beszélgetésben, hanem a templom közegében, a gyóntatószékben is. Aztán segíteni kell őket a helyes bűnbánatra, hogy azt a szeretet motiválja, és ne egy rossz értelemben vett félelem. Ugyanígy, hogy
és hogy ne érezzék luxusnak a havi gyónást. A szentek tapasztalata szerint a gyakori, akár havi, őszinte gyónás nem engedi, hogy túl szoros kötelék alakuljon ki a bűneinkkel, mert a feloldozás szétvágja ezeket, még akkor is, ha utána újraszövődnek. Illetve tapasztalom, a hívek mennyire megélik, milyen nagy ajándék az, hogy a leggyarlóbb pap is kimondhatja azt, amit a legszuperebb pszichológus sem tehet meg, mert nincs rá Istentől hatalma: Feloldozlak, bűneid megbocsáttattak, menj békével. Ezt kívülről sokak hiszékenységnek gondolják, de aki egyszer egy igazán mély bűnbánat vagy felismerés után hallotta és tapasztalta ezeket a szavakat, annak ez maga az ÉLET.
Fotók: Szűcs Ágnes