Összecsap Trump és Biden az ukrajnai mocsárban

Jogos vagy sem, a tény kikezdhetetlen: Ukrajna neve Ukrajnán kívül semelyik ország belpolitikájában nem cseng jól. Az Ukrajnával összefüggésbe hozható nyugati politikusok súlyos hitelesség-deficitet kapnak a nyakukba, ami a keleti szomszédunk rendszereinek féktelenül korrupt voltából fakad. Így tehát az, hogy az elmúlt pár napban Ukrajna az amerikai közvélemény első számú témájává emelkedett, nem meglepő –

és ez hatványozottan igaz akkor, ha az illetőt előtte le is putyinpincsizték. A sok ukrajnázásból pedig hamar előáll a sajtódráma.

*

A háttérsztori 2014-ben indul: az oroszbarát, ukránul hírhedten rosszul beszélő Viktor Janukovics elnököt februárban kiakolbólították az elnöki székből, az ukrán válsággal kapcsolatos tárgyalások lefolytatásával pedig az Egyesült Államok akkori elnöke, Barack Obama a saját alelnökét, Joe Bident bízta meg.

Ugyanazon év áprilisában Joe Biden kisebbik fia, Hunter csatlakozott a Burisma Holdings nevű ciprusi, de az ukrán gázpiacon tevékenykedő vállalat igazgatótanácsához. Hogy milyen munkát végzett a jogász végzettségű ifjú Biden, az nem ismeretes, de bizonyos hónapokban akár 50 ezer dollárral is honorálták tevékenységét, és naiv dolog lenne feltételezni, hogy az egyebek mellett Aleksander Kwaśniewski lengyel exelnököt is foglalkoztató Burisma politikaközeli fejvadászatát csak szakmai célok vezérelték.

A helyzetet tovább mocsarasítja, hogy a Burisma tulajdonosa Viktor Janukovics volt minisztere, Mikola Zlocsevszkij, aki ellen 2014 óta sikkasztás miatt nyomoznak a brit és az ukrán hatóságok. Egy ilyen cégben való szerepvállalás

egy egymilliárd dolláros amerikai hitelről.

*

2015-ben a már Petro Porosenko elnökölte Ukrajna akkori legfőbb ügyésze, Viktor Sokin korrupcióellenes hadjáratot hirdetett, és célkeresztjébe került az előző ukrán vezetéshez közel álló Burisma is. Sokin hadjárata azonban saját helyettese, az IMF, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank és az Ukrajna-szerte ellene tüntetők szerint is csak a szavak szintjén létezett, valódi korrupcióellenes tevékenységet nemigen vont maga után. A helyi amerikai nagykövet úgy látta, Sokin egyenesen szabotálja a britek nyomozását a Burisma ügyében. Az ő javaslata volt a 2016-os hiteltárgyalásokon, hogy az Egyesült Államok kösse Sokin menesztéséhez az egymilliárd dolláros kölcsönt, amelytől Ukrajna fizetőképessége függött. A tárgyalásokat vezető Joe Biden ekkor saját elmondása szerint így zsarolta meg Porosenko elnököt:

Az amerkai Bidennek tehát sikerült elmozdítania hivatalából a sokak által gyűlölt teszetosza ukrán főügyészt – de tettének becsén némileg csorbít, hogy nevezett főügyész épp a fiához köthető cég ellen nyomozott.

Bidennek a fia kimentésén kívül ezer másik oka lehetett arra, hogy ragaszkodjon Sokin kirúgásához, nem kell azonban nagyon hunyorítani ahhoz, hogy az ügy egész más fénytörésben lássék: úgy, mintha az amerikai alelnök családja üzleti érdekeinek csinált volna külpolitikát. Persze ugyanígy fénytörés kérdése, hogy az amerikai légierő azért foglal szobákat a skóciai Trump-hotelben, mert az USA elnökét Donald Trumpnak hívják, vagy annak ellenére, netán attól függetlenül. Közpénz és politikusi erszények összefonódása mindig fénytörés kérdése, és a valóság néha kevésbé korrupt a látszatnál – de az biztos, hogy az elnökjelölti kampány Amerikában sem a jóhiszeműség ideje. 

Rudy Giuliani, a New York-i sztárpolgármesterből lett Trump-ügyvéd esetében legalábbis semmiképp: ő régóta hangoztatja már, hogy

Giuliani befolyásának is tulajdonítható, hogy Trump elnök júliusban telefonon javasolta Volodimir Zelenszkij frissen megválasztott ukrán elnöknek: vizsgáltassa ki, hogy Joe Biden valóban megpróbálta-e elfojtani a fiához köthető cég elleni nyomozást. Ezt Trump egy, a Fehér Háznak benyújtott panaszra reagálva maga ismerte be és nyilvánosságra hozta a beszélgetés tartalmát, hogy tisztázza magát.

A fény azonban itt is törik: Joe Biden 2020-ban demokrata elnökjelöltként szeretné leváltani Donald Trumpot, és minden felmérés őt tartja a mezőny legerősebb demokratájának. Nem kell sokat hunyorítani ahhoz, hogy úgy tűnjön, mintha az amerikai elnök legerősebb ellenfelének mocskolásában kérte volna az ukrán elnök segítségét – mintegy felkérve egy külföldi hatalmat az Egyesült Államok elnökválasztásának befolyásolására? Az ilyesmiért Amerikában trónfosztás dukál.

Az amerikai elnök leváltásának folyamata (impeachment) a Képviselőházban kezdődik: ott fogalmazzák meg az articles of impeachmentet, azaz a vádpontokat, melyek alapján a Legfelsőbb Bíróság vezető bírájának elnöklete mellett a Szenátus kétharmada leválthatja az elnököt.

a radikálisabb demokrata képviselők közé tartozó Rashida Tlaib káromkodva követelte Trump leváltását, Al Green texasi képviselő pedig már négyszer próbálta elindítani az impeachmentet – sikertelenül, ugyanis a Képviselőház elnöke, a szintén demokrata Nancy Pelosi eleddig ellenezte az elnök leváltását.

Az amerikai elnökválasztásokon mindig 50 százalék közelében van a két jelölt támogatottsága, a győztes alig pár százalékot ver rá a vesztesre, így a demokratikusan megválasztott elnök leváltása mindig megosztja az országot. Az impeachmentet tehát – hogy káros precedens ne szülessen – Pelosi szerint csak igen nyomós okkal szabad elindítani. Pelosi a demokrata bázissal ellentétben eddig semmit nem látott kellően nyomós oknak.

Az Ukrajna-gate nyomán azonban Pelosi beadta a derekát, és bejelentette, hogy a Képviselőház hivatalosan is elindítja az impeachmentet. A republikánus szenátorok a bázishoz hasonlóan egységesen állnak Trump mögött, így

– de lassan három évnyi, botrányokkal tarkított Trump-elnökség után olyasmit látunk, amit soha korábban: a demokrata gépezet visszavág, és szavak helyett immár tettek követik a vádakat.